Kis magyar futballfilozófia – Csillag Péter publicisztikája

Beszéljünk nyíltan a futballfilozófiáról...!

Nem lesz könnyű, a szót ugyanis unos-untalan pufogtatják, mai értelmében gyakran semmit sem jelent. Vagy legalábbis alig többet, mint panaszkodni a reggeli közlekedési dugókra vagy csevegni a másnapi időjárásról. Nem más, mint egy hétköznapi téma már-már parodisztikus felcicomázása. A nagyzoló fogalom jelképe lett annak, hogy miként lehet egy sportág egyszerű és átlátható rendszerét misztikus ködbe burkolni, az ősi szép játékot (beautiful game, jogo bonito stb.) ronda tudománnyá bonyolítani, az edző szakmai munkáját játékelméleti mágiával érthetetlenné sötétíteni. Ugyanakkor a „filozófia” szó elterjedése jelzi az üdvözlendő és izgalmas szemléletváltást is, amely a labdarúgás jellegét, megítélését, társadalmi szerepét illetően az elmúlt néhány évtizedben bekövetkezett: ha a gólt még mindig futballmezes sportolók rúgják is az egyszerű fémkapukba, a mérkőzés eseményeinek régóta mélyebb dimenziót ad az általános igény, hogy a pályát és környezetét mögöttes üzenetek közvetítésére alkalmas terepnek lássuk.

Hogy most akkor lehet-e a futballnak filozófiája vagy sem?

Bizonyára lehet, mint ahogy van is, ne vitassuk el a valódi futballfilozófusok érdemeit! Miért ne mutatkozhatna meg a játékban életfelfogás, gondolkodásmód, világlátás, lelkialkat, nemzeti karakter, magasztos cél, belső ösztönzés? Aki pedig képes a labdarúgás láthatatlan jegyeit érvényesíteni, másoknak átadni, netán ezekre alapozva iskolát teremteni, az – az eredeti ógörög kifejezéshez visszanyúlva – kétségtelenül a philoszophiát, azaz a bölcsesség szeretetét képviseli a maga módján.

A futballfilozófia tételmondata: a labdarúgás több mint játék. Aki korunk legunalmasabb közhelyét leírja, annak a kezét okkal törné le legszívesebben néhány kevésbé filozofikus hangulatú olvasó, ám mint minden megkopott gondolat, valamikor ez is friss, merész és újító volt. Ezeken a hasábokon arra teszek tétova kísérletet, hogy felfejtsem a felismerés magyarországi gyökereit, a teljesség igénye nélkül megmutassak néhányat a sportág valamikori átértékelésének irodalmi igényű megfogalmazásaiból.

Pásztor Árpád, a Muzi című regény szerzője írta az 1912-es stockholmi olimpia után a Nyugat folyóiratban: „Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott még futballmeccset, soha sem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda. Hogy változik, gömbbé puffadt belseje mennyi indulatot rejt, hogy lelke van, amelyik éppen úgy él, dolgozik, alkot, győz és elbukik, mint az emberek.”

Juhász Gyula, a szegedi költő a Délmagyarország napilap egyik 1913-as számában világított rá a Ferencváros előző évi nyugat-európai meccsturnéjának jelentőségére: „A német és angol lapok [...] dicsérték azt a nemzetet, melynél a sport ilyen fejlettséget ért el s felkeltették iránta széles körökben a figyelmet, mert a sport nagyrahivatottságát ennyire megértő nemzet csak kultur-nemzet lehet.”

Gerő Ödön újságíró így jellemezte az amatőr futballeszmét képviselő angol csapatot, a Corinthian Football Clubot 1904-es látogatása alkalmából a Pesti Naplóban: „Ők a föld minéműségét olyan nevezetes dolognak tartják, hogy mindenhová két pár cipőt is visznek magukkal: »egyet kemény talajra, egyet pedig teljes dugókkal puha talajra«. Én ebben a két pár cipőben még egyebet is látok. Életbölcsességet. Az alkalmazkodás nagyszerű életfilozófiája nyilvánul meg benne. [...] A korintusi a lábával nem csak rúg, hanem érez és gondolkozik is. Ezért különb az ő rúgása, mint a másoké.”

Nem hagyhatjuk ki Kosztolányi Dezsőt, aki 1931-es Munka és játék című cikkében állapította meg: „Csak a játékban igazán ember az ember, csak ez felel meg szabad szellemének. A labdarúgó órákig rohan, izzad, anélkül, hogy elfáradna, mert csak játszik. Ha ennek az izommunkának mondjuk a negyedét kellene elvégeznie más téren és más céllal, akkor összerogyna.”

A Sátoraljaújhelyi Atlétikai Club történetének első, 1909-es futballmérkőzése előtt fejtette ki Szöllősi Zsigmond újságíró a Zemplén című napilapban: „És a sport ma már tiszteletet is érdemel, mert célja van s az emberi energia, a tudás működik benne, a mely a dolgozó szoba rideg területét összekapcsolta a levegő, a nagyvilág, a szabadság szféráival. [...] Aki valaha egy labdát kergetett a goal felé, a trükkök egész láncolatával ismerkedett meg és megtanulta, hogy a becsületességhez is kell egy adag ravaszság, hogy hatása legyen, miként a leghathatósabb orvossághoz. De ez a sportsmani ravaszság nem megvetendő succrescentia. Ellenkezőleg. Egész bölcsességet, higgadtságot, logikát jelent, mert megmutatja azt az arkhimédészi pontot, amellyel minden nehéz dolgot meg lehet közelíteni.”

És ha már matematikánál tartunk, muszáj idéznünk a magyar futballfilozófia történetének (ha van ilyen...) elfeledett alapcikkét, Grünwald Miksa játékvezető Miskolci Reggeli Hírlapban megjelent 1933-as publicisztikáját. A szerző, aki alighanem azonos a Budapesti Atlétikai Club korábbi játékosával és intézőjével, felhívta a miskolci olvasók figyelmét: „A futballhoz erős testalkat, nagyfokú ügyesség és bizonyos matematikai és geometriai érzék szükséges. Az a gyors elhatározó képesség, amiről mint futballista erényről a sportlapok annyi mindent összeírtak, voltaképpen matematikai érzék: a térnek megfelelő kihasználása, a játékostárs szabadra játszásának titka viszont tisztára geometria. Ezek a tulajdonságok nem sajátíthatók el, [...] könyvből megtanulni nem lehet.”

Ahogyan nem lehet könyvből megtanulni a cikk szerint a közösségi összetartozás mikéntjét sem...

„A modern kultúra standardizálta az embert, egyformán telítődő gépeket teremtett. Ennek a standardizált embertömegnek elsőrendű cikke lett a futball. Hogy miért éppen a futball, miért nem az irodalom, vagy a különféle művészetek, ennek oka legfőképpen a futball kollektivizmusa és a modern ember aktivitása. [...] A tömegakció rádiusza a csapat, melyet a tömeg akarata korbácsol diadalra.” A szurkolói lélekállapotra is talált Grünwald Miksa bölcs hasonlatot: „A megrögzött alkoholista nem várja türelmetlenebbül a szombatot, mint a meccsrajongó a vasárnapot. Ott aztán kétszer 45 percen át a megpattanásig feszülnek az idegei s a végén jóleső felszabaduló érzés fogja el.”

Néhány évvel korábban Móricz Zsigmond jegyezte meg fanyarul: „Mit kellene egy írónak megírnia, hogy olyan izgalmat okozzon, mint az a kétszer tizenegy fiú, aki a labdát rúgja? [...] Igen, kérem, küldjék fiaikat inkább futballistának. Akkor még azt is megérik, hogy egy miniszter kezet fog vele, ha mint balbekk berúg egy gólt.” Márai Sándor pedig pesti mérkőzéslátogatása után megírta, „igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet”, majd hozzátette: „A futball, ahogy ma áll, egy nagy élménypótlék, s egy óriási üzlet. A nemzeti érdekről mondjon le ennek az üzletnek a reklámigazgatósága.” A Grünwald-cikk nem véletlenül tért ki a labdarúgást érő értelmiségi kritikákra. „Ütik a futballt, nem vallják be, hogy riválisukat féltik benne, ezt derogálna beismerni, ehelyett a futball durvaságáról, erkölcsrontó hatásáról, a tömeg szadizmusáról, aljasságáról hallunk szólamokat. A támadást könnyű visszaverni. A futball nem durva. Amikor durván játsszák, akkor az már elfajzása az igazinak, mint pl. a pornografikus rajz vagy novella a festőművészetnek vagy irodalomnak.”

Arra is volt józan megfejtése a korai futballfilozófusnak, hogy miért fordult a nép a magaskultúra helyett a futballpályák felé. „A hivatalnok a gépek rabszolgája [...], pihenője nincs, csak munkaszünete, hetenként egy fél nap kevés Dosztojevszkijre s Tolsztojra, de elég egy futballmeccsre: a katarzis ennek nyomán előbb következik be, mint a vastag kötetek olvasása után. Ezért jár a mai ember könyvtár s színház helyett mérkőzésre. És ez nem hanyatlás, nem dekadencia, hanem változás, fejlődés. Az individuális életformák hanyatlanak, helyükre más, kollektív életformák lépnek. [...] Ha optimisták vagyunk, ha hiszünk a szükségletek átszellemülésében, el kell fogadnunk, hogy a futball is valami magasabb rendű, szebb játékban fog felolvadni egyszer. [...] Ehhez persze nemcsak idő, hanem újabb, tökéletesebb emberfajta kell. Ezen az új emberi lelken munkálkodik az emberiség szelleme Homérosztól Dosztojevszkijig, Pheidiásztól Rodinig, Szókratésztől Spenglerig, a treuga deitől a világháborúig. Ennek a munkának egyik hatalmas eszköze manapság a futball is. Az eszközre pedig mindaddig szükség van, míg a cél el nem éretik.”

Így szól tehát a grünwaldi futballfilozófia, az 1933-ban lefektetett stratégia. Azóta eltelt kétszer negyvenöt év, lassan a hosszabbításba fordulunk, úgyhogy Homérosz és Dosztojevszkij nyomdokain kijelenthetjük: innen szép fordítani...
Beszéljünk nyíltan a futballfilozófiáról...!

Nem lesz könnyű, a szót ugyanis unos-untalan pufogtatják, mai értelmében gyakran semmit sem jelent. Vagy legalábbis alig többet, mint panaszkodni a reggeli közlekedési dugókra vagy csevegni a másnapi időjárásról. Nem más, mint egy hétköznapi téma már-már parodisztikus felcicomázása. A nagyzoló fogalom jelképe lett annak, hogy miként lehet egy sportág egyszerű és átlátható rendszerét misztikus ködbe burkolni, az ősi szép játékot (beautiful game, jogo bonito stb.) ronda tudománnyá bonyolítani, az edző szakmai munkáját játékelméleti mágiával érthetetlenné sötétíteni. Ugyanakkor a „filozófia” szó elterjedése jelzi az üdvözlendő és izgalmas szemléletváltást is, amely a labdarúgás jellegét, megítélését, társadalmi szerepét illetően az elmúlt néhány évtizedben bekövetkezett: ha a gólt még mindig futballmezes sportolók rúgják is az egyszerű fémkapukba, a mérkőzés eseményeinek régóta mélyebb dimenziót ad az általános igény, hogy a pályát és környezetét mögöttes üzenetek közvetítésére alkalmas terepnek lássuk.

Hogy most akkor lehet-e a futballnak filozófiája vagy sem?

Bizonyára lehet, mint ahogy van is, ne vitassuk el a valódi futballfilozófusok érdemeit! Miért ne mutatkozhatna meg a játékban életfelfogás, gondolkodásmód, világlátás, lelkialkat, nemzeti karakter, magasztos cél, belső ösztönzés? Aki pedig képes a labdarúgás láthatatlan jegyeit érvényesíteni, másoknak átadni, netán ezekre alapozva iskolát teremteni, az – az eredeti ógörög kifejezéshez visszanyúlva – kétségtelenül a philoszophiát, azaz a bölcsesség szeretetét képviseli a maga módján.

A futballfilozófia tételmondata: a labdarúgás több mint játék. Aki korunk legunalmasabb közhelyét leírja, annak a kezét okkal törné le legszívesebben néhány kevésbé filozofikus hangulatú olvasó, ám mint minden megkopott gondolat, valamikor ez is friss, merész és újító volt. Ezeken a hasábokon arra teszek tétova kísérletet, hogy felfejtsem a felismerés magyarországi gyökereit, a teljesség igénye nélkül megmutassak néhányat a sportág valamikori átértékelésének irodalmi igényű megfogalmazásaiból.

Pásztor Árpád, a Muzi című regény szerzője írta az 1912-es stockholmi olimpia után a Nyugat folyóiratban: „Ki mondja, hogy a futball csak egy levegővel megtelített bőrgömb? Hogy üres, érzéketlen? Aki ezt állítja, soha nem látott még futballmeccset, soha sem látta még, milyen művészi, milyen ravasz, milyen vad, milyen okos, milyen brutális és milyen úri tud lenni ez a labda. Hogy változik, gömbbé puffadt belseje mennyi indulatot rejt, hogy lelke van, amelyik éppen úgy él, dolgozik, alkot, győz és elbukik, mint az emberek.”

Juhász Gyula, a szegedi költő a Délmagyarország napilap egyik 1913-as számában világított rá a Ferencváros előző évi nyugat-európai meccsturnéjának jelentőségére: „A német és angol lapok [...] dicsérték azt a nemzetet, melynél a sport ilyen fejlettséget ért el s felkeltették iránta széles körökben a figyelmet, mert a sport nagyrahivatottságát ennyire megértő nemzet csak kultur-nemzet lehet.”

Gerő Ödön újságíró így jellemezte az amatőr futballeszmét képviselő angol csapatot, a Corinthian Football Clubot 1904-es látogatása alkalmából a Pesti Naplóban: „Ők a föld minéműségét olyan nevezetes dolognak tartják, hogy mindenhová két pár cipőt is visznek magukkal: »egyet kemény talajra, egyet pedig teljes dugókkal puha talajra«. Én ebben a két pár cipőben még egyebet is látok. Életbölcsességet. Az alkalmazkodás nagyszerű életfilozófiája nyilvánul meg benne. [...] A korintusi a lábával nem csak rúg, hanem érez és gondolkozik is. Ezért különb az ő rúgása, mint a másoké.”

Nem hagyhatjuk ki Kosztolányi Dezsőt, aki 1931-es Munka és játék című cikkében állapította meg: „Csak a játékban igazán ember az ember, csak ez felel meg szabad szellemének. A labdarúgó órákig rohan, izzad, anélkül, hogy elfáradna, mert csak játszik. Ha ennek az izommunkának mondjuk a negyedét kellene elvégeznie más téren és más céllal, akkor összerogyna.”

A Sátoraljaújhelyi Atlétikai Club történetének első, 1909-es futballmérkőzése előtt fejtette ki Szöllősi Zsigmond újságíró a Zemplén című napilapban: „És a sport ma már tiszteletet is érdemel, mert célja van s az emberi energia, a tudás működik benne, a mely a dolgozó szoba rideg területét összekapcsolta a levegő, a nagyvilág, a szabadság szféráival. [...] Aki valaha egy labdát kergetett a goal felé, a trükkök egész láncolatával ismerkedett meg és megtanulta, hogy a becsületességhez is kell egy adag ravaszság, hogy hatása legyen, miként a leghathatósabb orvossághoz. De ez a sportsmani ravaszság nem megvetendő succrescentia. Ellenkezőleg. Egész bölcsességet, higgadtságot, logikát jelent, mert megmutatja azt az arkhimédészi pontot, amellyel minden nehéz dolgot meg lehet közelíteni.”

És ha már matematikánál tartunk, muszáj idéznünk a magyar futballfilozófia történetének (ha van ilyen...) elfeledett alapcikkét, Grünwald Miksa játékvezető Miskolci Reggeli Hírlapban megjelent 1933-as publicisztikáját. A szerző, aki alighanem azonos a Budapesti Atlétikai Club korábbi játékosával és intézőjével, felhívta a miskolci olvasók figyelmét: „A futballhoz erős testalkat, nagyfokú ügyesség és bizonyos matematikai és geometriai érzék szükséges. Az a gyors elhatározó képesség, amiről mint futballista erényről a sportlapok annyi mindent összeírtak, voltaképpen matematikai érzék: a térnek megfelelő kihasználása, a játékostárs szabadra játszásának titka viszont tisztára geometria. Ezek a tulajdonságok nem sajátíthatók el, [...] könyvből megtanulni nem lehet.”

Ahogyan nem lehet könyvből megtanulni a cikk szerint a közösségi összetartozás mikéntjét sem...

„A modern kultúra standardizálta az embert, egyformán telítődő gépeket teremtett. Ennek a standardizált embertömegnek elsőrendű cikke lett a futball. Hogy miért éppen a futball, miért nem az irodalom, vagy a különféle művészetek, ennek oka legfőképpen a futball kollektivizmusa és a modern ember aktivitása. [...] A tömegakció rádiusza a csapat, melyet a tömeg akarata korbácsol diadalra.” A szurkolói lélekállapotra is talált Grünwald Miksa bölcs hasonlatot: „A megrögzött alkoholista nem várja türelmetlenebbül a szombatot, mint a meccsrajongó a vasárnapot. Ott aztán kétszer 45 percen át a megpattanásig feszülnek az idegei s a végén jóleső felszabaduló érzés fogja el.”

Néhány évvel korábban Móricz Zsigmond jegyezte meg fanyarul: „Mit kellene egy írónak megírnia, hogy olyan izgalmat okozzon, mint az a kétszer tizenegy fiú, aki a labdát rúgja? [...] Igen, kérem, küldjék fiaikat inkább futballistának. Akkor még azt is megérik, hogy egy miniszter kezet fog vele, ha mint balbekk berúg egy gólt.” Márai Sándor pedig pesti mérkőzéslátogatása után megírta, „igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet”, majd hozzátette: „A futball, ahogy ma áll, egy nagy élménypótlék, s egy óriási üzlet. A nemzeti érdekről mondjon le ennek az üzletnek a reklámigazgatósága.” A Grünwald-cikk nem véletlenül tért ki a labdarúgást érő értelmiségi kritikákra. „Ütik a futballt, nem vallják be, hogy riválisukat féltik benne, ezt derogálna beismerni, ehelyett a futball durvaságáról, erkölcsrontó hatásáról, a tömeg szadizmusáról, aljasságáról hallunk szólamokat. A támadást könnyű visszaverni. A futball nem durva. Amikor durván játsszák, akkor az már elfajzása az igazinak, mint pl. a pornografikus rajz vagy novella a festőművészetnek vagy irodalomnak.”

Arra is volt józan megfejtése a korai futballfilozófusnak, hogy miért fordult a nép a magaskultúra helyett a futballpályák felé. „A hivatalnok a gépek rabszolgája [...], pihenője nincs, csak munkaszünete, hetenként egy fél nap kevés Dosztojevszkijre s Tolsztojra, de elég egy futballmeccsre: a katarzis ennek nyomán előbb következik be, mint a vastag kötetek olvasása után. Ezért jár a mai ember könyvtár s színház helyett mérkőzésre. És ez nem hanyatlás, nem dekadencia, hanem változás, fejlődés. Az individuális életformák hanyatlanak, helyükre más, kollektív életformák lépnek. [...] Ha optimisták vagyunk, ha hiszünk a szükségletek átszellemülésében, el kell fogadnunk, hogy a futball is valami magasabb rendű, szebb játékban fog felolvadni egyszer. [...] Ehhez persze nemcsak idő, hanem újabb, tökéletesebb emberfajta kell. Ezen az új emberi lelken munkálkodik az emberiség szelleme Homérosztól Dosztojevszkijig, Pheidiásztól Rodinig, Szókratésztől Spenglerig, a treuga deitől a világháborúig. Ennek a munkának egyik hatalmas eszköze manapság a futball is. Az eszközre pedig mindaddig szükség van, míg a cél el nem éretik.”

Így szól tehát a grünwaldi futballfilozófia, az 1933-ban lefektetett stratégia. Azóta eltelt kétszer negyvenöt év, lassan a hosszabbításba fordulunk, úgyhogy Homérosz és Dosztojevszkij nyomdokain kijelenthetjük: innen szép fordítani...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!