Eb-sztorik kifogyhatatlanul – sportkönyvtár három ajánlóval

Ez volt a negyedik sport témájú könyv, amit olvastam, 1969 áprilisában. A korábbi hármat (Sportzsebkönyv, 1956; Három világbajnokság Amerikában, 1963; Sportmindentudó, 1967) a padláson találtam a ’67 szeptem­berében birtokba vett ház előző lakója „hagyatékaként”, ám a helybeli könyvtárból kölcsönzött kicsi zöld kötet különösen megfogta a fantáziám. Magamnál tartottam vagy esztendeig, megviselődött közben (belefirkáltam gyerekesen), vissza kellett adnom végül, de örökre hozzám nőtt (másik példány van birtokomban két évtizede), egy személyes és egy általánosabb sporttörténeti fordulatról való tanúskodás darabjaként.

Volt a könyvnek előzménye (Ez történt Rómában, 1960; Ez történt Tokióban, 1964), a kolofonban jegyzett szerzők közti folytonosságot Peterdi Pál neve jelezte, s hogy a „törzsanyag” egészét ő írta, nyilvánvaló. Az előszó Kutas Istvántól, a záró húszlapnyi – elírásokkal terhelt – adatsor meg Lakatos Györgytől való alighanem, de csak az eseményeket napról napra fölidéző főszöveg s a magyar sikereket dicsérő „keretesek” akkor engem rabul ejtő mámorára kívánok emlékezni most, némi utólagos „rálátással” – akár kritikával – is.

Azt, hogy – szimbolikusan – 1968 volt az első „globalizációs esztendő”, nem tudhatta Peterdi, ám e történelmi sodrás fontos gerjesztőjének szerepét jól érzékelte. Az ekkor startolt műholdas televíziózásról valóságos himnuszt írt például az utolsó előtti lapon – először láthattunk a föld másik felén zajló nagy eseményt élőben! –, amit általános – kissé „antiimperialista” ízű – békeszózatként is értelmezhetett a honi olvasó. „Hódolat annak, aki feltalálta a televíziót. (…) Kialszik a fény, körben énekelni kezd, s kézen fogva táncol a földkerekség minden országa. Hódolat annak, aki minden bizonnyal feltalálja a gyűlölettől mentes szívet, az aranykort hozza erre a kedves, törődött sárgolyóra” – így a végső mondat. Az év létszemléleti, politikai, az olimpiával összefüggő – az értelmezésből ma már kihagyhatatlan – gondjai említésének természetesen nyoma sincs a könyvben. Se Tommie Smithék „antirasszista” gesztusának a 200 sík döntője után, se az itt négy (összesen hét!) aranyat nyerő, hazája „öthatalmi” megszállását két hónapja megszenvedő cseh tornásznő, Vera Cáslavská históriájának, amit (az utóbbit!) nem is lehetett – egy Magyarországon megjelent könyvtől – elvárni akkor. Kizárólag a pályán látott verseny érdekelte a szerzőt, erről számolt be egyedi, ám a történtek pontosságára nézvést bizony nagyon esendő stílusával, lelkendezve, „túlfogalmazva” rendre, amivel mintha látens „iskolát” is teremtett volna – sajnos.

Gondoljuk meg: ül az ember a tévé előtt pesti otthonában, és sportimádó ösztöne parancsát követi, akár egy felajzott, ám derűs szurkoló. Ilyenféléket ír:  „Irena Kirszenstein  (a végül háromszoros olimpiai bajnok Szewinska leánykori neve – a szerző) az utolsó tíz méteren ötöt (!) ver a többiekre.” „Tizenkét másfél mázsás (!) mimóza…” – mondja a diszkoszvetés férfidöntőjére bevonulókról, mert az eső elől védett helyre mentek. Vagy:      „Hesz Mihály ’64-ben centiméterekkel veszített      (ez igaznak mondható!),      most centiméterekkel nyert”      (ez nem, négy-öt méternyivel lett első). Láttam a megejtő dramaturgiával leírt 1500-as atlétikai döntőt, igaz, jóval később. Egyáltalában nem úgy zajlott, ahogy itt olvasható: mintha egy jó poénért a lelkét is eladná a szerző! S vajha mit szól egy éber fölvigyázó e mondathoz ma:      „Tiszta néger mosollyal teszi meg Tommie Smith az utolsó métereket”     … Hajaj, elég idő telt el, hogy a világ a tébolyodás útjára léphessen közben, az akkoriban kitaposni kezdett csapások nyomvonalán.
De mi tagadás: mégis szívemhez nőtt a könyv, több sorát fejből fújom, s hogy egy kor – és egy sporttörténeti fordulat! –, no meg egy szerzői modor (modorosság?) lenyomata is az egész, nos, minderre megbocsátó örömmel, és – meglehet – az idősödők nosztalgiájával tudok tekinteni ma már. Egy kort idéz, ami hitte-hihette még, hogy az olimpia embervoltunk csodája visszavonhatatlanul. Lehet, hiába erőlködöm, ám reménykedem, hogy nem vagyok egyedül! 

(Kutas István, Lakatos György, Peterdi Pál: Ez történt Mexikóban, Sport, 1968)

Kedvenc futballmagazinunk, a szlogen szerint a „gondolkodó szurkolóknak” íródó The Blizzard Európa-bajnoki különkiadványai kihagyhatatlan összeállítások azoknak, akik a pályán zajló események sportszakmai, társadalmi és történeti hátterére egyaránt kíváncsiak. A Jonathan Wilson főszerkesztő nevével fémjelzett, angol nyelvű folyóirat két digitális magazinban összegyűjtötte a lap valaha publikált összes Eb-tematikus cikkét, és az előfizetőknek ajándékként el is küldi.
(The Blizzard Euros Special, The Blizzard, 2024)
CS. P.