Tükröm, tükröm… – Kovács Erika publicisztikája

Kellett néhány nap, amíg valamelyest csillapodott a felháborodásom a háromszoros olimpiai bajnok „szakmai” elemzése után, eddig tartott valamelyest megemésztenem és feldolgoznom, vajon egy korábbi klasszis miért a közösségi médiában támad, miért tartja fontosnak a szingapúri vizes vb zárását követően a világba kiabálni „szakmai” mondandóját? 

A szakmai kitételt kétszer is idézőjelbe tettem az előző passzusban, de nem azért, mintha a hosszú poszt nem tartalmazna igazságokat a magyar úszósport jelenlegi helyzetét illetően, sokkal inkább azért, mert az elmúlt évek bizony nem azt igazolták, hogy Rio aranyérmese tevőlegesen hozzátett szeretett sportága eredményességéhez, fejlődéséhez. 

Amúgy ezt a szeretetet is megkérdőjelezném…

Ha én szeretek valakit vagy valamit, azt akarom, azt szeretném, hogy neki jobb legyen, azon dolgozom, hogy fényesebbé váljon. S ezt legkevésbé azzal érem el, ha a felszínen megmondom a tutit, sokkal inkább azzal, ha ténylegesen segítem őt. 

A tükör, amibe most muszáj belenéznünk – a mondatot bajnokunk rögzítette ebben a dolgozatban, én meg azt mondom, nézzünk bele bátran, de akkor mindannyian!

Hogy a Magyar Úszószövetség illetékesei, a szakemberek, az edzők és felkészítők megteszik, abban biztos vagyok, s mielőtt bárki elfogultsággal vádolna, gyorsan rögzítem, ugyanezt gondoltam a korábbi vezetőség idején is: mi okom lett volna kételkedni abban, hogy nem arra érdemesek tolják a szekeret? 

Elhiheti mindenki, látják-látjuk, hogy van baj, ugyanakkor egyetlen világbajnokságból azért még ne vonjunk mérleget, ne temessük a magyar úszósportot – ha a két év múlva az éppen Budapesten sorra kerülő vb után is hasonló lesz a mérleg, vagyis ha folytatódik a tendencia, már sokkal inkább aggódhatunk. 

A bajnoknő elemzésében több olyan kitétel van, amely kétségkívül igaz. 

Például, hogy leginkább az amerikai rendszernek köszönhetjük a szingapúri eredményeket. Kár lenne tagadni (nem is teszi senki…), de vajon Franciaországban is támadják az ottani úszósport vezetőit, a korábbi bajnokok ott is zúgolódnak és „megmondanak” a közösségi médiában, mert Léon Marchand azóta szárnyal, amióta Bob Bowman irányításával készül…? 

Látni kell, s ezt Sós Csaba szövetségi kapitány is kimondta a Nemzeti Sportnak adott világbajnoki értékelőjében: az amerikai rendszerrel nem lehet felvenni a versenyt, ennek a folyománya-következménye, hogy Szingapúrban bizony az ott készülők többsége odaért a dobogóra. 

De akkor elő azzal a tükörrel!

Volt egy csupa mosoly bajai lány (imádtam a nevetését, a humorát, azt a mindig pirospozsgás arcát, a lényét, a viselkedését, őt magát!), aki bár gyerekként kimondta, olimpiai bajnok akar lenni, tiniként ezt már nem látta reálisnak, megutálta az úszást is, s ösztöndíjasként Amerikába (tükör!) ment tanulni – az utóbbit tervezte hangsúlyosnak, s úgy gondolta, ehhez csak annyi úszást tesz hozzá, amennyi okvetlenül szükséges. Csakhogy az amerikai versenyrendszer (tükör!), egy amerikai edző (tükör!) és a csapatban úszás meghozta a kedvét. Illetve visszahozta, s már akkora lelkesedéssel edzett újra, hogy a 2009-es római világbajnokságot egy arannyal és két bronzzal zárta. 

A történetét mindannyian ismerjük (le a kalappal az eszméletlen sikersorozat előtt!), de a tükör bizony azt is mutatja, hogy az amerikai diploma megszerzése után érmeit egy amerikai edző segítségével érte el. 

Ezek után legalábbis fura számonkérni ugyanezt a magyar úszósport honi vezetőségén… 

Az meg a furánál is sokkal furább, hogy a kilencszeres (nagypályás) világbajnok rögzíti, az utánpótlásban nem történik valódi előrelépés, hiszen immár évek óta van egy klubja, ahonnan ennyi idő alatt talán már „kinőhetett” volna egy tehetség. 

Egy. 

Nem tíz, nem húsz. Egy. 

Az ember azt feltételezi, ha valaki annyira szívén viseli a magyar úszósport jelenét és jövőjét, hogy egy világbajnokság után nem sokkal hosszabb összegzést készít (naivan hozzáteszem, azért, mert tényleg aggódik a „szeretett” sportágáért), az legalábbis a háttérben dolgozik. 

Csendben, halkan. 

Alázattal – amúgy ez a szó is szerepel a bajnoknő értékelésében, mégpedig így: „A magyar úszósportnak nincs szüksége díszletekre. Teljesítményre, szakmaiságra, alázatra, elszámoltathatóságra van szüksége.”

„Tükröm, tükröm, mondd meg nékem” – a meséből idézett mondatot ezúttal nem úgy folytatom, „ki a legszebb e vidéken”, hanem úgy, vajon nem éppen a közösségi médiában közzétett elemzés a díszlet, a saját egyesületben végzett munka meg mutatja a teljesítményt, a szakmaiságot és alázatot? 

Az elszámoltathatóságra külön nem térnék ki, mert sohasem kutakodtam más zsebében, de a pletykáknál jóval erősebb hallomások mégiscsak azt mondatják velem, hogy… Nem, mégsem mondatnak semmit nyilvánosan, mert nem az ellenségeskedés a cél, de az a tükör ebben a témakörben is hasznos szolgálatot tehet – amúgy meg jó érzés, amikor az ember egyenes gerinccel, bátran fogalmazza meg a véleményét!

Vannak sportolók, akik az olimpiai bajnoki címük után tevőlegesen működnek abban közre, hogy a sportáguk előrelépjen, hosszan sorolhatnám őket, csak néhány közülük: vívás, torna, birkózás, ökölvívás, kajak-kenu. 

Ebbe a sorba kívánkozik az úszás is – hála Istennek!

Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Risztov Éva és Gyurta Dániel egyaránt az úszásért is dolgozik, és azért dolgozik Wladár Sándor is, ám valamiért őt mostanság nagyon nem szereti a riói bajnok. Másra nem tudok gondolni, mert bár éppen ő írja, hogy a posztja-összegzése nem a személyes sérelmekről szól, s a múltban sem ez mozgatta a megszólalásaiban, mégsem hallottam arról, hogy akár nyilvánosan, akár a háttérben azt mondta volna: jövök, toljuk együtt ezt a szekeret, de még olyat sem, hogy én ezt jobban tudnám csinálni, ne lepődjön meg senki, ha megpályázom az elnöki posztot (vagy egy szerintem erre a tisztségre alkalmasabb ember mögé beállok)!

Kritikát megfogalmazni természetesen lehet, uram bocsá’, még a közösségi médiában is, ám mindezt úgy tisztességes megtenni, ha alternatívát, megoldást is javasol a megmondó ember – kérdéseket persze szintén fel lehet tenni (van is az értékelésben, négy is), ám ahelyett, hogy azt kérdezzük például, „Milyen szakmai tartalommal, módszertannal és támogatással készülnek a sportolók itthon?”, lehet válaszokat, ne adj Isten, megoldási javaslatokat is adni. 

És tenni, tenni, tenni. 

Folyvást és állandóan. 

Kell a párbeszéd, ez vitathatatlan, ám ennek a magyar úszósportnak sokkal inkább támogatásra, összefogásra van szüksége ahhoz, hogy felvegye a versenyt a nagy nemzetekkel – ne feledjük, ez a parányi ország az egyike annak a háromnak, amelyik a medencés világbajnokságok 1973 óta íródó történelmében minden alkalommal (!) szerzett érmet. Csak miheztartás végett: az Egyesült Államok és Németország a másik kettő. 

A 2025-ös szingapúri világbajnokság pontos képet mutat a magyar úszósport jelenlegi állapotáról. Az eredménysor nem méltó a hagyományainkhoz, az elvárásokhoz, a sportba áramló forrásokhoz – és legfőképp nem méltó a versenyzőkhöz. 

Így összegez az egy évtizeden keresztül sikert sikert halmozó úszónő, s amellett, hogy még egyszer nyomatékosítanám, van igazság a mondandójában, egy vb alapján nagy hiba lenne kútba ugrani, kitartok amellett, hogy a tükörbe nézés hasznos. Amellett is, hogy ez az immár sokadik támadás így, a közösségi médiában, valóban nem méltó – egy háromszoros olimpiai, nagypályán kilencszeres világ- és tizenötszörös Európa-bajnokhoz. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!