ALAPVONAL. Miért vélem e vallomást a bocsánatkérésnél fontosabbnak? Nem azért, mert kiderült: Milák tisztában van vele, hogy a szükségesnél rövidebb, tépett összevisszasággal megesett fölkészülés után nem volt ezen az olimpián megfelelő formában, hiszen nyilvánvaló, hogy tudta ezt.

Egyetemi lelkület és ópiumkaland és egy brazil kisfiú emlékei is a Képes Sport összeállításában.

ALAPVONAL. Istenem, sóhajtottam, Kékessy Andrea éppoly gyönyörű, mint Regőczy Krisztina, csak »mágikusabban« az, s járt volna neki (is) a legfényesebb medália.

ALAPVONAL. Hiszem, e ma hetvenesztendős lélek, Császár Mónika mint »küldött« él közöttünk, az »Isten ajándékaként« kapott sport- és életfeladat harmóniája őrző-gondozó tanúságtevőjeként, rendületlenül.

ALAPVONAL. Nos, Balczó András e szemléletet tagadja, midőn a »semmit sem érő« aranyakról beszél, ezt tagadja Losonczi Dávid szava, s ez az, ami örvendezésre érdemes. Aki így beszél, tudja már: a nyerés agresszív »akarását« elengedő kegyelmi állapotot, ama belső békességet, amikor a benne lévő erő áradva érvényesül, csak így érheti el.

ALAPVONAL. Szóval csoda, ezért titok, rejtély is a sakk, ami nehezen adja meg magát úgy igazán, s aki magas szinten műveli, valóságos »beavatottnak« tekinthető. (…) E játék legjelentősebb, ma Budapesten kezdődő csapatversenye, a sakkolimpia végre hazánkba ért.

ALAPVONAL. Hiszem, amikor Rasovszky Kristóf célba ért, nem a maga mámora, hanem barátja, Betlehem Dávid sorsa érdekelte jobban. Ezért biztatta »férfias« fordulatokkal, s ugyanígy hiszem, társa is az ő sikerének, s nem saját – nagyon vágyott! – érmének örvendett inkább. Vagy együtt a kettőnek mindketten, egyszerre, szétszálazhatatlanul. Igen, ideje van a tanúságtételnek is itt a földön, midőn fölfénylik a rend: annál nagyobb az öröm, mennél többet adunk belőle másnak!

ALAPVONAL. Ami történt, annak kapcsán új útról beszélni fölösleges, ezt az „utat” egy kölcsönösen (!) kényszerpályás állapot erőszakolta ki, amit esély sem lehetett 2023 őszétől feloldani. Állítom: amit Milák Kristóf tett (és nem tett), az nem az ő jelleme, pláne „nagy arca” következménye volt.

ALAPVONAL. A ma 50 éves Egerszegi Krisztina nemcsak azt ismerte föl, hogy versenyzői pályáját méltóságot adó diadallal illik befejezni.

Most, a németországi Európa-bajnokság vége felé közeledve talán kicsit elkésettnek tűnik egy efféle könyv kirakatba helyezése, mi mégis jó szívvel ajánljuk.

ALAPVONAL. A futball érzelmeket generáló ereje a legtöbb életjelenségénél radikálisabb.

Ma már csak emlék, amikor még az számított kivételnek, ha valaki nem vonult be katonának, és már arra a későbbi időszakra sem emlékeznek sokan, amikor az volt a különleges, ha valakit bevittek, hiszen hazánkban húsz éve sorkatonaság sem létezik.

ALAPVONAL. Hogy a döntést május 16-án, ma negyven éve mi jelentettük be utolsóul, a látszat őrizgetésének volt a tünete csupán. Másnap kis kazalnyi Népsportot láttam égni a Felszabadulás térnek hívott Ferenciek terén, ennyi maradt meg az akkori ellenzéki föllépésről bennem (a sarlós-kalapácsos olimpiai öt karika ötletes szórólapból is láttam egyet, de hetekkel később talán).

Matt Clough könyve remek olvasmány, valóban nehéz letenni, ahogy a magyar kiadás előszavát jegyző Marco Rossi, válogatottunk szövetségi kapitánya – az Aranycsapatnak gyermekkora óta rajongója – írja.

ALAPVONAL. A zsenin és művén rögvest látszik, hogy egyek-e, harmóniában vannak-e. Innét nézvést hány aranyat nyert Milák, nem érdekes, ám az, miként néz művére, harmóniában van-e vele, nagyon is! Tehát: az úszásával, az időivel elégedett-e Kristóf, magyarán, önmagát és művét harmóniában lévőnek érzékeli-e most, ezt szeretném tudni, hogy nyugodtabb legyek!

ALAPVONAL. A legnagyobb – akár a sport nemesebb szándékait is fenyegető, ma már legyűrő – veszélynek ezt látom én. Mert a fogyasztás mindenekfölöttiségét valló parancs könyörtelensége mindig a közvetlen holnapot, esetleg holnaputánt, az arra való figyelem totalitását célozza meg, a sportimádó lelket is ez tartja egyre inkább remegésben, egykor volt – alapvetően normális, lelket gazdagító –, az örömre váró áhítatát az új idő csapdájába csalva.

ALAPVONAL. Bobby Charltont semmi és senki nem homályosíthatta el, sőt, neve időben távolodva egyre fényesedett. Eleven legendaként élt köztünk fél évszázadig, oly tisztelet, mint őt, igen keveseket vett körül, s most, hogy odaátra költözött, kimondatott: minden idők legnagyobb angol labdarúgója ment el.

ALAPVONAL. Mire jutott Szoboszlai eddig, láthattam; mit ér el, az a jövő titkai közé tartozik, valamit azonban kijelenthetek: reá emlékezhetünk, s emlékezhet a futballvilág is bizonyára. Lehet, nem nyer BL-t, nem lesz Aranylabdája, lehet, nem vezérli válogatottunkat a mából nézve fantáziálásnak tetsző sikerekig, de hogy a csoda hírnökének nőtt fel ő, számomra bizonyos.

ALAPVONAL. Lehet, a jelenlegi Nationalelfben valóban nincsenek jó hátvédek, nincs jó befejező csatár, nincsenek vezérlő klasszisok, s kizárólag ennyi a lényegi ok. De mi van, ha egy ország azt veszítette el időközben, amire ’54 táján rátalált? Mi van, ha nem is csak a 2014-ben még diadalittas német futball, hanem egy – önmagát vezető nemzetnek tudó – ország keresi egyre görcsösebben a helyét, s e tétovaságnak a gyarlóbb eredmények a visszfényei csupán?

ALAPVONAL.Hogy méltán lesz világsiker a világbajnokság, egyértelműnek gondoltam tehát, kérdésem, hogy az a fűtöttség, ami a verseny kilenc napját kísérte, hasznunkra – nem országimázs értelemben, mert úgy igen! –, a magyar atlétika hasznára fordítható-e majd?