Spanyol példa – Patai Gergely publicisztikája

A „KÁLYHÁTÓL” KEZDEM: 2014-et írtunk, éppen az olasz tengerparton nyaraltunk, amikor a Margitszigeten elkezdődött a vízilabda Európa-bajnokság. A brazíliai futball-vb addigra véget ért (az olaszoknak már jóval hamarabb…), így aztán valamennyi vendéglátóipari egység összes képernyőjén reggeltől estig pólóközvetítést sugároztak. Olykor megvárakoztattam édesanyámat, mondván, nekem még látnom kell a kora délutáni spanyol–németet, csak utána mehetünk le a strandra. Türelmes volt, elfoglalta magát, én meg élvezettel néztem az utolsó percekig izgalmas partit.

A párosítás megvolt az emlékezetemben, a pontos eredményre már rá kellett keresnem: 11–8-ra győztek a spanyolok. Akkor még hatos csoportokban zajlottak a küzdelmek, a mieink ötből öt sikerrel masíroztak a négy közé – az olaszok elleni elődöntőre hazaértem a vakációból, valami csoda folytán még jegyhez is jutottam. Férfiválogatottunk hazai medencében döntőt játszott és ezüstérmes lett (csakúgy, mint három évvel később az első budapesti világbajnokságon), Spanyolország viszont kiesett a magyar csoportból, majd nagy küzdelem árán szerezte meg a hetedik helyet.

Bármennyire furcsa, akkor ez volt a realitás. Mondhatni, illeszkedett az eredmény a sormintába. Tudniillik a pekingi ötödik hely után a londoni olimpián hatodikok, Rio de Janeiróban hetedikek lettek az ibériaiak. A kazanyi vb-re ki sem jutottak, és bár két évre rá a Szigeten újfent ott voltak, a legjobb nyolcból kiszorultak. A kontinenstornákon több mint tíz éven át nem játszhattak éremért, a világkupát nélkülük rendezték meg. Pedig Felipe Perrone már akkor is varázsolt – igaz, néhány évig a brazil válogatott szekerét tolta.

Egyébként is nagy fegyvertény volt, de visszagondolva még inkább felértékelődött, hogy 2020-ban a Duna Arénában éppen a spanyolok legyőzésével lett Európa-bajnok a magyar férfiválogatott. Sosem felejtem el: a döntő alatt a rövid pályás gyorskorcsolyázók debreceni Eb-jéről tartottam a főváros felé, úgyhogy mit volt mit tenni, a vonaton zötykölődve néztem a végjátékot. Ha hiszik, ha nem, az utolsó spanyol ötméteres előtt ment el az internetkapcsolat. Mindössze néhány másodpercre, de nekem hosszú óráknak tűnt… Amikor visszajött a térerő, már Vogel Somát ölelgették a társak, miután megfogta Álvaro Granados próbálkozását a szétlövésben.

Ugorjunk előre az időben 2022-ig! A vízilabda szerelmeseként kiváltságos helyzetben éreztem magam, elvégre öt éven belül már a második vizes világbajnokságnak adtunk otthont – a központi helyszín, a Hajós uszoda mit sem veszített varázsából. Az erőviszonyok azért valamelyest változtak: a spanyolok két évtized elteltével nyertek ismét nagy tornát, ugyanis a riói játékok után visszatérő Perrone mellé időközben felnőttek a nemzetközi mezőnybe fokozatosan berobbanó fiatalok. Akkor már a sajtótribünről szemléltem az eseményeket, a kollégákkal együtt hüledeztünk Granados és Bernat Sanahuja váratlan megoldásain, no meg Unai Aguirre bravúrjain.

Azóta eltelt három év, de a keret alig formálódott: két kivételtől eltekintve a budapesti csapat tagjai Szingapúrba is utaztak. A kettő között Európa-bajnokságot és világkupát nyert, továbbá két vb- és egy Eb-bronzot szerzett David Martín együttese, amely éppen a párizsi olimpián nem tudott nagyot dobbantani, ám az idei tornákon igazolta, hogy egyszeri kisiklásról volt szó. A szövetségi kapitány a dohai világbajnokság után rábeszélte az akkor 38, most 39 éves Perronét, hogy hosszabbítsa meg egy évvel a pályafutását – ahogy a sportág korszakos zsenije fogalmazott, a szingapúri volt „a sokadik utolsó” világbajnoksága.

„Itt az idő, hogy ők vezessék a brigádot, tudatosan hagyok teret nekik, és csak akkor szólok, ha valami miatt hiányérzetem van” – mondta Perrone a következő korszak vezéreiről, Marc Larumbéról és Alberto Munárrizról. Hosszú percekig beszélgettünk a vegyes zónában, ugyanolyan közvetlen volt, mint mindig. Már a mieink elleni döntő előtt meghatódott, amikor a kivetítőn videóüzenetekkel búcsúztatták, hogy aztán stílszerűen ő szerezze az ibériaiak utolsó gólját, és vastaps közepette ünnepelje pályafutása második világbajnoki aranyát. Egyelőre nehéz elképzelni, milyen lesz nélküle a spanyol válogatott, de ahogy az említett interjúban kiemelte, a harmincas éveik elején járó klasszisok kezében is jól áll a karmesteri pálca.

S hogy miért érdemes foglalkozni a spanyol példával? A világkupa-sorozatban, a világbajnokságon, meg a kettő között is azt láttuk, hogy lépéselőnyben vannak a riválisaikhoz képest, de egyáltalán nem tűnik behozhatatlannak a lemaradás. Olyan érzésem van, mintha Varga Zsolt csapata is hasonló úton haladna, csak éppen máshol tart a két válogatott. A spanyolok valamivel korábban fiatalítottak, nálunk az előző olimpiai ciklus közepén kezdtek beérni azok a fiatalok, akik a következő években a nemzeti csapat gerincét alkothatják.

„Annak idején ők sem úgy kezdték az építkezést, hogy rögtön az út elején döntőket nyertek. Mi még ott járunk, fontos, hogy ezt jól kezeljük” – mondta Varga Zsolt a világbajnoki döntő után. Az volt az idei hatodik mérkőzésünk a spanyolokkal, és bár a mérleg nyelve a vetélytársunk felé billen, hosszú távon csak profitálhatunk abból, hogy ilyen hőfokú találkozókat játszottunk velük. Merthogy miközben az eredményességet is szem előtt kell tartania a szakmai stábnak, a tanulságok legalább olyan fontosak, hogy a 2027-es budapesti vizes vb-n és egy évre rá a Los Angeles-i olimpián egyaránt ütőképes legyen férfi pólóválogatottunk.

Márpedig nagyon úgy tetszik, hogy a mieink mindenből akarnak és tudnak is tanulni. A felkészülés során két adok-kapok meccset játszottunk a spanyol együttessel: mindkétszer sok gólt lőttünk, mégis a rövidebbet húztuk. Aztán jött a csoportrangadó a világbajnokságon, és három negyedig öt gólon tartottuk a világkupagyőztest. Ezért is fájt annyira, ami az utolsó negyedben történt, de ez is tanulópénz volt: tudni kell jól adagolni a fiatalos lendületet. A címvédő horvátok és az olimpiai bajnok szerbek ellen speciel tökéletesen sikerült – az említett két csapat érem nélkül maradt, a miénk viszont ezüsttel tért haza Szingapúrból.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a spanyolokat leszámítva a többi hat nagy riválisunkat mostantól minden körülmények között, üzembiztosan megverjük. Legyen így, de a dolog nem ilyen egyszerű – a legmagasabb szinten mindenki rengeteget áldoz a sikerért, az egyenes kieséses szakaszban rendszerint nüanszok döntenek. Némileg meglepő módon az idei világbajnokság férfitornájának negyeddöntőjében nagyobb különbség alakult ki a felek között, ugyanakkor aligha lesz ebből tendencia a jövőben. Ahogy Fekete Gergő fogalmazott, talán még szokniuk kell a csapatoknak, hogy a szabálymódosítások miatt több a támadás, ezáltal az eddig behozhatatlannak tűnő hátrányt is ledolgozhatják.

Noha jelen írás a spanyol férfiválogatott menetelésével foglakozik, a görög hölgyek teljesítménye mellett sem mehetünk el szó nélkül, elvégre ők is dupláztak, azaz a világkupát és a világbajnokságot egyaránt megnyerték. Minden tiszteletem Harisz Pavlidiszé, aki azonnal megtalálta a közös hangot a játékosaival, mégsem gondolom, hogy együttese több lépéssel a mezőny előtt járna. A mieink a margitszigeti felkészülési tornán és a vb-csoportkörben is megtalálták az ellenszert speciális védekezésükre, de a spanyolok, az amerikaiak, az ausztrálok és a hollandok is hasonló játékerőt képviselnek, mint az említett két válogatott.

Vagyis a vízilabda nem vész el, csak átalakul(t): új szabályok ide vagy oda, a csúcstámadás továbbra is megterhelő kihívás. Szingapúrban kiderült, hogy már a hegyfok közelében vagyunk – minden esélyünk megvan rá, hogy éppen Budapesten jussunk a legmagasabbra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!