Libamáj helyett – Csurka Gergely publicisztikája

Boldog békeidők, amikor az egyszeri technikai vezető morogva méltatlankodott, hogy a futballbírói öltözőbe bekészítették a libamájakat, ahogy a meccs „megfelelő mederbe terelését” ígérő játékvezető kérte, no de arról nem volt szó, hogy emberünk nem csupán a libamájat viszi magával, de a tárolásra szolgáló mini hűtőszekrényt is...

Ettől még érkezett a tizenegyes, amikor kellett, meg minden más, ami a győzelemhez szükségeltetett – megítélés kérdése, hogy a szaldó egy alsóbb osztályú gárda szintjén így is pozitívnak mondható-e, az egy frigó mínusszal.

Már most nagy kérdés, hogy a kínaiak mennyit tettek bele a pekingi olimpiába sportdiplomáciailag az egyes sportágak szintjén, például rövid pályás gyorskorcsolyában, ahol ugyebár Liu Shaolin Sándor elvideózott aranyérme kapcsán mifelénk is elementáris a felháborodás – ugyanakkor fasorban sem vagyunk a koreaiakhoz képest, akik már csak történelmi-geopolitikai okokból is jobban ugranak bármire, ahol a kínaiakat favorizálják velük szemben, többé-kevésbé jogtalanul.

Nyilván nem a kályhától kell elindulni, hogy hát a grundon még bemondásra ment a faultolás megítélése (maximum pofozkodásig fajult, ha nem sikerült meglelni a közös nevezőt), ám a profik szintjén elengedhetetlenek a bírók, pontozók...

Ezt tudjuk. Azt viszont lassan leszögezhetjük, hogy aligha húzódik olyan éles határvonal a sportvilágban az úgynevezett pontozásos sportágak, illetve a többi, akár a fizikai felkészültséget és/vagy sebességet mérő szakág, illetve a labdajátékok között. Eddig nekünk például a téli olimpiák kapcsán egyedül a Regőczy, Sallay jégtánckettős aranyának ocsmány elcsalása kapcsán lehettek emlékeink – ám nemrég egy ország szembesült azzal: attól, hogy elsőként halad át a célvonalon a mi legnagyobb kedvencünk, még nem feltétlenül hirdetik ki győztesnek short trackben.

Azóta persze megy az elemzés, megszólal boldog-boldogtalan, adható volt, nem volt, igen, de nem elegáns... És hogy ugye elvben videózott a főbíró, bár az is érdekes, hogy ez egyetlen ember kizárólagos döntése, nincs konzultáció, nincs fejösszedugás... Azaz vagy elhisszük neki, hogy tiszta lelkiismerettel ítélkezett, vagy úgy gondoljuk, a kínaiak négy éve csak egyetlen aranyat nyertek és most minden eszközt bevetettek, hogy Pekingben garantáltan jöjjenek további első helyek – és jöttek is, elődöntős, döntős kizárások árán, de jöttek (reméljük, a fridzsider megvan még).

Nyilván, amikor a mi kárunkra történik valami hasonló, akkor totál fel vagyunk háborodva, de ha mondjuk egy olyan sportágban játszanak cinkelt lapokkal, ahol nekünk nemigen terem babér, rá se rántunk. Holott épp a pekingi nyári olimpia előtt történt, hogy a kínaiak nekiálltak a háttérben szervezkedni a műúszópontozókat átállítandó: az oroszok ugyebár megdönthetetlenül uralják a sportágat, ám a házigazdák szerettek volna otthon legalább egy aranyat elvinni a kettőből. Rosszal kezdtek: az orosz beágyazottság olyan mértékű volt a berkekben, hogy két perc alatt kitudódott, miben sántikálnak az ázsiaiak, úgyhogy hamar befutott az ultimátum: vagy befejezik, és akkor garantáltan övék az ezüst, vagy még kavarnak kicsit és dobogóra sem állnak. Jobb híján hamar igazodtak az erőviszonyokhoz a kínaiak, sőt végül köttetett valamiféle örökbéke jellegű egyezség – végig lehet nézni azóta az összes olimpiát és világbajnokságot, az oroszok mindig elsők, a kínaiak mindig másodikak, kivétel nélkül, az egyedüli nyílt csata a bronzéremért megy, bár az is mintha rotálódna inkább...

Ennek kapcsán említhető még a kínaiak másik aranybányája, a műugrás, ahol zseniálisak, ugyanakkor időnként – különösen a férfiak között – beleköpnek a levesükbe. Legutóbb a tokiói olimpián a brit toronyugrópáros előzte meg őket tökéletes produkcióval, más kérdés, hogy a nemzetközi szövetség (FINA) kínai alelnöknője, akit, hogy, hogy nem, a sportág felügyeletével bízott meg a vezérkar, hisztérikusan rohanta le a főbírót, és olyan jelenetet rendezett, hogy az efféle incidenseket inkább eltussolni szerető szervezet is kénytelen volt független kivizsgálást indítani. A konklúziója amúgy az lett, hogy a vezérkar tagjainak semmi keresnivalójuk a versenyek alatt a medenceparton, üljenek a díszpáholyban, mindenki jobban jár.

Habár ez sem életbiztosítás – mert bármilyen hihetetlen, még az elvben olyan egyáltalán nem „bírós” sportágnak tetsző műfajban, mint az úszásban is történhetnek fura esetek. Ott van például az osztrák Markus Rogan esete, aki öt percig volt olimpiai bajnok 200 háton a 2004-es athéni olimpián. A döntőben ugyanis az amerikai Aaron Peirsol ért elsőként a falhoz, ám bármekkora zseninek is számított a hátúszók világában, egy fordulónál belehibázott a mozdulatsorba, ezt jelezte a pályáját felügyelő bíró, úgyhogy Peirsol neve mellett hamarosan az 1. helyett a DSQ jelent meg a nagy táblán. Rogan ünnepelt, öt teljes percig, az uszodai legendárium szerint ennyi idő alatt ért le a FINA mindenható igazgatója, Cornel Marculescu a díszpáholyból a bírói asztalhoz. Marculescu túl sok mindent látott és tudott ahhoz, hogy tisztában legyen vele: lehet kompromisszumokat kötni bárhol, bármiben, ám egyvalamit kerülni kell mindenekfelett – összecsattanni a világ első számú úszónációjával. Így aztán ambulánsan intézkedett: a főbíró annullálta az ilyenkor kötelezően kitöltendő bírói jelentést a kizárásról, mondván, nem angol nyelven íródott. Franciául volt egyébként, ami a FINA másik hivatalos nyelve, de mivel egy amerikai olimpiai bajnoki címről volt szó, ez akkor épp nem számított semmit – hamarosan ismét az 1-es szám virított Peirsol neve mellett, ő meg később mosolyogva vehette át az aranyérmét.

Nohát ezért érdemes nagyhatalomnak lenni – orosznak műúszásban, kínainak műugrásban, amerikainak úszásban... Folytathatnánk, hogy magyarnak vízilabdában, ám ott valahogy a zavarosban mindig jobban halászó nációk sokszor eredményesebben egyenlítik ki az erőviszonyokat, és akkor finoman fogalmaztam. (Bár tény, az ezredforduló óta a nagy viadalokról sikerült száműzni az olyan részrehajlásokat, amiket még évek múltán is emlegettek.)

Az egésznek amúgy az a lényege, hogy uralsz egy sportágat, a kapcsolati hálód mindent be- és átsző, hatással vagy bíróküldésre, és mindenki be is áll a sorba, mert tudják, nem jó veled ujjat húzni – elvégre legközelebb majd olyan utazik (és kapja a napidíjat, meg... mondjuk, a libamájat, akár frigó nélkül is), aki nem akar az igazság felkent bajnokának szerepében tetszelegni.

Mondhatni, a VAR sok mindenre megoldás, sőt, ellenszer lehet – úszásban például Tokió óta visszanéznek mindent, azaz tán kijelenthető, ma már Rogan nyerné az olimpiát, megszűnt az, hogy egyetlen bíró hozhat megfellebbezhetetlen döntést (vagy hogy olyan alapon írják azt felül, ahogy Athénben történt); ellenpontként ott a short track, a rövid pályás gyorskorcsolya, ahol van VAR, az alapján mégis egyvalaki dönt arról, megtarthatja-e az olimpiai aranyérmét a győztes.

Ugyanakkor érzékelhető, hogy minél nagyobb egy sportág, minél több pénz van benne, annál jobban igyekeznek a bíráskodás részt valóban semleges mederben tartani. Mert az üzlet immár túlontúl jelentős ahhoz, hogy holmi emberi gyarlóság befolyásolja a legfontosabb mérkőzések, versenyek végkimenetelét. Ahol milliárdok mozognak, ott befektető és szponzor nem hőkölhet vissza, hogy na de uraim, én nem arra adtam a pénzt, hogy egy ilyen mocsok és/vagy félvak idióta elnézze a lest vagy az akasztást a tizenhatoson belül.

Futballban a vb-ken az utóbbi időben szinte teljesen elhalt az a szál, hogy X játékvezető elcsalt volna egy meccset, vagy hogy valami orbitálisat hibázott volna. Ugyanez a helyzet a kosarasoknál, hokisoknál, a teniszezőknél lassan teljesen kiirtják az emberi tényezőt az elektromos vonalbírókkal, azaz maximum annyi jut, hogy Danyiil Medvegyev hisztériázik, amiért a székbíró nem figyelmezteti tiltott edzői megnyilvánulások miatt ellenfelét. John McEnroe legendája is teljesen másképp formálódott volna, ha annak idején nem tudott volna kiadósakat veszekedni vélt vagy valós outokon – hozzátenném, amikor a sólyomszem először jelent meg, és ő az egyik Grand Slamen beszállt a szokásos legendák párosmeccseibe, az egyik visszanézés után megjegyezte: „Nem akarok paranoiásnak tűnni, de ez a gép ismer engem...”

Szóval két út van, hogy megspóroljuk magunknak az ítéleteken való idegeskedést, vagy űzzünk dúsgazdag sportágakat elitszinten, vagy páváskodjunk klasszikus nagyhatalmakként az alsóbb kategóriás műfajokban.

A rossz hír az, hogy mi, magyarok igazából egyik kritériumnak sem fogunk megfelelni belátható időn belül. A jó az, hogy van egy Liu Shaolin Sándorunk, aki elsőrangú példát mutatott, miként is kell kezelni egy, a többség által elfogadhatatlan döntést. Sanyi zseniális reakciókat adott – bár aligha hiszem, hogy kifogyna ötletekből, de azért tudnám ajánlani neki az egyik legnagyszerűbb angol futballedző, Ron Atkinson örökbecsű klasszikusát: „Sohasem foglalkozom a játékvezetőkkel, és egy egész életen át megtartott szokáson most sem fogok változtatni egy ilyen barom miatt.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!