Beavatottak játéka – N. Pál József publicisztikája

Első pillantásra könnyen – a magam, ötvenöt évvel ezelőtti példájára emlékezve írom –, alig fél óra alatt „megtanulható” játék a sakk, s akit igazán „elkapott”, sohasem ereszti el. Ám nemcsak játék, de csata, kicsi táblán vívott háború is (gondoljunk a figurák nevére), ami nem halálos, mégis igen jelentős küzdelem, s amit szemtől szemben, fejben, háttal a táblának, vakon, akár villámformában (percek alatt), netán évekig levelezve s még sok módon lehet játszani. Szóval csoda, ezért titok, rejtély is a sakk, ami nehezen adja meg magát úgy igazán, s aki magas szinten műveli, valóságos „beavatottnak” tekinthető.

Születésének legendáját sokan ismerhetik. Kérhet, amit akar, mondta dúsgazdag ura a feltalálónak Indiában valahol, kétezer (?) éve tán. Mire a szolga: az első mezőre egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, a negyedikre nyolc búzaszemet kérek, és így tovább a hatvannegyedikig. Az semmi, így az úr, majd számolni kezdett: kiderült annyi búza, amit a feltaláló kér, hosszú évekig sem terem a földön. Ugye, mily rejtélyes és csodás az egész?
Nos, én e csoda mélyebb értelmén – kétheti lelkesedést követően – kívül rekedtem 1969 tavaszán. Lehet, türelmetlen voltam, de inkább untam az egészet, ahogy a társasjátékot vagy a kártyát is általában, s ez – szégyen, nem szégyen – máig így maradt. A szabályokra emlékezem, hébe-hóba a szakkifejezésekre is, a versenyszerű sakk históriáját (annak vázát) elég jól ismerem, ám a partikat „olvasni” nem vagyok képes, ellenben szurkolni tudok (vigasztalom magam: így vagyok – mondjuk – a kardvívással is körülbelül). Az is megesett, hogy nem magyar játékosért szorítottam egyszer.

Ifjabb korom legnagyobb sakktörténeti eseménye az 1972. július-augusztusában Reykjavíkban rendezett Fischer–Szpasszkij sakkvilágbajnoki döntő volt, amit a Magyar Televízió is követett, s bár a müncheni olimpiára vártam igazán, e párbajt is figyeltem lelkesen. Megvallom: az amerikainak drukkoltam módfelett. Tán mert a magyar stáb Szpasszkijért szorított (így éreztem) a tévében, én meg untam, hogy szovjet a világbajnok régóta már, de inkább azért, mert az amerikai az előcsatározások során mindenkit fölényesen letarolt, s én bolondultam a zsenikért tizennégy évesen is (ellenőriztem: Tajmanovot és a dán Larsent 6:0-ra, Petroszjant 6.5:2.5-re verte meg Fischer). Hogy a mérkőzés a hidegháborúnak is szimbolikus része volt, még kevéssé tudatosodhatott bennem (maga Henry Kissinger hívta fel a „hirtelen haragú” Fischert, hogy folytassa a meccset, s Leonyid Brezsnyev elvárásáról sem lehettek kétségeink), de egyvalami nagyon meghökkentett akkor. Az, hogy e zseniális figurák elképesztő mértékben hiúak, önzőek tudnak lenni, s csak saját érdekükre figyelnek kíméletlenül. Emlékszem: a nekem értelmetlennek tetsző követelésekkel előálló Fischerről derűs kabarétréfa készült Alfonzóval a főszerepben, s a nehezebb fölfogásúaknak is leeshetett: nemcsak a siker-, de a vele járó pénz- és befolyásvágy uralja e játék élvonalát is bizony.

Ez az „évszázad mérkőzéseként” beharangozott találkozó e sporttörténeti-üzleti „váltás” látványos állomásaként lett fölfogható mediális és kronológiai értelemben is, hogy a következő években, évtizedekben minden megbolyduljon irgalmatlanul, címtől való megfosztással, szövetségi szakadással, engesztelhetetlen haragokkal, egyebekkel. Így nekem, akinek a „szép új világgal” megbékélni a sport terén sem sikerült igazán, s mert az egyéni magyar világbajnoki esélyben sem bíztam nagyon (női világbajnokunk lett: Polgár Zsuzsa 1996-ban), lehetséges szurkolási terepként csak a kétévenkénti sakkolimpia maradt.

E formának a neve is szimpatikus (száz éve, a párizsi olimpia idején játszottak először egyéni versenyt még, ám nem lett „hivatalossá”, miként az itthon rendezett ’26-os csapatküzdelem sem, de a ’27-es már igen, s ezt mi nyertük meg, ahogy a ’28-ast is), ennek rendjét átlátom valamennyire, s ehhez tapad a legtöbb (jó) emlékem is. Az „örök”, 1952–2002 közti szovjet, majd orosz fölényt (mindig ők nyertek – egy kivétellel! –, ha elindultak) itt is sokallottam persze, ám a magyar válogatott mint állandó ezüstérmes maradt meg bennem (nem így volt: férficsapatunk a kádári korra nézvést 1970-ben, ’72-ben és ’80-ban, a női 1969-ben, ’78-ban, ’80-ban és ’86-ban lett második), ennek örvendtem is, a ’78-ban Buenos Airesben elért férfi- és a ’88-as és ’90-es női együttes diadala meg föllelkesített. Az előbbi, a nekünk rossz emlékű labdarúgó-világbajnokság után néhány hónappal, ama gyászos argentin–magyar (2–1) stadionjában (nem a gyepen persze) rendezett torna különösen, hisz a verhetetlen – igaz, a regnáló világbajnok Karpov nélkül asztalhoz ülő – szovjet válogatottat „vágta haza” valaki (és éppen mi!) végre, erősítve a hitet is talán: nem kell a ruszkiknak lefeküdni mindenáron!

A Polgár nővérekkel (és Mádl Ildikóval) felálló női válogatott ’88-as és ’90-es aranya nem volt ekkora meglepetés, mondhatnám, szinte vártam reá, ráadásul egy, e játék terén is „összetett” hatásfokkal működő rend kimúlása előestéjén, és annak során az új esélyek ígérete keretezte a versenyeket. Aztán más lett a honi sakk sorsa is.

Igen, a Kádár-korszak, a mai idő előzménye, a maga áldott-átkozott, ám párját ritkítóan egyedi körülményeivel. Mert országos gond volt nálunk a sakk, ez bizonyos. Ismert, hogy bolondult e játékért a párt első embere – dolgozószobája falán egy Moszkvából kapott képen maga Lenin sakkozott –, mindent szemmel tartott, mindenről volt véleménye, rendre megjelent a szövetségben, leült Portisch Lajossal (vagy mással) egy-egy partira, s az „örökös” elnökkel is megbeszélte a teendőket – vele tegeződve, a bizalmas hír szerint.

Szerényi Sándor, az elnök (1960–1989) a korszak igen befolyásos, igen nagy hatalmú, de a köz által kevéssé ismert figurája volt. 1905-ben született, tagja volt a KIMSZ-nek (tudják, akik nekivágtak „hajdan e tájnak, s élükön Ságvári járt”), 1921-től az illegális KMP-nek, 1930–31-ben meg az első titkára egyenesen, párttagkönyvének sorszáma Kádárét jócskán megelőzte! Mindenkit ismert, mindenről tudott, s mindenről hallgatott, ahogy a jó bolsevik tette általában, a sztálini gulágon töltött hosszú időről meg különösen (önéletírása 2004-ben, kilencvenkilenc éves korában Tizennégy év a Gulágon címmel, három esztendővel a halála előtt jelent meg). 1946-ban hazajött, Rákosi parkolópályákra tette, de az elődtől eltérőnek tetsző tradíciót kereső Kádár a forradalom leverése után rehabilitálta. Szerényi őrizte a lángot rendületlenül, az első titkárral – aki 1951 és 1954 között élvezte az ÁVH börtönét – jól megértették egymást alighanem, s mivel a sokat látott elvtársnak sakkozói múltja volt, változatos pozíciói – a Pártfőiskola igazgatója, a Központi Bizottság, a Központi Ellenőrző Bizottság tagja, a Kegyeleti Bizottság elnöke, stb. – mellett a sors a Magyar Sakkszövetség élére (is) fölemelte őt kivédhetetlenül.

Ott aztán mindent megtett a maga módján a sikerért, van, aki jó emlékeket őriz róla, más meg mint a magyar sakk Sztálinját emlegeti. Mert elveit, hitét és a rendszer logikáját követve Szerényi egyvalamiben nem engedett. Az a világ az új utat kereső – így az ellenőrzés alól kiszökve mintát teremthető – tehetséget nem tűrte ugyanis sem a tudományban, sem a művészetben, sem a sportban. Nem lehetett mit tenni, a rendszer stabilitásának a bolsevik agyakban ez volt a föltétele, kivétel nem létezhetett. Sem Papp László a szorítóban, sem Latinovits a színpadon, sem a nagyot s főleg szokatlan módon álmodó Polgár család a táblák mellett! A mutatós eredmény is kellett persze, ám csak a rend keretében, s hogy a viaskodások során ki roncsolódott, milyen értékek, esélyek vesztek el, aligha számba vehető ma már.

Tény, hogy a magyar sakk ’90 után az olimpiai szereplésekre nézvést visszaesett. A nők ’94-ben, a férfiak (a „nyílt versenyen”, így hívják, hisz e válogatottban nő is asztalhoz ülhet) 2002-ben és 2014-ben egy-egy ezüstöt összehoztak még, ám az erőviszonyok – mikorra e játék legjelentősebb, ma Budapesten kezdődő csapatversenye, a sakkolimpia végre hazánkba ért – igen megváltoztak. Újabb címre ötször (három „nyílt”, két női) tényleges, plusz kétszer „nem hivatalos” (1926, 1936) olimpiai bajnokként sincs esélyünk, bár a visszatérő Lékó Péterrel és Rapport Richárddal sokat erősödött a csapat. Hozzáértők vagy öt együttest említenek, amelyeket bravúrszámba menne megelőzni, ám a szurkolás s a remény fogva tarthat bennünket, „beavatatlanokat” továbbra is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!