Nincs akadály – Moncz Attila publicisztikája

Talán még a baseballőrült Egyesült Államokban sem éri el az ingerküszöböt a hír önmagában, hogy Drew Robinson bekerült a San Francisco Giants farmcsapata, a Sacramento River Cats nyitó napi keretébe. Korábban a Texas Rangers és a St. Louis Cardinals együttesében száz meccset már az MLB-ben is lejátszott, most meg a második vonalban, a Triple-A-ben ütöget, mi van abban? Na de ha alig egy évvel egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után, a jobb szemét (valamint a sportág szempontjából jelentéktelen szaglását és ízlelését) elveszítve teszi? Robinson tavaly áprilisban, máig tisztázatlan körülmények között lőtte főbe magát, húsz órán át volt kritikus állapotban, négy műtéttel tartották életben, a mentális kezelése (mind a gyógyszeres, mind a pszichológiai) máig tart, de visszatérhetett a pályára. Már a télen eljutott odáig, hogy az alacsonyabb ligákra érvényes szerződést kapjon a San Francisco Giantstől, aztán magára pakolt úgy tíz kiló izmot, rendszeresen edzett a tragikus esemény helyszínétől két kilométerre lévő pályán (amely egyébként megegyezik azzal, ahol csütörtökön is szóhoz jutott), aztán jöhetett az első tétmeccs.

A Las Vegas Aviators ellen nem csupán a családja és a barátai voltak ott, meghívta a neki segítő egészségügyi dolgozókat is, akik állítólag a leghangosabbak voltak a 8–1-es Cats-sikerrel záruló találkozón. „Amikor kifutottam a pályára, és hallottam a szurkolókat, hallottam a családomat, azt, hogy mindenki engem éltet, olyan volt, mintha rám zuhant volna egy raklap tégla – vallotta be a találkozó után a négy kísérletéből végül egyszer sem ütő Robinson. – Elképesztően jó volt újra itt lenni. Minden pillanatát élveztem. A baleset előtt erre képtelen voltam...”

Robinson előtt legutóbb Whammy Douglas játszott egy szemmel az MLB-ben, még 1957-ben, amikor dobóként összesen 47 inninget teljesített. A parasportolók közül azonban Jim Abbott alkotta a legnagyobbat a profi baseball-ligában. Ő jobb kéz nélkül született, viszont gyerekkorától arról álmodott és azért dolgozott, hogy eljusson az elitbe – dobóként. Az 1988-as drafton az első körben kelt el, egy évvel később pedig már be is került a California Angels kezdő rotációjába, anélkül, hogy akár csak egyet is dobott volna a kisebb ligákban. Később harmadik lett a dobók MVP-választásán, a Cy Young Awardon, játszott a sportág Real Madridjában, a New York Yankeesben, illetve akadt olyan meccse, amelyen ütést sem engedélyezett a rivális csapatnak, esetében a Cleveland Indiansnek. „Soha ne használd kifogásként az életkörülményeidet. Az emberek megengedik, hogy azt tedd, amit szeretsz. Úgy gondolom, személyes kötelességünk, hogy a legtöbbet hozzuk ki a nekünk adatott képességekből. Milliónyian vannak, akik figyelmen kívül hagyják a fogyatékosságukat, és hihetetlen bravúrokat érnek el. Megtanultam, hogy az egészségesekhez képest más módon, de ugyanolyan jól lehet csinálni dolgokat. Nem a fogyatékosság határozza meg az embert, hanem az, miképp kezeli a fogyatékosság előtt álló kihívásokat. És megtanultam, hogy a képességekkel szemben vannak kötelezettségeink, nem a fogyatékossággal szemben” – mondta később a motivációs tanácsadóként is dolgozó Abbott.

Az MLB mellett az amerikaifutball-bajnokságban, az NFL-ben is szóhoz jutottak-jutnak olyan játékosok, akik alapvetően parasportolók, de az épekkel küzdenek. Shaquem Griffin még a legutóbbi NFL-szezonban is földre döntött irányítót, holott négyéves kora óta csak a jobb karja egészséges, a balt amputálni kellett. Tom Dempsey pedig 1970-ben úgy rúgott – 2013-ig abszolút rekordot jelentő – 63 yardos mezőnygólt, hogy a jobb kezéről és a jobb lábáról is hiányzott az összes ujja. A „hi-tech” korban kimutatták, az általa viselt speciális cipő nemhogy könnyítette, de nehezítette a rúgások precíz végrehajtását.

De még mielőtt azt hinné bárki is, hogy csak a modern korban küzdhettek parasportolók ép vetélytársaikkal, gyorsan szögezzük le, erre már az 1904-es St. Louis-i olimpián is lehetett példát találni. George Eyser falábbal indult a tornaversenyben, és függeszkedésben, korláton, valamint ugrásban is elhozta az aranyat, a további számokban pedig két ezüst- és egy bronzérmet nyert.

A két világháború közötti időszakban Halassy Olivér csodájára jártak, aki egy gyerekkori villamosbaleset (nem tudott felugrani a szerelvényre, a jármű alá szorult a bal lába, amelyet lábszárközéptől amputálni kellett, így nyolcévesen szertefoszlottak a futballkarrierről szőtt álmai) után vízilabdázó és úszó lett. A pólóválogatottal három olimpiáról két aranyat és egy ezüstöt hozott haza, míg úszásban az 1500-on szerzett Európa-bajnoki cím volt a legjobb eredménye. Vízilabdás csapattársa, Brandi Jenő (Peterdi Pál újságíró által „szerkesztett” verzióban) így méltatta: „Halassy Olivér a legnagyobb tábornok volt és a legszorgalmasabb közkatona. Az első pillanattól az utolsóig vadul száguldozott fel és alá a medencében. Nemcsak a játékával ragadta magával a társulatot, hanem szakadatlanul sipítozó tenorjával is. Tervezett, vezényelt, intézkedett, végrehajtott. Hatalmas felsőteste volt, úgy úszott a vízen, mint egy dugó, a fejét minden erőlködés nélkül is végig magasan kiemelve tudta tartani, tehát mindenkinél többet látott. Mintha helikopterről nézte volna a mérkőzést, úgy tekintette be állandóan az egész terepet.”

A második világégés után pedig jött Takács Károly, és két olimpiai aranyérmével újraírt mindent, amit a sportlövészetről gondoltunk. Jobbkezesként is a világ élvonalába tartozott, de amikor 1938-ban a kezében felrobbanó gránát szétroncsolta a lövő kezét, megtanult ballal célozni. Előre megírt győzelmi nyilatkozata pedig mutatta, Londonban és Helsinkiben is végig nagyon rendben volt fejben. És talán az ő esetükben ez, illetve az Abbott által a fogyatékosság kezelésével kapcsolatos gondolatok a legfontosabbak. Számomra már-már felfoghatatlan, mennyire tudnak hinni magukban, illetve ha kell, milyen különleges utakat is hajlandók bejárni álmaik megvalósítása érdekében.

Mert másképp hogyan mászhatta volna meg végtagok és segítség nélkül Kyle Maynard a Kilimandzsárót? Miképp lehetett volna képes a 13 éves kora óta vak Erik Weihenmayer megfelelni a Seven Summits kihívásának, azaz megmászni a hét kontinens egy-egy legmagasabb hegycsúcsát? Hogyan lehetett volna kick-box világbajnok (később pedig a Pókember 3 című filmben a főszereplő Tobey Maguire kaszkadőre!) Baxter Humby, akinek születésekor könyök alatt amputálni kellett a jobb kezét, mert az belegabalyodott a köldökzsinórba? Vagy hogyan térhetett volna vissza a profi szörfösök közé a 13 évesen cápatámadás áldozatává váló, bal kezét és vére hatvan százalékát elvesztő Bethany Hamilton, aki idővel még a szabványos deszkára is vissza tudott állni? De említhetném a modern kori olimpiai játékokról Natalie Du Toit-t (közlekedési balesetet követően térdben amputálták a bal lábát, de a 2008-as olimpián 10 kilométeres nyílt vízi úszásban protézis nélkül lett 16.), az ép jobb kéz nélkül is asztaliteniszben a világszintig (benne az ötkarikás játékokig) eljutó Natalia Partykát vagy az Athénban 1500, négy évvel később Pekingben 5000 méteres síkfutásban rajthoz álló, vak Marla Runyant. Ők felépítették és megtartották a mítoszukat, nem úgy, mint az első amputált lábú futóként az olimpiai játékokon induló Oscar Pistorius, aki barátnője meggyilkolásával tönkre tett mindent, amiért addig harcolt.

Akik megérdemlik, őket viszont nagyon tiszteljük. Rászolgáltak és rászolgálnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!