Kis pénz, nagy foci – Ballai Attila publicisztikája

PUSKÁS ÖCSI–PUSKÁS ÖCSI DÖNTŐ, ilyen sem volt még. Egészen mostanáig, amíg a Nemzeti Sport meg nem rendezte a magyar futball történetének legjobb idézeteit felvonultató szavazós játékát, versenyét. A harminckettes tábláról induló „küzdelem” egyenes kieséses formában, párharcokban zajlott, a fináléba két Puskás-citátum jutott be, és pénteken eredményt hirdettek: győzött a „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”.

Szó se róla, karakán, egyenes „duma”, bár az Aranycsapatot és kapitányát általában a „kis pénz, nagy foci” jellemezte. Öcsi bácsi nem tagadta, hogy tőle származik az eredeti változat, bár az nem egyértelmű, mikor, milyen környezetben hangzott el. Kortársak szerint a legvalószínűbb, hogy 1952 szeptemberében Bernben, a később elátkozott Wankdorf-stadionban, amikor válogatottunk úgy verte meg 4:2-re Svájcot, hogy a hazaiak 11 perc után 2:0-ra vezettek. Csakhogy Sebes Gusztáv kapitány fél óra elteltével cserét határozott el – barátságos mérkőzésen belefért –, Palotás Péter helyett Hidegkuti Nándort küldte be. Ekkor alkalmazta először az MTK-nál már bevált hátravont középcsatár rendszerét, amely jó egy évvel később, az évszázad mérkőzésén, Londonban az angolokat is megőrjítette, érthető hát, ha a svájciaknak sem akadt rá válaszuk. Puskás két góljával már szünetre egyenlítettünk, majd Kocsis és Hidegkuti révén 4:2-re simán nyertünk. Arról viszont nem szól a fáma, hogy az első félidő közepén megemelték volna a győzelmi prémiumot, de Öcsi bácsi talán arra célzott, hogy néhány percen át bemutatták, milyen az, amikor nincs kedvük futballozni. Erre szerencsére elvétve akadt példa.

Dicsérem az olvasók, szavazók bölcs belátását, amiért végül az „Integessen a f.szom” idézetnek be kellett érnie a második hellyel. Nálam nem lenne az első kétezerben. Egyrészt, mert amikor elhangzott – 2002 augusztusában, a Népstadionból átkeresztelt Puskás Ferenc Stadion névadóünnepsége alkalmából rendezett magyar–spanyol meccsen –, Öcsi bácsi hetvenöt évesen már visszavonult, bezárkózott a saját, egyre szűkülő világába, és 2006 novemberében bekövetkezett haláláig nem is lépett ki többé onnan a széles nyilvánosság elé. Ez az utolsó, félig már öntudatlan, de még a régi, vagány, minden felesleges formaságot elutasító világklasszis zsigeri megnyilvánulása; őt ne használják, neki ne szabják meg, mikor mit tegyen.

Másrészt, mert a magyar futball-legendárium ontja magából az eredeti fazonokat és a sziporkákat. Ebben a műfajban nálam Csank János a listavezető. A Nemzeti Sport játékában az 1997-es, jugoszlávok elleni, hazai vb-pótselejtező szünetében, 0–5-nél elhangzott válaszával szerepelt. A riporter megkérdezte tőle, mit mond majd az öltözőben a fiúknak, ő pedig kapásból rávágta: „Azt biztosan nem, hogy csak így tovább…” E kiütésbe a finnekkel szemben, idegenben elért 1–1 kergette bele csapatunkat – ezt Helsinkiben nem sejtve persze örültünk az égből pottyant egyenlítésnek, hiszen a 90. percben úgy alakult Moilanen öngóljával 1–1-re a végkifejlet, hogy szögletünket követően az utolsó négy labdaérintés a hazaiaké volt, de oly sikeresen rugdosták egymást hátba, oldalba, derékon, hogy végül saját hálójukba találtak. Csank a sajtótájékoztatón fanyarul ennyit jegyzett meg: „Mit mondjak? Gólunk begyakorolt figura eredménye volt.” Azért vele is megesett, hogy kizökkent háborítatlannak tűnő nyugalmából, és nyomdafestéket nem tűrő kifejezést használt. Jelesül akkor, amikor – történetesen tőlem – megtudta, hogy az 1998-as vb pót­kvalifikációs párharcára a lehető legkeményebb ellenfelet, a jugoszlávokat fogtuk ki. Telefonon kértem tőle véleményt, de internet még nem lévén ő kérdezett engem, kit kaptunk, és a hír hallatán felszólító módban sóhajtott egy igekötős igét, a szerkezetben az igekötő hátul állt. Hangzásra körülbelül babszeg. Ez többet is ért minden további esélylatolgatásnál.

Nálam minden idők legeredetibb, legfilozofikusabb tézise is Csanké, íme: a lesgólt sohasem rúgjuk, mindig kapjuk. Veretes igazság. Vagy hallott, olvasott már bárki is efféle edzői nyilatkozatot, hogy „Nem szokásom a játékvezetőkkel foglalkozni, de el kell ismernem, most egyértelműen minket támogattak, többször is a javunkra tévedtek”?

Szövetségi kapitányaink sorából kiragyog Gallowich Tibor és Lakat Károly intellektusa. Az előbbi a második világháború után lerakta az Aranycsapat alapjait, de a kommunisták megtörték az edzői pályáját; vele megesett, hogy szünetben Ady-verset olvasott fel a játékosoknak, manapság ez az ösztönzési forma kétes eredménnyel járna. Lakat Károlynak is meggyűlt a baja a diktatúrával, de annak puhább időszakában már így vághatott vissza a Honvéd egyik sportvezető tábornokának, amikor az a gyengébb teljesítményt bírálta: „Maguk mikor nyertek utoljára háborút?”

Ugyancsak kispesti gyöngyszem Komora Imréé, aki nem tudományoskodta túl a szakmát szövetségi kapitányként sem, az NS-versenyben a „megtémázzuk a témát” örökbecsűvel szerepelt. Nekem személyes élményem, hogy amikor vészhelyzetben, szezon közben, 1997 szeptemberében az irodából visszaült a kispadra, és megkérdeztem tőle, hogyan fogadták a játékosok e hirtelen váltást, a következőt mondta: „Várjon egy kicsit, az öltöző felé fordítom a telefont, akkor maga is hallani fogja, hogy éppen majálist tartanak.”

Albert Flórián is versenybe szállt egy idézettel, amely az Aranylabdára utalt: „Ez az egyetlen labda, amit senki sem tudott elvenni tőlem”. A pályán rendkívüli Császárt civilben a visszafogottság jellemezte, sohasem ragadtatta magát szélsőséges megjegyzésekre. A Fradi angol gyarmatosítása idején is rezzenéstelenül viselte a méltatlan helyzeteket, amikor például kiderült, hogy csak a mosodán keresztül közelítheti meg az irodáját, ezt halvány mosollyal így kommentálta: legalább tiszta lábbal lépek be a klubházba. A legsértőbb megjegyzés is, amelyet játékvezetőre tett, szolgálatkész kérdésbe ágyazott kritika volt: „Bíró sporttárs, beteg? Majd Fenyvesi megvizsgálja.” Fenyvesi Máté balszélső állatorvos volt.

Novák Dezső ritkán bűvészkedett a szavakkal, de az 1995-ös BL-főtáblán az Ajaxtól itthon elszenvedett 5–1-es vereséget követően frenetikus és mély értelmű választ adott a „Miért hagyta ott Simon olyan sokszor Litmanent?” felvetésre. A három gólt szerző finn csatárt ugyanis így méltatta: „Simon egyszer sem hagyta ott Litmanent. Mindig Litmanen hagyta ott Simont.”

Haász Sándor salgótarjáni, váci, győri, kispesti trénerként aranyérmek helyett az aranyköpéseket halmozta. A Népsportban annak idején először mindig az ő nyilatkozatát kerestem, és általában efféle kincsekre bukkantam: „Úgy küzdöttünk, mint az oroszlánok. Sajnos úgy is játszottunk.”

Puhl Sándortól az „Ehhez nem kell no comment” bizonyára nem szándékos, de feledhetetlen poén. Ebben a műfajban dr. Szivós István is maradandót alkotott, az őt folyamatosan zaklató újságírónak leszögezte: „Magának nem nyilatkozom. Még csak annyit sem, hogy nem nyilatkozom.” Amikor pedig egy pár napos szponzori jelenlét után magát máris futballszakembernek álmodó „félvezető” kritikus megjegyzést tett, Szivós doktor így szólt: „Mindenkinek megvan a maga szakmája. Én például magas vagyok.”

Ez már hamisítatlan vízipólós „vaker”. Ők ebben a versenyben nem vettek részt, de zárásként elárulom, nálam mely idézet nyerné az „összsportági idézetvetélkedőt”. Kemény Dénestől származik. Szövetségi kapitányi pályájának első sikere az 1997-es sevillai Eb-arany, a dobogó tetejére vezető úton fiaink a negyeddöntőben végre legyőzték az évek óta rettegett olaszokat, bakijaiban is zseniális rádióriporter kollégánk, Molnár Dániel pedig túláradó lelkesedéssel rohant a medence szélére, élő interjúra, és azt kiáltotta a mikrofonba: „Mellettem Kiss Dénes szövetségi kapitány.” Dénes nyelt egyet, és így „korrigált”: „Nem Kiss. Kovács.”

A Nemzeti Sport szavazós játéka telitalálat volt, de ebben nincs semmi meglepő. Ebben a versenyben lehetetlen mellé lőni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!