A dzsungel könyve – Malonyai Péter publicisztikája

Nem új gondolat, hogy az egészséges ember többre viszi az életben, mint a betegeskedő, ahogy az sem, hogy a mozgás jócskán javíthat életünk minőségén. A Nemzeti Sport kilencven esztendővel ezelőtt például igazán látványos idézetre épít, Rudyard Kipling örökzöldjéből, A dzsungel könyvéből idéz: „Akela, a farkascsapat vezére megöregszik és a fegyelem meglazul. A fiatal farkasok alig várják, hogy Akela a szarvasvadászatnál először elhibázza az ugrást, mert akkor elveszti vezéri rangját és meg kell halnia.”
Nem új gondolat, hogy az egészséges ember többre viszi az életben, mint a betegeskedő, ahogy az sem, hogy a mozgás jócskán javíthat életünk minőségén. A Nemzeti Sport kilencven esztendővel ezelőtt például igazán látványos idézetre épít, Rudyard Kipling örökzöldjéből, A dzsungel könyvéből idéz: „Akela, a farkascsapat vezére megöregszik és a fegyelem meglazul. A fiatal farkasok alig várják, hogy Akela a szarvasvadászatnál először elhibázza az ugrást, mert akkor elveszti vezéri rangját és meg kell halnia.”

Így kívánja ezt az erdők törvénye – összegez a lap, azonnal közölve, hogy – maradva a hasonlatnál – a dzsungeltörvények közepette főszerep jut annak, ami olyannyira természetes, hogy talán eszünkbe sem jut: az erőnek, a rugalmasságnak, a mozgékonyságnak. „A közelmúlt agyonkulturált embere alig ismerte ezeket a fogalmakat. De megismerni kényszerült abban a pillanatban, amikor a sorsa harcra kényszerítette, sokszor a puszta életéért. Hiszen láttuk a háborúban” – folytatja az újság 1931-ben, kitérve arra is, ami manapság sem ritkaság: „Az érett férfi – sajnos – a társadalmi szokások és vélt presztízscsökkenés gátlásai miatt korán fáradt a sporthoz, alig érzi a mozgások szükségességét s a beérkezettség mellett legfeljebb agyának pontos működésére vigyáz.”

Az érett férfi a 40-45 esztendős korosztályt jelenti, a veszélyek között pedig az elhízást, az érelmeszesedést, a szívbajt és az asztmát említi a cikk. Mondhatni, nincs új a nap alatt, az viszont új és ma csak ritkán hirdetett, hogy „egészséges sportokat kell kiválasztani minden életkorban, és minden ember számára más lesz az egészséges sport”. Íme! Húszéves: nehézatlétika, 25 éves: futball, 30 éves: könnyűatlétika, 35 éves: úszás, vívás, 40 éves: tenisz, az 50. és a 70. életév között pedig a „mindig testet-lelket üdítő turistaság”.

Emellett persze nem árt lemondani a füstös kávéházakról, nélkülözni az alkoholt, s főként könnyen fogyasztható ételekkel élni. Ne feledjük, hogy a javaslat már kilencvenesztendős, amikor az átlagéletkor Magyarországon 50.8 év volt.

Élhetnénk a szlogennel, hogy a sport élet, erő, egészség, ami minden igazsága mellett aligha általánosítható. Példa rá a párizsi (1924) kardvívó olimpiai aranyérmes Pósta Sándor előadása, a polihisztor (orvos, újságíró, karikaturista, zeneszerző, tolmács) bajnok a vívótermekről azt mondja, hogy levegőtlenek, az öltözékről pedig azt, hogy nehezen vagy egyáltalán nem szellőznek, így a test egészségtelenül izzad. Ráadásul a középiskolai ifjúságot eleve a versenyvívásra nevelik ahelyett, hogy képeznék őket, így hamar elmehet a kedvük az egésztől.

A diákok egyébként sem voltak könnyű helyzetben, ha sportolni akartak – életkortól függetlenül. A kluboknak ugyan hétfőnként meg kellett nyitniuk a pályájukat a gyerekek előtt, ám ez ugyebár csak egyetlen nap a héten. Az egyetemistáknak például csupán két pályájuk van – ötezer hallgatóra. Így aztán a zsúfoltság miatt sokan hátat fordítanak a sportnak. Aztán a Nemzeti Sport kampányának (is) köszönhetően 1937-ben a Népligetben átadták a KISOK-stadiont (később Vasas- és Építők-pálya), és sok minden megváltozott.

Tíz esztendő elteltével (1941) riasztó adatokat közöl a Nemzeti Sport – igaz, Svájcból. A zürichi Sport felméréséből kiderül, hogy 8000 ifjúból csak két-három százalék szervezetét találták minden tekintetben kifogástalannak, tíz százalék a megfelelő kategóriába került, a többiek gyengék, alkalmatlanok. A közzététel nem véletlen, arra kívánják felhívni a figyelmet, hogy nem a testnevelésórák számától függ az ifjak edzettsége, hanem attól, mire oktatják őket a nevelők. A háborús viszonyokkal is összefügghet, hogy a cikkíró a küzdősportokat emeli ki, mert nem csupán edzik a testet, hanem önfegyelemre, kitartásra, a fáradalmak és a fájdalmak leküzdésére is nevelnek. Arról már nem esik szó, hogy nem mindenki alkalmas a küzdősportokra, az általánosítás az úr, ami később is tetten érhető a különféle kampányokban, értem alatta az „essünk neki és csináljuk” alapelvet.

Látványos példa erre az ötvenes évek MHK (Munkára Harcra Kész) mozgalma, amelynél mindenki próbázott mindenből. Hogy szovjet mintára (GTO, azaz: munkára és védelemre kész) lett úrrá nálunk, természetes, ám hogy mi volt az egész, megtudhatja mindenki, aki megnézi Keleti Márton filmjét, címe kifejező: Civil a pályán (1951). Abban is Tompa Sándort, a remek karakterszínész zsebkendővel a fején gimnasztikázik a gyári próbázók élharcosaként a felejthetetlen Latabár Kálmán társaságában.

Kampányok jöttek és mentek, ám a statisztika fontosabb volt, mint az egészség. Ezért volt figyelemre méltó a moszkvai olimpia (1980) előtt kiírt Aranyjelvényesek az olimpiára sorozat. Egyrészt valódi volt a tét, a próbázók utazást nyerhettek a játékokra, másrészt pedig nehezen teljesíthető szinteket állapítottak meg. Kerékpározniuk (100 kilométer), túrázniuk (30 km), futniuk (a Velencei-tó körül: 28), úszniuk (Révfülöp–Balatonboglár: 5.2) és evezniük (a Szentendrei-sziget körül: 72) kellett a vállalkozóknak. Erre bizony fel kellett készülni, mégpedig alaposan, ami jó, más kérdés, hogy aki mindenfajta előkészület, tanácsadás nélkül vágott bele, nem csupán a próbát nem teljesítette, a mozgást is megutálhatta.
Akkoriban egyébként a felnőttek 15 százaléka sportolt rendszeresen, 12 százalék pedig alkalomszerűen. Ez összesen 27 százalék, csak a múlthoz képest kedvező szám. Ami viszont a sportágak népszerűségét illeti, úszás, futás, kerékpározás és kispályás futball volt a sorrend.
Az akkor sem érdekelt senkit, hogy ki mire alkalmas, ahogy ma sincs másképp. Mert rengeteg jó tanácsot kapok arra, hogyan kezdjem, folytassam a futást, kerékpározást, úszást, akármi mást, de annak nem találtam nyomát a világhálón, hogy ki és hol mondja meg, mi az én sportom, és hogyan kell csinálni – jól.

Ami engem illet, évtizedek óta futok, s már több mint tíz esztendeje róttam a köröket a Margitszigeten, amikor – máig emlékszem – nem sokkal az Árpád híd előtt mellém ért a remek középtávfutó, azóta már legalább olyan remek edző, Török János, és magyarázni kezdte a helyes technikát. Türelmesen, dicsérve, korholva, s miután nem atomfizikáról van szó, attól kezdve figyeltem, és azóta is figyelek a mozgásomra. Nem lettem gazella, de (még) jobban esett, esik a mozgás.

A lényeg, hogy nem csupán a profinak szánt gyerekeknél, a mozgásra áhítozó amatőröknél sem ártana, hogy mindenki megtudja, mit válasszon, mit hogyan kellene csinálnia. Főként, hogy ma már az Intersport Magyarország felmérése szerint honfitársaink 61.6 százaléka szerint a sport aktív meghatározója az életüknek, 36.1 százalék hetente többször edz. Ehhez képest a ma legnépszerűbb sportágak közül a kerékpározásról (43.9 százalék) azt tudtam előbányászni, hogy hosszú távoknál vigyázzunk az úgynevezett eléhezésre, a futásról (33.3), hogy a cipő és a napszemüveg minősége nem vicc, az úszásról (29.5) pedig azt, ha azért ugrunk medencébe, hogy segítsünk a gerincünkön, derekunkon, csak akkor tegyük, ha már kevés panaszunk van.

Futóként meglehetősen gyakran hallottam, nem értenek, hiszen futni csak a labda után érdemes. Illik komolyan venni és elfogadni a véleményt, főként, mert őszinte. Én mindig azt válaszolom, rendben, akkor hagyjuk a futást, legyen az úszás, a kerékpár, a túrázás – kinek mi. És itt a lényeg a kinekben és a miben, hiszen nem vagyunk egyformák, a testünk, a fizikai lehetőségeink sem azonos. Ami pedig Akelát illeti, története nemes, felemelő, tanulságos, hiszik, nem hiszik: emberi.

A dzsungel könyvét mi írjuk.