Győztek a szovjetek és a német hadifoglyok

Fritz Walter aligha gondolta 1945-ben, amikor legyőzött és elfogott német katonaként éppen a máramarosszigeti hadifogolytábort igyekezett túlélni, hogy tíz évvel később a Nationalelf csapatkapitányaként érkezik majd meg Moszkvába… Nem, az Aranycsapatot az 1954-es vb-döntőben legyőző németek legendájának akkor a szabadulás, a hazatérés is reménytelennek tűnt.

A nyugati fronton a Wehrmacht kötelékében szolgáló válogatott csatár a háború végén a Tisza partján, a mai román–ukrán határ mellett egy szovjet hadifogolytáborban találta magát, ami egy német számára nem sok jót sejtetett. Végül a legenda szerint egy magyar és egy szlovák őr járta ki személyesen az odaérkező Zsukov marsallnál, hogy az ellenük a táborban kiválóan futballozó Fritz Walter (úgy is mint német válogatott labdarúgó) ne a többiekkel együtt a Gulagra, hanem öccse, Ludwig társaságában hazajuthasson. Később nem is a berni vb-döntőt, hanem az őrök ellen vívott meccseket nevezte pályafutása legfontosabbjának…

A háborút követően a vesztes németek furcsamód előbb kapcsolódtak be a világfutball vérkeringésébe, mint a szovjetek, akik a helsinki olimpián már megmutatták magukat, de először csak az 1958-as világbajnokság selejtezőjébe neveztek (és ki is jutottak a vb-re). Amikor 1955-ben megállapodtak egy moszkvai barátságos meccsben, még mindig több ezer német sínylődött szovjet táborokban. 

Wolfgang Niersbach, a DFB elnöke hozta tető alá a valószínűtlen mérkőzést, akit a német sajtó „moszkvai lázadó” néven illetett. Az amerikai–kínai viszony enyhítését pingpongdiplomáciának ismeri a világ (mint ismert, az egyébként jelentéktelen játékerejű amerikai válogatott a bitang erős kínaiaknál vendégszerepelt, és ez adott lehetőséget a hetvenes évek elején Richard Nixon kormányzatának a két ország közötti diplomáciai viszony helyreállítására), időben ezt több mint tizenöt évvel megelőzte a szovjet–német meccs. Amit nyugodtan nevezhetünk futballdiplomáciának, miután Konrad Adenauer kancellár moszkvai látogatására sem kellett már sokat várni, csak három hetet. És az Adenauer–Hruscsov találkozót a még a Szovjetunióban tartott hadifoglyok tömeges hazatérése követte – óriási diplomáciai sikerként!

Pedig a hidegháború kellős közepén jártunk, a Német Szövetségi Köztársaság éppen akkor, 1955. május 6-án csatlakozott a NATO-hoz, amire válaszul a Szovjetunió nyolc nappal később megalapította a Varsói Szerződést. Bonn és Moszkva között nem is voltak hivatalos kapcsolatok. Adenauer a gonosz birodalmának tekintette a Szovjetuniót – ilyen történelmi-politikai kulisszák között hozták tető alá a szovjet–német labdarúgó-mérkőzést…

Amelynek az ötlete egyébként Moszkvából származott, erre Niersbach elnök rábólintott – a hivatalos kormányzati szervek megkérdezése nélkül. (Fordítva ez nyilván elképzelhetetlen lett volna.) Nyugaton Adenauer először azon gondolkozott, hogy miként lehetne lemondani a kockázatos találkozót, amelynek a híre még a szovjet megszállás alatt álló keletnémet országrész politikusait és sporttisztviselőit is megdöbbentette.

A legszebb az egészben, hogy 1500 (nyugat)német szurkoló is ott lehetett a moszkvai Dinamo-stadionban, ráadásul az ő utazásukat egy NDK-s utazási iroda szervezte, amely a berlini Ostbahnhof pályaudvarról induló különvonatokat ajánlott fel – a nem mindennapos út három napon és három éjen át tartott. Hab a tortán, hogy a keletnémet állami szakszervezet több mint 500 nyugatnémet állampolgár csaknem 400 000 német márka utazási költségét is fedezte…

A német labdarúgó-küldöttséget Moszkvában már-már hivatalos állami vendégként, éljenzéssel és virágcsokrokkal fogadták, a Szovjetunió a látogatás minden pillanatában a létező legjobb oldalát mutatta, ami – 1955-öt írtunk, két évvel voltunk Sztálin halála után – embert próbáló teljesítmény volt. 

A legjobb oldalát – kivéve a pályán, ha német szemmel nézzük.

A mérkőzést a rádióban nem csupán Kelet- és Nyugat-Németországban, hanem a szovjet hadifogolytáborok díszterein is közvetítették. Az őrökkel együtt a foglyok a hangszórókból hallgatták a közvetítést.

A Szovjetunió nem engedhette meg magának a vereséget – az ideológiai nyomás hatalmas volt, a szocialista sajtónak kiadták az ukázt, hogy kizárólag szovjet siker esetén számolhatnak be az eredményről. Mivel Jasinék 3:2-re nyertek, nem volt akadálya annak, hogy a Népsport is lelkes tudósításban számoljon be a történtekről – és ki volt a tudósító? Maga Sebes Gusztáv, aki egy évvel korábban a nemzettragédiának számító vb-ezüstöt jegyezte szövetségi kapitányként, ugyanakkor keményvonalas kommunistaként természetesen meghívót kapott a baráti elvtársaktól a szovjet–németre, és az állami sportirányítás képviseletében, az OTSB elnökhelyettesként követte figyelemmel a díszpáholyból a fejleményeket.

„A nyugatnémet labdarúgó-válogatott pénteken szovjet különrepülőgépen megérkezett Moszkvába. A vnukovói repülőtéren a Szovjetunió Testnevelési és Sportbizottságának képviselői, a társadalmi labdarúgó-szövetség vezetői, a sportegyesületek képviselői, a sajtó és a rádió munkatársai várták a vendégeket” – diktálta a telefonba Sebes.

A német kezdőben hét 1954-es világbajnok (Liebrich, Posipal, Eckel, Rahn, Morlock, F. Walter és Schäfer) kapott helyet, a szovjeteknél már ott volt az 1960-as első Európa-bajnokság (akkor Európai Nemzetek Kupája) három leendő győztese, Jasin, Netto és Maszljonkin. A mérkőzés a 73. percben dőlt el, Anatolij Iljin találatával a szovjetek megfordították a 69. percben még vesztésre álló párharcot. Mi sem természetesebb, hogy a rádióban ugyanaz a Herbert Zimmermann láttatta az eseményeket az otthoniakkal, mint aki egy évvel azelőtt Bernben zokogta bele a mikrofonba a valószínűtlen világbajnoki diadalt. Sebes szűkszavúan értékelt: „A kemény, férfias küzdelem végig sportszerű keretek között zajlott le…”

A keletnémet sajtó, még szép, világszínvonalúnak nevezte a Szovjetuniót, és a csapattal utazóktól is elvárták, hogy dicsőítsék a kommunista országot. A nyugati média Nyugat-Németország jó teljesítményét hangsúlyozta. Ugyanakkor mindkét oldalon egybehangzó volt az uralkodó vélemény: az eredménytől függetlenül a két nemzet közötti megértés győzedelmeskedett.

A mérkőzés valóban enyhülést hozott. Három héttel később Adenauer kancellár Moszkvába repült, és hat hétre rá az utolsó hadifoglyok is elindultak vissza Európába. Tíz évvel a háború és kilenc héttel egy szovjet–német labdarúgó-mérkőzés után. Coubertinnek igaza volt, tényleg a béke vagy te, sport.