Marshall-futballterv – Csinta Samu publicisztikája

Bár a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség naprakész adatszolgáltatása egyelőre 211 országos szövetség csatlakozásáról számol be, úgy tűnik, már csak idő kérdése, mikor lesz meg a 212. is. A Marshall-szigetek nemzeti együttese ugyanis az elmúlt hét folyamán két meccset is lejátszott FIFA-tagországok csapata ellen, s ha az óceániai szigetcsoport szövetsége minden paraméternek megfelel, rövidesen a sokáig csak az amerikai atomkísérleteknek helyszínt biztosító, korallszigetfüzérként ismert ország is teljes jogú tagságot nyer.

A hír önmagában legfeljebb a „kis színes” besorolást érdemelné ki, a dolgot azonban dimenzionálja, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz a „paradicsomi” állapothoz, hogy a világ valamennyi állama csatlakozzon a nagy futballvilág-unióhoz. Az arányok érzékeltetésére: az Egyesült Nemzetek Szövetségének listáján 195 teljes jogúsággal rendelkező országot számlálhatunk, az úgynevezett függő területek száma pedig momentán 38, köztük Tajvan- vagy Puerto Rico-ismertségűek, hajdani gyarmatbirodalmak ma tengeren túli területekként besorolt megyéi vagy a Nyugat-Szaharához hasonló „vitatott” területek.

Ehhez képest a FIFA-tagországok lajstroma egyértelmű, a „várólistásokról” nincs külön híradás, majd ha beérnek… Mindenesetre tömörül a különböző sportszövetségek élmezőnye, az atléták 214-gyel vezetnek, a futball eggyel előzi meg a 210 országos úszóvilágot. Utóbbi helyzet egyesek számára talán meglepő, hiszen az alapvető emberi mozgásokra épülő egyéni sportágak elvileg könnyebb helyzetben vannak. Mert míg – erős túlzással, nyilván – az úszáshoz elegendő egy mez vagy nadrág, sapka, szemüveg, a labdarúgás jóval költségigényesebb, bonyolultabb logisztikát megkövetelő művelet.

De talán épp ezért számít mégis a futball a legnépszerűbb sportágnak, amely olyan helyeken is kiköveteli magának a minimális szervezettséget, ahol egy-egy futballpályányi területet is csak nehézkesen lehet elkeríteni. A Csendes-óceánon, a mikronéziai szigetvilágban fekvő Marshall-szigetek is idesorolható, de a jelek szerint esetében sem ez, sem a viszonylag rövid múltra visszatekintő államiság nem jelenthet akadályt. Az Egyesült Államokhoz 1947 és 1990 között tartozó társult állam 1991-ben nyerte el teljes függetlenségét. Legismertebb atolljai a Bikini és az Eniwetok, az amerikaiak ezeken hajtották végre hírhedt atomfegyver-kísérleteiket. Az ország gazdasága azóta is nagyban függ az Egyesült Államok által használt katonai támaszpontokért cserébe nyújtott segélyektől. Apró abszurd, hogy párhuzamosan zajlanak a hosszú távú sugárfertőzöttség miatti, illetve az emberi életre alkalmatlanná nyilvánított korallszigetekért zajló pereskedések.

A 70 ezer négyzetkilométernyi szárazföldet összesítő több mint 1200 sziget és atoll nagy része lakatlan, a 42 ezer főt számláló lakosság részéről nem is igazán volt érdeklődés a sport iránt. Az a kevés is a kosárlabdát, a röplabdát célozta, focizni senki sem akart. Ahogy a hőskorban, több mint száz év múltán is az angolok kellettek ahhoz, hogy ebben az óceán által folyamatosan fenyegetett földfelületszórványon is elültessék a futball szeretetét. Bizonyos Lloyd Owers 2022-ben költözött a kis országba, mondhatni, ő dobta be a labdát a játszótérre. Nem lehetett könnyű dolga, a mikronézek többnyire gyanúsan tekintenek a messziről jött emberekre, a sportág varázsa azonban hibátlanul működött.

Ma ő a válogatott szövetségi kapitánya. Arra vonatkozó forrást ugyan nem találtam, mekkora merítési lehetőség áll rendelkezésre, vélhetően egyelőre bizalmi körből válogat, de hát minden kezdet nehéz. Kissé erőltetett – és talán méltatlan – lenne párhuzamot keresni a magyar futball kezdeteivel, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy nem a 19. század végi polgárosodó budapesti fiatalság óceániai megfelelőjével van dolgunk, akiknek kirobbanó mozgásvágyát a bérházak falai tartották kordában. Abban azonban nem lehetnek kétségeink, hogy nekik is megvolt a maguk „pékerdei csatájuk”, azaz az első mérkőzésük. Azzal a lényegi különbséggel, hogy nem kellett kizárólag a messziről jött ember meséire hagyatkozniuk, hiszen arrafelé is „bevezették” az internetet, így megszámlálhatatlan mintalecke áll a futballal próbálkozók rendelkezésére. Az alapvető mozgásokat, labdaérintéseket természetesen Mr. Owers mutathatta meg nekik testközelből is, de a képernyőn látható élőképek kétségtelenül sok lépcsőfok átugrására csábítottak, illetve kínáltak lehetőséget. Ugyanakkor nem adatott meg nekik a szent tudatlanság áldása, hiszen rögvest szembesülhettek, milyen szinten művelik a világ más tájain a sportágat.

A brit futballmisszionárius szakértelmét nem ismerve egyetlen dolgot máris felrónék Owers úrnak: a türelmetlenséget. Az elemi iskola első két éve után ugyanis máris benevezte tanítványait a haladók vizsgájára: augusztus 14-én a Marshall-szigetek válogatottja bemutatkozott a világnak. A papírformaszerű „mészárlás” színhelye az egyesült államokbeli Springdale városa volt, a helyi középiskola Jarrell Williams Bulldog Stadium nevű létesítménye. Nem véletlenül, Arkansas államban ugyanis a Marshall-szigetekről érkezőknek sem tartózkodási, sem munkavállalói vízumra nincs szükségük, így aztán csaknem 15 ezer „marshallista” él a déli államban. Közülük vélhetően többen is látták, hogy országuk csapata a FIFA-világranglista 207. helyezettjétől, az Amerikai Virgin-szigetektől 4–0-ra kikapott a történelmi értékű bemutatkozó mérkőzésen. Aki nem veszítette el optimizmusát, két nappal később már-már bravúrszámba menő teljesítménynek lehetett szemtanúja: az Antillák térségében fekvő másik szigetország, a 206. helyezett Turks- és Caicos-szigetek válogatottja ellen 2–3-ra végzett a csapatuk. A sprindale-i lelátón büszkén loboghatott a Marshall-szigetek holland színösszetételű, a Dél Keresztjének szimbólumával megerősített zászlója, amelyet az ország első elnöke, Amata Kabua felesége tervezett.

Innen már csakis felfelé vezethet az út, a jelenlegi hazai sportcsúcsok pedig korántsem tűnnek megmászhatatlanoknak: a 2008-as pekingi nyári olimpián debütáló ország sportolói még nem szereztek érmet. Puszta részvételük is csak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felzárkóztatási programjának köszönhetően volt lehetséges, a labdarúgásban azonban hasonló pozitív diszkriminációra nincs lehetőség. Ezért aztán aligha találkozhatunk velük rangosabb tornákon, de még edzőpartnerként sem nagyon, hiszen egyelőre a pehelysúlynál is „pihébbek”, a labdarúgásban pedig csak több generáció képes kitermelni a láthatóság jeleit. Feltéve, hogy jól csinálják a dolgukat. Egy-egy játékos esetében már valamivel nagyobb valószínűséggel, hiszen a tehetség a föld alól is utat tör magának.

Persze történhetnek a dolgok másként is, hiszen a közelmúltig az afrikai, még inkább az ázsiai játékosok importja is a fikció kategóriájába tartozott. Ma meg már ott tartunk, hogy nyugati klubok tucatjai működtetnek úgynevezett akadémiákat a fekete kontinensen, ahonnan a maguk számára, de főleg „eladásra” termelik ki a tehetségeket. 

A mai „felfedezőknek” könnyebb dolguk van, mint annak idején a szigetek felületes felfedezőjének, a spanyol Alonso de Salazarnak, majd a valamivel alaposabb munkát végző és ezzel névadóvá váló John William Marshall brit kapitánynak. Míg a Pallas nagy lexikonának 1897-es kiadása még a kókuszdiót, a pandanuszt és kenyérfát tekintette a Marshall-szigetek legkiválóbb termékének, mára ugyancsak megváltozott a helyzet. A paletta szélesedésében az is szerepet játszhat, hogy a FIFA számára milyen mértékben lesz fontos csupán a mennyiség, vagy a szép emlékű dialektikus materializmus szellemének jegyében a felhalmozódás minőségi változásba való átcsapása is foglalkoztatja a világfutball irányítóit. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!