Manchesteri felmentősereg – Cselőtei Márk publicisztikája

KÉTSZÁZHUSZONHAT MILLIÓ EURÓ. Háromszázezer híján ennyi pénzt költött új támadótriójára ezen a nyáron a Manchester United, amely a múlt idényben történelmi mélypontra jutott: a Premier League-ben csak a 15. lett, miközben az Európa-liga döntőjét is elvesztette a Tottenham Hotspurrel szemben, így a soron következő évadban egyik európai kupasorozatban sem indulhat.

Az elmúlt évek rosszul elköltött milliói s a gyenge szereplés miatt kieső bevételek miatt úgy tűnt, ezen a nyáron csak szűkösen igazolhat az MU, ehhez képest a vezetőség úgy döntött, inkább előremenekül, gyakorlatilag teljesen új támadósort vesz Rúben Amorim vezetőedzőnek, s bízik a legjobbakban. Jól tette? Utóbbi kérdésre egyelőre természetesen nem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel felelni, de érdemes rajta elgondolkodni több irányból is.

A történetszálat érdemes a Jim Ratcliffe vezette Ineos hatalomátvételénél kezdeni. A Manchester United jól ismert, sokszor taglalt okokból 2013 óta szenved, s csak vágyakozik korábbi, világszerte csodált sikereire, így a szurkolóknak felüdülésként hatott, hogy bár a sokat szidott Glazer család továbbra sem adja el a csapatot, tulajdonostárssá fogadta Ratclifféket, akik a teljes szakmai irányítást átvehették a csapat felett. Nem minden azóta hozott döntésük szimpatikus a drukkereknek (ilyen például a tanácsadói pozíciójából költségcsökkentés gyanánt felmentett edzőlegenda, Sir Alex Ferguson esete), ám az tény, hogy nagy lépéseket tettek afelé, hogy a korántsem modernizált állapotban lévő, felelőtlenül pénzt pocsékoló, a futballban tomboló adatforradalomra mit sem adó, mindemellett azonban továbbra is töretlen népszerűséggel bíró elitklub elinduljon a 2025-ös trendek, működési mechanizmusok felé. No, ez egyelőre az eredményességen még nem látszik meg.

Az új vezetőség első fajsúlyos szakmai döntése a múlt idény előtt a sokat kritizált vezetőedző, Erik ten Hag szerződésének meghosszabbítása volt, mondván, túl sok a változás egyszerre, ha még őt is menesztik, de erre végül már október végén sor került az eredménytelenség miatt. A helyét igazi projektedző, a szakmája nagy tehetségének tartott Rúben Amorim vette át, ami bizonyos szempontból jó, egy másikból pocsék döntésnek tűnt, s tűnik a mai napig. A Sporting CP-nél sikert sikerre halmozó portugál ugyanis valóban modern felfogású taktikai géniusz, s egyenes, tűpontos víziója van, ami remek alap a hosszú távú építkezéshez, viszont a hátránya is ez: borzasztóan merev a játékelképzelése, stílust és formációt sem hajlandó váltani, bármennyire is illik a keret 3–4–2–1-es rendszeréhez, ami nagy probléma akkor, ha a jelenlegi MU-futballisták stílusa nem való ehhez, miközben éppen tűzoltásra lenne szükség. Ennek meg is lett a negatív eredménye: az elmúlt évadban az MU az El-ben sokáig menetelt, kis híján a sorozatot is megnyerte, ám a bajnokságban pocsékul teljesített, a Ten Hag-korszakhoz képest is visszaesett, így a 15. helyen végzett.

Itt jutunk el a lényeghez. Az MU-vezetőségnek dönteni kellett: kevesebb mint egy teljes idényt követően meneszti a megmentőnek hitt Amorimot, másik vezetőedzőt hoz, aki alkalmazkodóképes, játékstílusa jobban illik a kerethez, vagy annak ellenére kinyitja a pénztárcáját, hogy az elmúlt évek (vagy inkább évtized) felelőtlen költései miatt nincs rózsás anyagi helyzetben, ráadásul szorítják az UEFA és a Premier League szigorú pénzügyi szabályai is. Érthető módon Ratcliffék nem vállalták be, hogy a Ten Hag-hosszabbítás után a második szakvezetői döntésük is nyílt bukás legyen, így a már említett előremenekülés módszerét választották, és olyan labdarúgókat igazoltak ezek a nyáron, akik illenek a portugál szakember elképzeléseibe.

Sorra veszem, kikről van szó, előtte azonban röviden a távozókról: a Manchester United a csapat újraformálása közben természetesen próbált pénzt is állítani a házhoz, így kiszórná a „felesleget”, de ez a korábban kiosztott gigászi fizetések miatt nem egyszerű. Marcus Rashford egyelőre csak kölcsönbe távozott a Barcelonához, ám legalább a heti 350 ezer euró feletti fizetése eltűnt egy időre, s hamarosan Jadon Sancho, valamint Alejandro Garnacho átigazolása is szóba jöhet – kérdés, milyen feltételek mellett. A sor persze még ezzel sem érne véget az MU kívánalmai szerint, többek között Rasmus Höjlund középcsatár is eladó, kérdés, a szeptember elsejei határidőig hány játékostól sikerül megszabadulni. 

Lássuk hát a lényeget, az új támadótriót! Elsőként a brazil Matheus Cunha érkezett 74.2 millió euróért cserébe a Wolverhamptontól. Futballstílusa abszolút illik Amorimhoz, középcsatárként is bevethető, de igazi posztja az MU-ban a kilences mögötti dupla tízes egyike lehet, amihez elég képzett, technikás, ugyanakkor két dolgot érdemes az aggodalomra okot adó jelek közül felsorolni: magatartásával már több korábbi klubjának meggyűjt a baja, valamint a múlt idényben igencsak felülteljesített magához képest a helyzetkihasználást illetően, egyáltalán nem biztos, hogy azt a formát újra meg tudja ismételni a 26 éves támadó… Valamelyest hasonló előjelekkel, 75 millió euróért érkező tízes társa, a hasonló korú Bryan Mbeumo élete évadán van túl a Brentforddal, s ugyan mutatta klasszisjeleit az elmúlt években, nem kérdés, ő is hatalmas túlteljesítést követően került Manchesterbe. A harmadik csatár a legizgalmasabb, az igazi kilences, Benjamin Sesko. A szlovénok 22 éves csillaga volt a legdrágább vétel, 76.5 millió euró, de nem kérdés, a benne rejlő tehetség megér ennyit, a kérdés csak az, kijön-e belőle. Az RB Leipzignél remekül kezdett, hihetetlen a lövőtechnikája és a testi ereje, jól támad le, elit futballista lehet belőle, ám az Németországban kiderült: az eredményességhez ki kell szolgálni.

Az angolban divatos „boom or bust” kifejezés tökéletesen ráilleszthető erre az új támadótrióra, ugyanis van rá esély, hogy ők hozzák el az MU-nak a megváltást Rúben Amorim keze alatt, de arra is, hogy csúfos bukás lesz a vége. Őszintén, én a vegyes előjelek ellenére is szurkolok, hogy előbbi legyen belőle, mert a tanmesébe illő lejtmenetet követően a világ futballjának végre-valahára szüksége lenne egy jó, eredményes Manchester Unitedre.

Érdemes megjegyezni, hogy az MU a nyáron négymillió euróért szerződtette a 18 éves paraguayi balhátvédet, Diego Leónt, illetve ügyködik azon, hogy a csapathoz csábítsa a Brighton 21 esztendős kameruni védekező középpályását, Carlos Balebát, akit posztja egyik legnagyobb tehetségének tartanak. Nem kérdés, szükség lenne utóbbira, hiszen Amorim rendszerében csak két hatos kap szerepet a három támadó, a három belső védő és a két szárnyvédő mellett, az egyik pedig az ütközésekben, szerelésekben cseppet sem erős Bruno Fernandes lesz. Hogy miképp s főleg mennyiszer lép így majd pályára az együttes látszólag egyetlen igazán sokra hivatott saját nevelésű tehetsége, a 20 éves középpályás, az angol válogatottban is már szereplő Kobbie Mainoo, az jó kérdés, de vélhetően a portugál vezetőedző most nem ezzel, sokkal inkább a csapatkohézió megteremtésével foglalkozik.

Változás már biztosan lesz Manchesterben, a kérdés csak az, hosszú idő után végre pozitív előjellel történik-e.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!