Idegőrlő – Csinta Samu publicisztikája

Lassan az agyamra megy ez a rengeteg nyári futball. Pedig három évtizeddel korábban mit nem adtam volna a jelenlegi dömpingnek akár a töredékéért is. A nyári futballszünetek végeérhetetlennek tűntek, sehogy sem akart már elérkezni az augusztus közepe, amikor nyikorogva, amolyan idény eleji formában, de végre beindulnak a fogaskerekek. A korábbi, történelem előtti korok gyakorlata végleg elképzelhetetlennek tetszett, akkoriban úgy okoskodtam, legfeljebb azzal lehetett kibírni, hogy a magyar labdarúgás Európa élvonalához tartozott, még ha az 1986-os mexikói világbajnokságon történtek sok mindent megkérdőjeleztek is.

Az európai klubkupák selejtezőnél is selejtezőbb köreivel kezdődő nyári futballprogram azonban rendesen teszteli a tűrőképességemet. Valahogy úgy vagyok vele, mint a globális felmelegedéssel: mi az, hogy egyre ritkábban – és főleg nem megfelelő időben – bukkannak fel a klasszikus évszakok? A hasonló fejre állások nemcsak az emberi szervezetet viselik meg, hanem a természet körforgását követően kialakuló szokásainkat, ünnepeinket is, az évszázadokon át a gazdálkodás mérföldköveinek számító különböző napok, rítusok is kiürülő díszletekké válnak. Úgy élünk lassan közöttük, mint az identitásuktól teljes mértékben megfosztott indiánok az összkomfortos, de minden lélektől kiüresített rezervátumukban.

Már annak idején hörögtem ellene, és a futballglobalizálódás – értsd: elüzletiesedés – egyértelmű jeleként kezeltem a különböző selejtezők megjelenését. A piacok szélesítésén dolgozó szakemberek persze pontosan tudták, hogy minél több ország érdekeltté tétele milyen hasznot hoz, és a számok kétségtelenül őket igazolják, bár arról is nehezen lehetne meggyőzni engem, hogy az egyre több pénz igazán jót tesz a sportágnak. A mai napig a területelviség érvényesítésének híve vagyok: a Bajnokok Ligájának ma már alapszakasznak nevezett fázisában kivétel nélkül elindulhasson valamennyi európai ország bajnoka. Hogy bizonyos mértékben sérülne az értékelvűség azzal, hogy a topbajnokságok is csak egyetlen képviselőt indíthatnának? Nem vitatom, ezzel együtt jóval reprezentatívabbnak érezném a jelenlegi állapotnál. 

Így viszont itt állunk a jelenlegi csapatkavalkáddal, amelyben a térképet is kénytelenek vagyunk segítségül hívni az eligazodáshoz. Dehogy sírom én vissza a régi „stabilizálódott” Európát, de abban azért talán egyetérthetünk, hogy a Szovjetuniót képviselő csapatok megbízható Dinamo, Szpartak és hasonló elnevezései azért magasabb fokú „otthonosságot” teremtettek az egyszeri futballszurkoló számára. Mert néhány napja olyan csapatneveket is meg kellett ismernünk, mint az ukrán Polisszja Zsitomir (ha a paksiak nem jutnak tovább ellene, biztosan nagyon megjegyzik), de az Üllői úton felbukkant már az örmény bajnokságot nyert FC Noa is. Míg nem is olyan régen a bel­fasti Glentoran vagy a Shamrock Rovers jelentette az európai futball perifériáját. De hát a gyarmatosított világ átalakulását követően is meg kellett tanulnunk új – vagy régi? – ország- és városneveket, miközben nekem a Burma például változatlanul jobban tetszik.

A selejtezősdi bevezetése óta persze voltak katartikus emlékeink is, az FTC Anderlecht elleni 1995-ös továbbjutását sokan ma is életük meghatározó futballélményei között tartják számon. Jómagam Göteborgban izgultam végig azokat a meccseket, az első, brüsszeli találkozó idején már nem voltam otthon, a visszavágó estéjén pedig éppen úton voltam hazafelé az atlétikai világbajnokságról. Tele élménnyel, hiszen a svédországi vb-n szinte napra pontosan ért el alig fél óra leforgása alatt két világcsúcsot a brit hármasugró, Jonathan Edwards, de több nagy eredmény birtokosával is az igazságtalanság bűnébe vagyok kénytelen esni azzal, hogy most nem megyek bele teljes igényű leltár készítésébe. Az atlétika nyújtotta élvezetek mellett esténként a sörsátorban üldögélve néztük meg többször is a Bajnokok Ligája-selejtező összefoglalóját, benne a brüsszeli mérkőzéssel. Kuntics góljára sokadszorra is felugráltunk, miközben igyekeztünk egyelőre figyelmen kívül hagyni, hogy lesz még egy visszavágó is. Akkor és ott éltettük a reményt, hogy végre magyar klub is lesz a Bajnokok Ligája-sorozat csoportkörében. Lett is, azóta is csak kétszer volt még rá példa.

A befejeződő héten három csapatunk volt érdekelve a nyári futballőrületben, közülük kettő, az FTC és a Győr megőrizte továbbjutási esélyét – a Pakssal kapcsolatosan nem vagyok túl bizakodó –, de ha továbbjutnak is, hol van még a selejtezősorozat vége. És ez az én nagy bajom. Függetlenül attól, ki milyen hatékonysággal verekszi át magát az útvesztőkön, az „autópálya” felvezető szakaszán ott áll egy nagyragadozó, amelynek eltakarításához már bravúr kell. Olyan ez, mint egy túlélőshow, amely jól fizet ugyan, de könnyen bele is lehet rokkanni. A legrangosabb sorozatban induló FTC számára ugyan kínálkoznak kevésbé jól, de még fizető menekülési útvonalak, amely klub viszont nem jut el az alapszakaszig, az a menet közben szerzett „zsebpénzt” máris felélte a korábbi utazgatások finanszírozásával. Miközben nyilván bőven akadnak olyan klubok, amelyek akár eladósodásra is hajlandók lennének, csakhogy beleszagolhassanak az európai hadszíntér puskaporszagába. Még azon az áron is, hogy „csonkoltan” kerüljenek ki a csatából.

A hangsúly azonban a „kicsik” távoltartását célzó gyakorlaton van. Egy kevésbé vonzó piacú ország futballképviselőinek ezen a „húsőrlőn” kell átvergődniük, amelynek élességét épp a kupasorozatok által alakított szorzószámok szabályozzák. Vegytiszta, egyre csiszoltabb huszonkettes csapdája: tessék minél többen bejutni a főtáblára, és akkor néhány éven belül megspórolhatnak egy-két selejtezőkört. Miközben ennek útjába rengeteg akadályt gördít a nyereségesség elve. A 2024–2025-ös kiírástól életbe léptetett rendszer szerinti 36 csapatos alapszakaszba való közvetlen besorolás egyelőre az álmok kategóriájába tartozik.

Egyelőre a harmadik selejtezőkör visszavágója következik, amelyekből összességükben akár pozitív szaldóval is kijöhetnek a magyar együttesek. Feltéve, ha futja az erőből és játékoskeretből, utóbbi tekintetében egyelőre csak a Ferencváros tűnik igazán felkészültnek. Ami az erőt illeti, furcsának tetszhet a kételkedés, hiszen normálisabb időkben ilyenkor töltögették fel az együttesek azokat a bizonyos akkumulátorokat, próbálgatták az új szerzeményeket, játékrendszereket. A jelenlegi követelmények azonban egy idényen belül több alapozási, illetve formába hozási periódust is feltételeznek, illetve igényelnek – és máris újra a természet körforgásának metaforájánál találjuk magunkat.

Vulgárfilozófiai tézis, miszerint előrefelé éljük az életünket, és visszafelé értjük meg. Az az érzésem, hogy előbb-utóbb az európai klubfutballra is érvényessé válik mindez, hiszen a recsegő-ropogó gazdasági világrend óhatatlanul a labdarúgóbizniszt is kikezdi. Más csapatsportokban máris tapasztalni a dőlésveszély jeleit, egyik pillanatban még a kontinens élvonalához tartozó együttesek alól mállik szét a fundamentum. De a homokra épített ház bibliai példázata is kéznél van, szemben a kőszikla biztonságával. A fenntarthatatlansággal való szembesülést persze naivság lenne azonnali hatállyal elvárni, de a helyzet vagy a végzetes polarizáltság irányába halad – vagy valami sötét lyuk felé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!