Lécek a magasban – Csinta Samu publicisztikája

Az idei Gyulai István Memorial fényes igazolása volt annak a korábban sokak által túlzónak nyilvánított tézisnek, amely szerint a Nemzeti Atlétikai Központ rövid úton a sportág legfontosabb központjai közé emelkedik. Mert jó-jó, hogy otthont adott már az egyik legsikeresebb világbajnokságnak, de egy vb kivételes alkalom, oda szinte bármilyen körülmények közé összesereglik az atléták krémje. Ugyanakkor az aréna a két esztendővel ezelőtti rendezvénnyel mutatkozott be, a vb-re az is kiment csodát látni, aki amúgy bolondnak tart minden kocogót – leszámítva, ha a ritkán járó autóbuszt igyekszik elcsípni. Ilyenek vagyunk, hiába, sokunk még sokáig ilyen is marad. 

Miután a NAK-ot a 2023-as vb után a terveknek megfelelően megfosztották a lelátó felső karéjától, a létesítmény lassan belesimult a tájba, a Csepel és a belváros között közlekedők szeme megszokta a látványt, ami nem baj, hiszen egy épület tervezésének egyik sarokköve épp az, hogy milyen mértékben képes a városszövet szerves elemévé válni. A magyar atlétika súlypontjai viszont lassan az arénába költöztek, ami a folyamat normalitása mellett aggályokat is ébresztett. Attól tartva, hogy anno a Népstadion romlása miatt kényszerből vidékre költöző – legalábbis rendezvények szintjén – sportág újra a főváros monopóliumává válik.

Mi tagadás, nem minden alap nélkül, hiszen a 2014 óta Székesfehérváron rendezett Gyulai Memorial visszaköltöztetése Budapestre már a világbajnokság évében, 2023-ban felvetődött. Akkor végül az a döntés született, hogy a magyar bajnokság legyen a végső simításokra váró vb-helyszín műszaki főpróbája, a sztárok a nagy eseményen találkozzanak első ízben a létesítménnyel. A 2024-es költözés egy ideig elodázhatatlannak tetszett, a NAK környezetének közösségbaráttá varázsolása azonban újra bizonytalanná tette a stadion nemzetközi szintű használhatóságát. Miközben a versenykörülmények tekintetében a Bregyó-közi atlétikai központ is szinte világszínvonalat jelentett, csak éppen évente kellett átépíteni az alaphelyzetben edzőközpont-feladatokra létrehozott bázist. De 2021-ben ilyen körülmények között is szintet lépett a Gyulai-emlékverseny: az egynapos viadalok között világviszonylatban az ötödik legrangosabbnak bizonyult, csak a zürichi Gyémánt Liga-döntő, illetve az oregoni, a lausanne-i és a monacói GyL-viadalok kaptak magasabb pontszámot.

Az idei, vélhetően hosszú távú helyszínváltásnak már semmi akadálya nem volt, és bár személy szerint igen kíváncsi voltam, hányan maradtak meg a két évvel ezelőtti világbajnokságra még sznobériából kilátogatók közül, a kalapácsvetés kezdetén már csaknem telt ház volt tanúja Halász Bencéék első dobásainak. A 14 ezer ember önmagában is tekintélyes adat, és az érzelmi amplitúdóval sem volt szemernyi baj sem, a tüzet remek eredmények, magyar bravúrok táplálták. A svéd rúdugró, Armand „Mondo” Duplantis 629 centis világcsúcsáról pedig csak annyit, nemcsak ezreknek jelentett meghatározó sportélményt, de vélhetően a verseny jövőbeli marketingjének is a javára válik. 

Nyilván ezek után sokakban megfogalmazódik a kérdés: merre van a feljebb? Spiriev Attila, az esemény sportigazgatója nem tagadja, informális beszélgetéseken felvetődött a Gyémánt Liga elitjébe kerülés lehetősége. Ez azonban nemcsak pénzkérdés, miközben több olyan viadal is ácsingózik a „feljutásra”, amelynek költségvetése „felülről nyitva van”. A GyL szabályzata bizonyos mértékig beszorítja a szervezőket abban a tekintetben, milyen versenyszámokat iktathatnak a programba. A csúcskategóriában már nem nagyon van helyük olyan kiegészítő versenyeknek, amelyek elsősorban a magyar atléták érdekeit, önmegmutatási lehetőségeit szolgálják. A sportszakmai érveken túl ez a szempont azért is fontos, mert a magyarországi nézők nemcsak a világbajnokokért ülnek ki a lelátóra, hanem a saját fiataljainkért is, akik közül már igazi sztárok is kinőttek. És itt ne csak Halász Bencére tessenek gondolni, hanem Molnár Tamásra, Takács Boglárkára, Enyingi Patrikra vagy Kozák Lucára is. Egyszóval az elit tagságnak nemcsak dollárszázezrekben mérhető ára van, és ezt a magyar szervezők nem akarják feltétlenül megfizetni. 

Máris melegíthetünk viszont a NAK következő nagy „próbatételére”, hiszen újabb világesemény tűnt fel a láthatáron: 2026-ban Budapesten rendezik a World Athletics Ultimate Championship néven „törzskönyvezett” atlétikai világdöntőt, amelynek az úgynevezett „Ultimate Starja” Duplantis lett. Még szoknunk kell, hiszen új találmányról van szó, a világbajnokok, olimpiai bajnokok, Gyémánt Liga-győztesek, illetve az adott évek legjobban teljesítő atlétái csapnak össze, eldöntendő a tavalytól számított kétéves ciklus legjobbjának személyét. Huszonhatan már kvalifikálták magukat egyéni olimpiai bajnokként, a többiek előtt további két világbajnokság lehetősége kínálkozik. 

Ha az új verseny közvetlen ötletgazdái között nem is találunk magyart, a kvalifikációs folyamatban mindenképpen. Pillanatig se tévesszük szem elől ugyanis, hogy a mindent befolyásoló, sőt, eldöntő nemzetközi rangsorolási pontrendszer kidolgozója a legendás statisztikus, Spiriev Bozsidár, továbbcsiszolója és működtetője pedig fia, Attila és az ő csapata. A világszerte alkalmazott rendszernek abban a tekintetben is óriási hatása van a sportágra, hogy gyakorlatilag áprilistól szeptemberig tartó folyamatos csúcsformára „kényszeríti” a sportolókat, nem beszélve a fedett pályás szezon kihívásairól. És mivel a világversenyeken való részvételre jogosító helyezéseket csak megfelelő pontszámmal lehet megszerezni, egyrészt sokasodnak a viadalok, másrészt szinte valamennyi elit versenyen vb-döntő erősségű mezőny áll rajthoz. Ez pedig a sportágban olyan léptékű szintnövekedéshez vezetett, amely nemcsak egyes klasszis versenyzők esetében érzékelhető, a mezőny általános színvonala is a korábbiakhoz nem mérhető nívóra emelkedett. A mindezt lehetővé tevő edzések, alapozási, formába hozási és formában tartási módszerek átalakításáról előbb-utóbb garantáltan doktori dolgozatok születnek. 

Kedd délután mindenesetre élete legjobbjával, az év eddigi legjobb eredményével a kalapácsvető Halász Bence bejelentkezett a világbajnoki címre, a 400-as Molnár Attila remek országos csúcsával a vb-döntőre, többen pedig vb-részvételi reményeket támasztottak bennünk. Duplantis világcsúcsa persze mindent visz.

Garancia nyilván nem lehetett rá, esetében viszont aránylag magas valószínűségfaktorral számolhattunk. Utólag talán elárulható, hogy a rendezők azért szabták meg kötelező magasságként a 611-et, hogy egy rekord megdöntése mindenképpen garantálva legyen. Magyarországon ugyanis eddig 610 volt a teljesített csúcsmagasság, és ez nemcsak a világklasszis számára tűnt abszolválhatónak, hanem a végül 602-n ragadó Emmanuil Karalisznak is. A görög kiesése utáni meredek emelés ezzel magyarázható, az meg, hogy ezúttal megmozdult, de a helyén maradt léc, azzal a sokszorosan bizonyossá váló ténnyel, mely szerint a sport hosszú távon igazságot szolgáltat. Hét éve a katari magasugró, Mutaz Essza Barsim gyakorlatilag már túljutott a világcsúcsnak számító 246 centin, amikor lepottyant a léc, szinte fizikai fájdalmat okozva a székesfehérvári közönségnek. 

Kedd este talán még az Üllői úton is téma volt a nem sokkal korábban befejeződő atlétikai gála, miközben az FTC BL-selejtezős továbbjutása méltó befejezése volt a napnak. A két sikerélmény arra is jó volt, hogy a kommentbajnokok között is felébredjen a nemzeti büszkeség. Soroljuk nyugodtan ezt is a járulékos hasznok közé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!