Nyögés a vége – Malonyai Péter publicisztikája

Megtanulhattam volna a profiktól, hogy mindig csak a következő meccs a fontos, ám minden idegszálam tiltakozott a módi ellen. Egyrészt, mert visszatérően kizárólag kudarc után kerül elő a tanács, üzenete pedig egyértelmű, maradjunk már nyugton, ne károgjunk. Ráadásul azt sejteti, hogy a főszereplők igyekeznek elkerülni a visszapillantást. Ami érthető, minek a kínos pillanatokat felidézni, ám a profizmus mentén cseppet sem, sőt, amatőrként sem sportemberi tett. A sportban végképp kártékony vattába csomagolva, kényeztetve múlatni az időt. Főleg a magasabb profi körökben.

Aktuálisan az elmúlt heti nagyváradi blama, a férfi kosárlabda-válogatott Romániától elszenvedett veresége (64–76) élteti a témát. A tudósítás a végeredményt szomorúnak, az utolsó másfél negyed produkcióját kilátástalannak ítélte. Mi több, szlovén szövetségi kapitányunk, Gasper Okorn szerint a két csapat teljesen más energiákat vonultatott fel, agresszívabb volt a román válogatott, jobban akarta a sikert.

Lapunk szakértője, Boros Zoltán (a Honvéd korábbi remek irányítója) úgy vélte, elképzelhető, hogy némi alulkoncentráltságot váltott ki, hogy két csapat is továbblép a háromból. A harmadik Észak-Macedónia, amelynek válogatottját fölényesen legyőzte a csapat szombaton Szolnokon – őszintén gratulálok, de vissza Nagyváradra. A különféle adatok, a világranglista (mi: 44., románok: 63.), a meccsstatisztikák és az úgynevezett H2H (ez a kedvencem, magyarul is tudom: egymás elleni mérleg) alapján győznünk kellett volna.

Persze ha nyerünk, mi több, továbbjutunk, akkor sem illendő a mellünket verni, hiszen ez még az előselejtező (ismétlem: elő), a „rendes” csak utána következik, egészen addig, amíg kialakul a 2027-es katari világbajnokság 32-es mezőnye.

Az a legkevesebb, hogy – a szolnoki Pallai Tamás megfogalmazásában – van bizonyítanivalója a csapatnak, neki is, hiszen gyerekkori álma volt a válogatottság. Azt mondja még, hogy a csapat bárkit meglephet a világon, elfogadom, de hozzáteszem, hogy saját magát is.

Valami nem stimmel a sportágban. Nagyvárad mellett az sem, hogy a sokra tartott volt szolnoki Lukács Norbert lemondta a válogatottságot, mert az orosz Nyizsnyij Novgorodba szerződve fontosabb neki, mire viszi a Volga mentén, mint címeres trikóban. Ez persze magánügy, de leginkább szomorú. Esetleg – ezt én mondom – szégyen. A szövetség elnöke, a profi életben igencsak jártas (2002–2009, szlovén és horvát bajnok) Báder Márton csalódott, hogy egy ereje teljében lévő ifjú így határoz, ugyanakkor ő is vallja, hogy kizárólag olyan játékosokra van szükség, akik teljes erőbedobással és elkötelezettséggel állnak a válogatott rendelkezésére, ami nem szívesség, hanem kötelesség és felelősség.

És nem tudom magamban tartani a hölgyek tavalyi olimpiai selejtezőjét sem, amikor a sorsdöntő meccsen Sopronban 22 pontos vezetés után kikaptunk egy ponttal Spanyolországtól. Azért pályáztunk a kvalifikációra, hogy kiju(tha)ssunk, ez nyilvánvaló. És az is, amit Székely Norbert szövetségi kapitány mondott: „Saját magunkat vertük meg a lassúságunkkal.”

Ezek után én azt mondom, hogy a kosárlabda túl van hájpolva (elég modern voltam?) nálunk, azért a sportág úgy egészében nagyon megérdemli, miközben a honi változat csak sütkérezik a napfényben.
De a nagyváradi eset, pontosabban az akarathiány a leginkább megdöbbentő. A sportpszichológiában és a játékelméletben az, hogy egy játékos akarat nélkül játszik, általában azt jelenti, hogy lényegében passzív szereplő. A motiváltság hiányának több oka lehet, leggyakrabban: a tét már megszűnt, esetleg túl nagy a nyomás. De a lényeg: feladja a küzdelmet. Ami elfogadhatatlan, kívülről nézve felháborító. 

A kosárlabdáról szólva az ilyesmi könnyen észrevehető, legalábbis edzői szemmel. Támadásban ha a játékos azonnal visszapasszol, nem mozog üres helyre, nem meri elvállalni a dobást, védekezésben pedig ha csak követi az emberét, nem segít be a többieknek, nem vállal lepattanóharcot, nem reagál az ellenfél gyors indításaira.

Ez persze csak felszíne a szakmai leírásoknak, a legfontosabb, hogy ezekből egy edző nagyon gyorsan kiszúrja, ha valaki csak ott van a pályán, de nem része a játéknak. Mindez kitűnik a statisztikákból is, de a testbeszédből inkább: lehajtott fej, kezek a csípőn, sok sóhaj.

Természetesen ezúttal sincs új a nap alatt, a magyar sport múltjában jó néhány példa akad az akaratnélküliségre. Például a Ferencváros futballcsapatánál 1935 márciusában, amikor az Üllői úton kapott ki 1:0-ra a Budai 11-től. Volt is nagy felzúdulás, még a klubon belül is. A nevét persze nem adta nyilatkozatához a bennfentes, viszont elmondta, hogy: „Nálunk is meg kell követelni a játékosoktól, hogy a mérkőzésekbe minden tudásuk mellett minden akarásukat is belevegyék.” Nem maradtak el az erélyes lépések sem, főként azoknál, akiknél a múltban is talált kifogásolnivalót a vezetőség, akik a sportszerűtlenségükkel már régebben is visszaéltek a vezérkar jóindulatával. Pénzbüntetésről lehetett szó, s nem is a kulcsjátékosoknál (Polgár Gyula, Lázár Gyula, Sárosi György, Toldi Géza), mert az összeállítás nem nagyon változott utána. 

Az Újpesti Dózsa 1962-ben az utolsó előtti fordulóban bukta el a bajnoki címet, ki-ki meccsen 2:1-re kikapott a Vasastól. A csapat adós maradt a tavasszal rá jellemző sokmozgásos, fürge, ötletes csatárjátékkal s a kiemelkedő csapatmunkával. Oka volt, hogy a kulcsjátékosok – köztük Solymosi Ernő és Göröcs János – csak lézengett a pályán, Rossi Ferenc és Lenkei Sándor pedig mintha a pályán se lett volna. Ehhez jött még egy öngól (Rajna Károly) és egy kapushiba (Lung Ferenc), ezeken még erős akarattal is nehéz felülkerekedni. 

Persze a néző is észreveszi, ha nincs elszántság, semmi ambíció. Jellemző rá egy olvasói levél 1968-ból, Komjáti László a budapesti Népszínház utcából kereste meg a Népsport szerkesztőségét. „Szerény véleményem szerint a nézőszám csökkenésének egyik döntő tényezője: néhány csapat lélektelen, akarat nélküli játéka. A Népsport is gyakran írja: »Unalmas, eseménytelen mérkőzés, küzdelem nélküli játék.« A nézőszám azoknál a csapatoknál nem csökken, sőt, emelkedik, ahol lelkesen, odaadóan küzdenek, vagy ahogyan mondják: hajtanak.”

Az újpestiekre a nyolcvanas években is rájárt a rúd, 1986 áprilisában, miközben 1–0-ra nyert a Siófok a Megyeri úton, a tudósító szerint döbbenetes volt nézni, milyen akarat nélküli játékot produkált az Újpest, különösen az első félidőben. Szinte az egész csapatról el lehet mondani, hogy elégtelenre vizsgázott. Egy évvel később, amikor a KEK-ben (Kupagyőztesek Európa-kupája) Hágában 3–1-re kikapott és kiesett a csapat, az edző, Göröcs János azt mondta, az ellenfél dicséretére szól, hogy jobban akarta a továbbjutást, a tudósító pedig általánosítva jegyezte meg: nem szabadna szégyenkezve fejet hajtani csak azért, mert az ellenfél elszánt.

És jöjjön megint a válogatott – futballban. A dél-afrikai világbajnokság előtt 2010 májusában a tornára kijutott Németországot fogadtuk a Puskás-stadionban. A végeredmény nem volt váratlan (0–3), az már inkább, hogy mindössze 12 ezren voltak kíváncsiak a meccsre. Nekik volt igazuk, mert – írta a Nemzeti Sport – a semmilyen játék még a klasszis ellenféllel szemben is elfogadhatatlan volt. Továbbá: szemet szúrt, hogy rendkívül fásult, hogy azt ne mondjuk, unott magyar csapatot figyelhettünk meg. Az pedig jellemző volt, hogy míg a nézők fütyültek, Erwin Koeman szövetségi kapitány állva, karba tett kézzel figyelte a meccset – nyugodtan, arcizma sem rezdült. „Az ambíció megadja a célt, a fegyelem eljuttat oda” – van valami a mondásban, azt pedig igazán régóta tudjuk, hogy a nem akarásnak nyögés a vége.

Tényleg tudjuk?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!