Kővé dermedve – Csillag Péter publicisztikája

Nemrég levelet kaptam Szabó Gábor kollégámtól, aki az alaposság és a pontosság rendíthetetlen őreként sohasem hagyja szó nélkül, ha a szerkesztőségben valaki rossz helyre teszi a vesszőt vagy eltéved a tények útvesztőjében. Az e-mail témája Weisz Árpád emlékezete volt, illetve az abban érzékelt bántó űr, nevezetesen a szombathelyi edzői időszak következetes kifelejtése a pályafutás ismertetéséből. Bár az üzenet nem volt korholó hangvételű, felelősségemet mégis éreztem az ügyben, hiszen az elmúlt hetekben két Weiszet érintő eseményről is beszámoltam, és méltatásánál mindkétszer csak a legnagyobb sikerekre szorítkoztam: a Törekvés 1896-ban született játékosának hat magyar válogatott mérkőzésére, edzői időszakából az Internazionale elődjének számító Ambrosianával nyert 1930-as Serie A-győzelemre, valamint a Bolognával elért 1936-os és 1937-es bajnoki címre, továbbá az 1938-as aranyérem előkészítésére. Mint ismert, az 1937–1938-as idényt a zsidó származású tréner a fasiszta rendszer diszkriminatív törvényei miatt nem tölthette ki az északolasz városban, kénytelen volt elhagyni az országot, előbb Párizsban, majd Hollandiában keresett menedéket feleségével és két gyermekével. Végül a westerborki gyűjtőtáborból a családot Auschwitzba szállították, mind a négyen a koncentrációs táborban lelték halálukat, az apa – azonnal kivégzett családtagjait másfél évvel túlélve – 1944. január 31-én veszett oda.

Emlékére a közelmúltban szobrot állítottak a Törekvés pályájához közel, az Eiffel Műhelyháznál, az Olasz Kultúrintézetben pedig bemutatták az olaszországi történetét kinti edző-pályatársáéval, Egri-Erbstein Ernőével közösen ismertető dokumentumfilmet, Papp Gábor Zsigmond rendező kitűnő munkáját. Utóbbi vállaltan az itáliai évekkel foglalkozik túlnyomórészt, a kőbányai bronzszobor talapzatán olvasható szöveg pedig érthető módon a csúcsokra (és a családi történet szomorú mélypontjára) összpontosít: „Az »edzők fejedelme«. A modern edzéstudomány egyik megalapozója. A Törekvés SC válogatott labdarúgója, az Internazio­nale Milan és a Bologna edzője, utóbbival háromszoros bajnok. Feleségével, Ilonával és két gyermekével, Róberttel és Klárával együtt Auschwitzban gyilkolták meg. »Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.« (Sámuel első könyve 25:29).” Amióta megjelent a Weisz-tragédiát több mint hat évtized után feltáró olasz sportújságíró, Matteo Marani 2007-es könyve, a Dallo scudetto ad Auschwitz, Olaszországban és lassan Magyarországon is helyére került a korszakos edző megítélése, a holokauszt áldozataként életpéldája ráadásul nemcsak futballszakmai minta, de történelmi-politikai figyelmeztetés, elrettentő bizonyíték is. A szerzőpárosnak, Dénes Tamásnak és Andreides Gábornak köszönhetően alakja méltó hangsúllyal szerepel a Weisz és a többiek – Magyarok az olasz fociban (1920–1960) című kötetben, magunk is több cikkben igyekeztünk a személyével, munkásságával kapcsolatos ismeretanyagot bővíteni, például szülőhelyén, Solton, illetve halálozási helyszínén, Auschwitzban készült riportunkban. Megkerülhetetlen a hazai sajtóban megjelent portrécikkek között Szabó Gábor témába vágó írása, a szombathelyi időszakot mélységében bemutató Csili megpróbáltatásai című munka (Nemzeti Sport, Népsport-melléklet, 2018. szeptember 17.). Olaszországban könyvek, filmek, cikkek sora mutatta be a sportember életútját, emlékét pedig a bolognai Renato Dall'Ara Stadionban, a felfedezettjéről elnevezett milánói Giuseppe Meazza Stadionban és a novarai Silvio Piola Stadionban is tábla őrzi, Bariban a San Nicola Stadion közelében utcát neveztek el róla. Természetesen az említett helyek egyikén sem úgy hivatkoznak rá mint a szombathelyieket az első osztályból kiejtő trénerre, ám a teljes kép megismeréséhez érdemes figyelembe venni a nyugat-magyarországi epizód sporttörténeti tényeit is. Vasi gyökerű munkatársam olvasatában így értelmezhető a kifelejtett szakasz: „A Sabaria 20 bajnoki meccset (az idény legelejéről még hiányzott Weisz), számos nemzetközi mérkőzést játszott le az irányításával 1928–1929-ben, különös tekintettel az 1928. december–1929. márciusi, a hazai futballt tekintve első, amerikai kontinensen tett túrára! A megannyi válogatottat adó, 1927-ben és 1928-ban a három nagy fővárosi csapat mögött negyedik, a bronzról éppen csak lemaradó együttes alkalmazta. Nem egy nevenincs klub. Ja, hogy kiesett vele a Sabaria?! Ettől még lehet nevezni Weiszet az edzők fejedelmének, nem foszlik szerte a nimbusza.”

Weisz Árpád szombathelyi homályos foltjáról és Szabó Gábor kollégám e-mailjéről eszembe jut Karinthy Frigyes (1887–1938) esete Gárdonyi Gézával (1863–1922). Amikor felállították a neves írótárs, az „egri remete” szobrát 1933-ban Budán, a mai Gárdonyi téren, Karinthy éppen szokott törzshelyéről, a szomszédos Hadik kávéházból leste a furcsa sürgölődést. Emlékét Szobor című írásában elevenítette meg.

„De furcsa.

Gárdonyi Géza...

Hát nem tegnap mutattak be neki, húszéves sihedert, a New York kávéházban... Tudom is, ki mutatott be: Bródy Sándor. Gyere csak ide, fiúkám, tudod-e, ki ez az úriember? Nem tudod? És hebegem a nevem, és egy vékonyka, alacsony, vör­nyeges bajszú, kék szemű iparosféle bácsi kicsit felemelkedik. [...] Egy percig tart az egész diskurzus, mennem kell tovább, a karzaton Osvát Ernő vár, Tóth Árpád a rács fölött kihajolva integet, hogy jöjjek – ha nem csalódom, Ady Endre is ott van a társaságban. Imént az utcán köszöntöttem Rákosi Jenőt, Kiss József megfogott egy percre, írnék kis cikket A Hét-be, de »legyen ám érteménye«.

Gárdonyi, Osvát, Ady, Rákosi, Bródy, Kiss József...

Tyű, gyerekek... de sok szobrot kezdek ismerni, személyesen.”

A szoborrá válás bizonyos teljesítmények után kikerülhetetlen következmény, egyszersmind visszafordíthatatlanul leegyszerűsítő, méltatlan dimenzió­vesztéssel járó változás. Örökös ellentmondás ez: a szobrok, márványtáblák, utcanevek segítenek átörökíteni egy-egy meghatározó személyiség emlékezetét az utókornak, ám abban a pillanatban, hogy az illető vonásait kőbe vésik, tetteit aranyozott betűkbe sűrítik, nevét utcatáblára préselik, erős a veszély, hogy az életmű elveszíti emberi dinamikáját, életszerűségét, sokoldalúságát. A megkövesülés a túlélés garanciája, egyúttal a valóságot közelítő részletezés és az értelmezésváltás nehezítője is. Eredeti példánkhoz visszatérve: ha Weisz Árpád emléktáblájára, Wikipedia-oldalára, engedelmesen másolgatott eredménylistájára mindig ugyanazok a tételek kerülnek, egy idő után alig marad esély arra, hogy az árnyékban hagyott szombathelyi fejezet ténye beépüljön a köztudatba. Arra pedig végképp nem, hogy a maga teljességében táruljon fel az 1928–1929-es néhány hónap minden titka, érdekessége, a városban megismert feleség, Rechnitzer Ilona alakjával, a fantasztikus fotóemlékekkel (az egyik felvételen a fiatal, nyakkendős Weisz Árpádot gyermekek gyűrűjében látjuk, a jégkrémet szopogató Weinhardt Ferenc kapus társaságában) vagy éppen a kubai-mexikói-amerikai Sabaria-csapattúra érzékletes leírásával. Ha csak a szoborfeliratokat böngésszük és a slágersikerekre koncentrálunk, nemigen találkozunk például a szombathelyi edző Budapesti Hírlapnak küldött, a Pacific-Missouri Company expresszvonatán megírt úti beszámolójával (a szövegben említett „cigányok” fordulat jelentése a korabeli közbeszédben elsősorban nem etnikai élű, inkább a vándorló, kiforratlan szellemiségű népcsoport szinonimája): „Nekünk mindennél jobban esett a testvéri szeretetnek az a forrósága, amellyel honfitársaink öleltek keblükre. Még Havannában tapasztaltuk, hogy kivándorolt testvéreinket erős szálak fűzik mindenhez, ami magyar, de ahogyan a mexikói magyarok fürösztötték a Sabariát tejben-vajban, az még akkor is emlékezetes marad számunkra, amikor a pályán szerzett győzelmeink emléke már tünedezni fog a múlt ködében. [...] Felejthetetlen, megható jelenetek voltak, amikor csapatunk énekkarának egy-egy nótája közben az idegenbe szakadt testvéreink sírva borultak ránk. Nekünk mégis az a megállapítás volt a legbecsesebb, hogy a Sabariának köszönhető, ha a jövőben nem cigányoknak, hanem egy kultúrnemzet fiainak fogják tekinteni honfitársainkat.”

Ki tudja, talán az amerikai kultúrmisszó is odaférhet majd egyszer a jövő Weisz-emléktábláira. Az intézményesülés torzító hatásával kapcsolatban azonban éppen egy Szombathelyet érintő kritika a legerősebb figyelmeztetés: az 1980-as évek elején, a Másfél millió lépés Magyarországon című televíziós sorozat folytatásában, az „...és még egymillió lépés”-ben a filmkészítők döbbenten konstatálják, hogy Derkovits Gyula nevét lakótelepi kifőzde viseli vasi szülővárosában. Miután a festőművész köztudomásúlag súlyos nélkülözések között, legyengülve élt utolsó éveiben, és 1934-ben gyakorlatilag éhen halt, Rockenbauer Pál, a világ rezdüléseire érzékeny szerkesztő okkal fogalmazott így: „Derkovitsról éttermet elnevezni legalábbis meggondolatlanság.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!