Eddmegleves – Kun Zoltán publicisztikája

Itt most ünnepelni is lehetne egy csapatot, amely voltaképpen a semmiből megnyerte a Magyar Kupát.

Halleluja!

És eközben simán bent maradt az NB I-ben.

Még egy halleluja, ha kicsit halkabb is.

De éppen az Újpest-szurkolók kapcsán jutott az eszembe, hogy mostanában úgy érezhetik magukat, mint mi valami kisiskolás házibulin jó néhány évtizeddel ezelőtt. Amikor megkérdeztük, mi lesz az ebéd, jött a válasz: az első fogás eddmegleves, aztán következik a finomfőzelék, desszertnek pedig készül a netudd.

Megkaptuk, részben megettük (a netudd tényleg jó volt), de azért ott mocorgott bennünk a lehetetlen kajaneveket hallva: mi lehet ez az óriási, megfoghatatlan katyvasz, amit le akarnak nyomni a torkunkon?

A nagyobb kluboknál egy nemzedéknek egy-két bajnoki cím legrosszabb esetben is dukál. Mert az olyan kötelező. A hazai kupasiker, egy-egy szép nemzetközi továbbjutás sem lebecsülendő, de azért más – mert az igazi mégiscsak az, amikor harminc-harminchárom meccsen keresztül egyre inkább úgy érezheti az ember, hogy ez végre az ő éve lehet. Amikor hónapokon keresztül eggyé válhat a csapatával, büszkén buszozhat vagy metrózhat a meccsekre, és a munkahelyen végre ő froclizhatja az ellenfél híveit. Egy teljes idény végigszurkolása, majd az aranyérem megünneplése olyan eksztázist ad, amelyből egy szurkoló sok-sok évig megélhet.

Ha Magyarországon a Ferencváros és az Újpest a két legendás csapat, akkor a cseheknél a Slavia és a Sparta, a horvátoknál a Hajduk és a Dinamo, a szerbeknél a Partizan és a Zvezda, az osztrákoknál a Rapid és az Austria, a spanyol bajnokságban a Real és a Barcelona, az oroszoknál a Szpartak és a CSZKA, a belgáknál az Anderlecht és a Bruges, a skótoknál a Celtic és a Rangers. Hadd ne folytassam a felsorolást, de a portugáloknál, németeknél, hollandoknál, olaszoknál, angoloknál, svédeknél, lengyeleknél sem fordulhatott elő az elmúlt két évtizedben, hogy a „nemzeti nagycsapat” ne nyert volna legalább egy bajnoki aranyat.

Nálunk igen.

Bizony, az Újpest valamiben afféle Európa-rekorder lett.
A lilák legutóbb 1998-ban ünnepeltek NB I-es aranyérmet, ami a mai Z-generációnak valahol a triász és a jura között lehet, de a honfoglalásnál biztos régebben történt. Márpedig azóta felnőtt sok ezer, sok tízezer drukker, akik ma már harmincasok-negyvenesek, de nem tudhatják, milyen érzés a bajnok szurkolójának lenni.

Az, hogy ki mire emlékszik az Újpest elmúlt évtizedeiből az első osztályú diadal mellett, persze teljesen szubjektív. Én leginkább az egyéni sikerekre, például csodálatos egyben maradásunkra valamikor a kilencvenes évek közepén, miután egy középiskolai ultiparti kellős közepén hirtelen elhatározásból átrándultunk Egerből az Újpest füzesabonyi kupameccsére – csak az nem tűnt fel egyikünknek sem, hogy majd' mindenki fehér-zöld természetjáró pólóban feszít, ott meg már hiába bizonygattuk, hogy a látszat ellenére ez nem szándékos provokáció. A nyilvános lincseléstől csak a legnagyobb lila mentett meg, aki közölte társaival, hadd menjenek békével, mert ő ennyi hülyegyereket együtt még nem látott. Egyéni bravúr volt az is, hogy találtam egy tízcentis betondarabot a hatvani futballpályán, ahova valahogy beszuszakoltam a hátsómat: már két órával a kezdés előtt elkelt minden ülőhely, a később érkezők legfeljebb a szemben felállított, pótlelátónak minősülő zöldségesrekeszekre állhattak, a még későbbiek arra sem – a zsúfolt ház előtt lejátszott meccs utolsó pillanataiban szerzett gólt úgy ünnepelték az újpestiek, mint egy világbajnoki aranyat, pedig csak azzal vált biztossá a bentmaradásuk az osztályozón. Sosem felejtem a következő számsort sem: 6–1, 5–3, 7–1, 3–0 – a hetvenes évek állandó gólzáporát idéző négy fölényes siker, utóbbi például a Ferencváros ellen meghozta a lila szurkolók kedvét 1994 őszén. A hétközi mérkőzésen már 12 ezren voltak kint a Zalaegerszeg ellen, a csapat a kilencedik fordulóban veszített először pontokat – ehhez képest jelentős hátrányban lett második az FTC mögött. Beugrik még a két „majdnembajnokicím”, amikor előbb az MTK-t, majd a fehérváriakat kellett volna legyőzni az aranymeccsen, egyik sem sikerült. Vagy: a négy kiélezett kupagyőzelem, utolsó pillanatos góllal a Haladás, tizenegyesekkel a Diósgyőr és a Puskás ellen, és most a fehérváriak kétségkívül bravúros legyőzése. Kihagyhatatlan a „nagy” Túlio, aki azonban inkább a fradistáknak lett kedvence. És természetesen a 6–0, a tényleg durva 6–0, amiből egy ideig még lehetett élni, éldegélni, lélegzethez jutni, el lehetett hinni, hogy az Újpest valódi nagycsapat, amely könnyedén lemossa az ősi riválist – de úgy tetszik, az az ősi rivális a folyamatosan potyogó gólok dacára mégiscsak jobban jött ki a meccsből.

Semmi bajom Beridzével, Baosiccsal, Antonovval, Tallóval, sőt, Kastrati jobb lába még szobrot is kaphat a negyedik kerületben. De amikor legutóbb bajnokságot nyertek a lilák, Vébernek, Eszenyinek, Kozmának, Fehér Csabának, Herczeg Miklósnak hívták a húzóembereket, és gyanítom, ezeket a neveket nemcsak az újpesti drukkerek jegyezték meg, hanem az ellenfelek is.

Sokan állítják: az NB I akkor lesz igazán jó, ha egy remek Ferencváros és egy bombaerős Újpest küzd majd az első helyért. Lehet benne valami, és szerintem a Fradi-szurkolók nagy része még azt is aláírná, hogy az utolsó fordulóban egy telt házas derbi döntsön, mint hogy a negyvenpontos előny miatt már karácsonykor a zöldek nyakába akasszák az aranyat.

Telt házas derbi persze nem mostanában lesz, és ennek nem csak a vírus az oka. Ha van csapat, amelyik a legkevesebb hátrányt szenvedte a tavaszi zárt kapus meccsek miatt, az nyilván az Újpest, hiszen a szurkolók hangban erőteljesebb része úgysem jár ki a stadionba. Ami azért baj, mert miközben generációk nőttek fel a lila tábor dalain, koreográfiáin, fanatizmusán, mostanában egy kávéházi teraszon is jobb a hangulat. Címerügy vagy inkább tulajdonosügy, végül is mindegy, ez mindenkinek rossz helyzet, ami mára kellőképpen elmérgesedett ahhoz, hogy még egy – végre! – nézők előtt rendezett kupadöntőn se lehessen jó megoldást találni.

Aligha lepne meg bárkit is, ha hamarosan új tulajdonos érkezne Újpestre. Biztos lenne számtalan előnye: van, aki a régi címert várja vissza, más újra egy kupacban szeretne látni kétezer tomboló lilát, néhány konzervatívabb elme talán azzal is megelégedne, ha a következő kupadöntőn legalább egy fél magyar beférkőzne a kezdőbe.

Tényleg nem tudom, a sok ezer újpesti szurkoló, aki minden nehézség dacára kitart a csapat mellett – jelentse ez a helyszíni buzdítást vagy a csak tévében követett meccseket –, milyen új idényt vár. Azzal hitegetik magukat, hogy a Mindig jövőre! rigmus végre pozitív jelentést kap, és egyszer, valamikor, nem is túl sokára meglesz az a huszonegyedik bajnoki cím. Vagy inkább afféle óvatos borúlátással az jut az eszükbe, hogy az elmúlt két évtizedben minden, de tényleg minden tradicionális magyar csapat megjárta a másodosztályt; igen, egyet kivéve.

A kupasikert megmagyarázni aligha kell – de az az egész Újpest balszerencséje, hogy Kastrati tényleg szép gólja miatt már az addig történteket sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!