A magyar Facchetti – Malonyai Péter publicisztikája

Nagyon is egyetértek pályatársammal, Ballai Attilával, aki ezeken a hasábokon arról írt, hogy egykori klasszisainkról akkor szólnak érdemeiknek megfelelően, amikor már nincsenek közöttünk. Az egyik legvisszataszítóbb álszentség jegyében, hogy ugyebár a halottról vagy jót vagy semmit.

Nos, az elmúlt héten elhunyt Káposzta Benő sem járt másképpen, néhány napon át több fórumon emlegették klasszisát, mint az előző évtizedekben összesen. Még úgy is, hogy a legtöbb portál ifjú szerkesztőjének fogalma sem volt (van, lesz), hogy mitől is volt több az átlagnál az egykori válogatott futballista.

Hozzátehetem még, hogy a mai átlagnál különösen, hiszen ő futballozni tudott, posztján, sőt posztjain kiemelkedett az átlagból, az edzőinek azt kellett megtalálni, hogy csatárként, fedezetként vagy hátvédként jönnek-e elő leginkább az erényei. Akkoriban nem ötös, hatos pozícióra képeztek egy-egy ifjút, hanem megtanították futballozni, nem mellesleg tolódnia csak a villamoson kellett a leszálláshoz készülődve. Arról nem beszélve, hogy végigjárták a szamárlétrát, a grundon kezdték és a címeres mez volt náluk a csúcs.

Ezzel már le is írtam Káposzta Benő pályáját. Ő az angyalföldi pampákon ismerkedett meg a játékkal, hogy jó barátok lettek, példa rá, hogy már 16 esztendősen (1958) kerettag lett az ifiválogatottban. Sőt. Néhány héttel később már játszott is a csapatban (Szovjetunió: 1:2), balszélsőként jelölték, de balfedezet volt, sőt, a szünet után jobb, mert a szovjet balszélső nagyon élt.

Felfigyeltek rá, vitte is az Újpesti Dózsa, amelyben 1960. március 20-án balfedezetként (jobbján Szini József) mutatkozott be az NB I-ben. A BVSC legyőzése után azt írta róla a Népsport, hogy „megbízhatóan védekezett”. A Megyeri úton megkapta a becenevét, a névadásra mindig kész keresztapa, Göröcs „Titi” jóvoltából „Saláta” néven szólították a többiek.

Első nagy sikere az 1960-as UEFA-tornához (ma: U18-as Európa-bajnokság) kötődik. Ausztriá­ban Magyarország lett az első, mind az öt meccsen játszott, hol jobb-, hol balfedezetként, s persze hátvédként is. A beszámolók szerint „mérkőzésről mérkőzésre jobb és jobb teljesítményt nyújtott”, határozott volt, higgadtan hárított és sokszor indított támadásokat.

Rá egy évre fontos nap lett az életében október 14. és a Komló elleni győzelem (2:1). Ekkor lett végleg posztja a jobbhátvédé. Centerhalfként Rajna Károly, balbekként Sóvári Kálmán futballozott mellette.

Ami az előzményeket illeti: „Egy napon Kalocsay dr. különös gyakorlatokat végeztetett velem, néhány edzőmérkőzésen mint fedezetnek érdekes feladatokat adott, aztán egyszer elém állt. »Kipróbállak hátvédben – mondotta –, magyar Facchettit szeretnék belőled faragni, lesz kedved hozzá?« Persze, hogy volt kedvem, különösen azok után, hogy a Szini, Borsányi fedezetpár mellett nemigen rúghattam labdába. Hátra kerültem és ott is ragadtam.”

Kalocsay Géza világlátott edző volt, a belgrádi Partizan és a belga Standard Liege után érkezett a Megyeri útra, nemcsak feltételezte, testközelből látta is, mit is tud Giacinto Facchetti. Nos, nem keveset. Magas volt (191 cm), 11.3 másodperc alatt futotta a százat. Treviglio szülötteként a Tre­vigliesében ő is csatárként kezdte, akkor lett hátvéd, amikor az Interhez került, Helenio Herrera találta meg a posztját.

Ellentmondás, de csak látszólagos, hogy Herrera Interét a catenaccio, a zárt védekezés miatt mindenhol szapulták, mondván, defenzív módi. Azt elfelejtették, hogy a gyors ellentámadás is a taktika része volt, ehhez kellett a villámgyors Facchetti. Aki – ma már mondják, írják – forradalmasította a hátvédjátékot. Az pedig egyáltalán nem mellékszál, hogy az 1964 és 1967 közötti bajnoki idényekben az Inter szerezte a legtöbb gólt.

Káposzta megszerette új posztját, rengeteget gyakorolt külön is, hogy helytálljon. Tudta, érezte, hogy a felfutásokból nem lehet sablont csinálni. Érezni kell a játék ritmusából, a körülményekből, hogy mikor szabad szélsőként előretörni. Hetente háromszor gyakorolt külön az új posztjára, egy-egy edzést azzal zárt, hogy tízszer lerobogott a félpályától az alapvonalig és a kapu elé küldte a labdát, ám ha nem volt pontos a beadása, a mozdulatsor nem számított bele a tízbe.

Kalocsay doktor ragaszkodott hozzá, nála játszotta be magát a csapatba, az 1961–1962-es bajnokságban a Komló elleni meccset követően valamennyi bajnokin szerepelt.

A válogatottaknál már kevesebb szerencséje volt – egy ideig. Az olimpiai csapattal ott volt Tokióban, ám érmet nem kapott, mert egy találkozón sem játszott. Értette is, meg nem is, de a lényeg, hogy Lakat Károlynak a szíve csücske volt a Fradi jobb-bekkje, Novák Dezső. Aki egyébként csak azért lett mindössze kilencszeres válogatott, mert a Ferencvárosban centerhalfként szereplő Mátrai Sándor Baróti Lajos szövetségi kapitánynál jobbhátvédet játszott, Mészöly Kálmán helye középhátvédben megkérdőjelezhetetlen volt.

Aztán eljött Káposzta ideje Barótinál. A nekrológok szívesen emlegették, hogy 1965-ben úgy esett be a válogatott dél-amerikai túrájára. Londonban, a repülőtéren találkozott Baróti csapata és a Liverpoolban az Everton ellen győztes VVK-meccset (2:1) vívó Újpesti Dózsa. Ihász Kálmán lemondta a túrát, Barótinak hátvéd kellett, így utazhatott Káposzta Benő. Nem csupán szükségből, hiszen a tudósítás szerint az Everton ellen „a mezőny legjobbjának bizonyult, kitűnő szereléseit ragyogó indítások követték”.

Baróti (akkor még titkos) terve volt, hogy az angliai világbajnokságon söprögetővel futballozik majd a csapata. Mátrainak szánta (és adta) a posztot, ezért kellett neki egy jobbhátvéd. Ihász nem véletlenül volt a keretben, őt képzelte el a szerepre, ám aztán Káposzta jött, látott és győzött. Olyannyira, hogy a túrán Chilében felfutásai mellett leradírozta a pályáról Leonel Sánchezt is, akit a kontinens legjobb balszélsőjének tartottak.

Hazaérkezve Albert Flóri dicsérte: „Jóval többet nyújtott a vártnál, és annál, amennyit ilyen fiatalnak egyáltalán nyújtania illik. Nem is értem, úgy jelent meg a pályán, mintha a lámpaláz teljesen ismeretlen fogalom lenne. Az az érzésem, hogy most jelentős nemzetközi rutint szerzett, amit akár már a közeljövőben kamatoztathat.” Baróti is elégedett volt: „A portyán Káposzta Benő mindvégig a legjobbak közé tartozott. Magabiztos volt, kitűnően rúgott és fejelt, a rábízott taktikai feladatokat jól látta el.”

Barótinál biztos helye volt, az angliai világbajnokságon (1966) éppen úgy, mint a Dózsában (1967–1971), ám utána előbb Kovács Imre, majd Szűcs Gyula és Várhidi Pál nem számított rá. Nem véletlen, hogy neki Baróti Lajos volt a legjobb edző: „Olyan volt, mintha az apám lenne. Ha azt mondta, »szeretnék meginni önnel egy kávét«, akkor már tudtuk, valami gondja van. Ez esetben elegánsan, négyszemközt, nem a csapat előtt intézte el a dolgot. Megbeszéltük, mi a baj, aztán úgy váltunk el, hogy minden a legnagyobb rendben, s a jövőben úgy lesz, ahogy mondta. És úgy is volt.”

Emlékeim szerint Káposzta Benő iskolát teremtett. Utána ugyanis sorban jöttek a csatárból hátvéddé lett védők, mint például Török József az MTK-ban, Török Péter a Vasasban, Keglo­vich László és Magyar Lajos a Győrben vagy éppen Szabó György a Tatabányában. Villámléptű emberek, jó futballisták voltak, így nem okozott gondot nekik a posztváltás. Jól jártak azzal, hogy az edző kiszúrta, hogy hátul (előrerohanva) többre vihetik.

Ehhez persze szerencse is kell, főként manapság, amikor az edzőnek sok idő nem jut – a vendéglátásból vett hasonlattal élve: fogyóeszköz. Olyan, mint a gyertya, a fogpiszkáló, a szalvéta, a szívószál.

Nem rajtuk múlik a Michelin-csillag.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!