Kemény mondatok – N. Pál József publicisztikája

RÉG VOLT, harmincöt esztendeje már. 1989. szeptember 13-át írtuk, túl voltunk Nagy Imre és társai „rendszerváltó” újratemetésén, korábban tiltott könyvek sora látott napvilágot, szabad lett a beszéd, s szabad – így hittük – a rádió és a televízió szava is. Hírlett, hogy a rádióban Balczó András „lesz”, élő adásban, jó órán át. Balczó, akinek legendáját a pályafutása befejezése (1972) után róla kerengő hírek (egyedül építi házát, gyarapodó számú, gyönyörű családja van, roppant művelt, Adyt, József Attilát és a Bibliát „csípőből” idéző lélek ő) meg az 1976-ban készült Küldetés című, „részlegesen” betiltott film megduplázták szinte. Mit mond a nyilvánosságot kerülő, csak szűkebb körben hallgatható budakeszi „remete”, százezrek lehettek kíváncsiak reá.

Számomra – kétszer hallgathattam, s szót is válthattam addigra vele – a műsor meglepetést nem adott, sokaknak (akik a sportoló emlékeiről hallottak volna szívesebben) ellenben igen, s úgy érzékeltem, hogy az empátiahiánnyal nem vádolható riporternek, Molnár Dánielnek is. Főleg, mikor a pert sohasem veszítő „ügyvédjét”, a Betlehemben született, Názáretben nevelkedett Jézust említette Balczó (nem is kapcsolt a „prózaibb” témákra készült kérdező hirtelen), s gyanítom, hogy egy másik mondattal sem nagyon tudott mit kezdeni. Amikor arról beszélt a vendég, hogy az öttusától távol élve tökéletesen a „helyén van” ő, így fogalmazott: „Onnan, ahol én vagyok, visszanézve úgy látom, mintha Isten azt mondta volna, Bandika, teleaggattam a nyakadat aranyérmekkel, te már tudod, hogy ezek semmit sem érnek.”

Hogy? Egy háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok, minden idők legjobb (és legeredményesebb) öttusázója és (egyik) legnagyobb sportolója mondja ezt? Ma (s jó három évtizede is már), midőn egyetlen olimpiai aranyért élete tíz vagy még több évét is odaadná nem egy élsportoló a nyilatkozata szerint, érthetetlenek e szavak alighanem. Ám Balczó, életfölfogását követve híven, ma sem gondolja másképp, noha a jelentős – álláspontjának megfelelve született – sporteredményeket elérő versenyzőket alázattal figyeli, s a tiszteletükre játszott Himnuszt párás szemmel hallgatva vigyázzba áll.

Elnézést a hosszas bevezetőért, de a Losonczi Dávid világbajnokkal (példáját tegnapi publicisztikájában Deák Zsigmond is idézte már), a minapi olimpián az ötödik helyen végző birkózóval készült interjút olvasva („Tizenhatmillió forinttal nem lennék se több, se kevesebb”, Nemzeti Sport, 2024. október 5.), annak egy mondatáról – számomra legfontosabb mondatáról! – Balczó idézett szava jutott eszembe. Ez az egy tömbből faragott, ránézésre is a sportágára termett, még ifjúnak számító lélek aranyért ment Párizsba – világbajnokként mi másért ment volna –, s ezt reméltem, álmodtam tőle én is, nem tagadom. Emlékszem örömére, midőn a neki (jogosan) járó világbajnoki medáliát viszontagságos fordulatok után megkapta végül, s elszántságára is, amikor olimpiai reményeiről beszélt. Kívántam neki a sikert, ahogy Lőrincz Tamásnak is – az övénél jóval hosszabb birkózó-előélet után – három esztendeje. Akkor beérett a vágy, most nem, Losonczi – szomorúságára, szomorúságomra – a dobogóról is lemaradt. Nem szégyellnivaló ötödiknek lenni olimpián, ám ha előkelőbb helyre készült a versenyző (és közege), lehangoló. Vallomása szerint ő is így élte meg a versenyt, a váratlan vereség után a bronzmeccsre sem tudta „összekanalazni” magát igazán, szereplésében csalódott, ám hiszi, tudja, a tapasztalat javára válhat a jövőben még.

Így legyen!

Az interjúnak azonban nem ez a lényege, de nem is az, ami a legfontosabbnak tetszik sokak szemében most. Losonczi az ötödik helyért járó, köznapi embernek mérhetetlenül sok, tizenötmillió-hétszázezer (saját pénzéből kiegészítve tizenhatmillió) forintot jótékony célra ajánlotta fel. Az ígéret lelket emelően nagyvonalú és tiszteletre méltó természetesen, kérdés: értjük-e a tett mélyebb lényegét mindannyian?

Mert miről van szó itt?

Tehetséges, már világszínvonalra jutó sportoló gesztusáról csupán, aki – általam nem ismert – anyagi körülményei miatt ezt veszteség nélkül megteheti (mondja is az interjú címe szerint), vagy valami másról, valami sűrűbb lényegről is, aminek holdudvarában fölsejlik – tud-e erről a birkózó, nem érdekes – Balczó András „rejtélyesnek” tetsző mondata.

Olcsó poén lenne a kérdés: ha Losonczi aranyig ér, az érte járó ötvenötmilliót is „széjjeljótékonykodta” volna-e? Olcsó, mert a vele készült korábbi beszélgetések szavait hallva úgy hiszem, tán igen, s ebben erősít meg a mostani interjú egy apró része is. Tudom, napjaink (sport)szemléletében a pénzhez való ilyen-olyan viszony mindent fölülír, így sportolónk rendhagyó fölajánlásának „szenzációértéke” (szinte egyöntetű tiszteletének oka) csak ez lehet. Hisz amit tett, önmaga jobbik – s nem biztos, hogy a gyakorlatban követni képes – részére emlékeztetheti a szurkolót. Ám – s én ezt gondolom fontosabbnak – van a beszélgetésnek egy mondata, ami e manapság „érthetetlennek” tetsző gesztust értelmessé teheti. Értékrendjének átgondolt summájaként ejtette-e ki e néhány szót a birkózó, nem tudhatom, de hogy a modernebb kori sport legmélyebb – csak a legkiválóbbak által képviselt – lényegébe világított vele, abban biztos vagyok.

Ezt mondta: „Nekem az emberség az elsődleges célom, hogy azért szeressenek, aki vagyok, ne azért, amit elértem.” Nos, akinek van füle a hallásra, s nemcsak a ma szorgalmazott materiális sikerparancs bűvöletében él és mér mindent és mindenkit szinte, érteni fogja, hogy Balczó szava (az aranyérmek nem érnek semmit) mit jelentett és jelent – egy „másik dimenzióban” – pontosan, s hogy ezt jelenti bizony Losonczi Dávid mondata is. S meglehet – hiszem –, épp ezért lesz olimpiai bajnok ő is egyszer!

Mikor lesz ez, 2028-ban, 2032-ben, s hogy lesz-e egyáltalán, nem tudható, ám az biztos, hogy e srác az út megtételére, ami a csúcsra viheti, lélekben készen áll. Miért írom ezt? Azért, mert létszemléletek párbajáról van szó itt, amiben a „jó” oldalon áll emberünk, ha „élhetetlennek” tartják, vagy tátott szájjal, de értetlenül csodálják ezért, akkor is. Emlegettem máskor, ám most határozottabban: több elburjánzott divatszót törölnék nyelvünkből, ha tehetném, kettőt különösen. A „büszkeség” az egyik, amit beszeszelt papagáj módján hajtogat mindenki szinte, óvodától az egyetemig, anélkül, hogy tudná, mit jelent. Vélem, az öröm amolyan felső fokának gondolják sokan, holott (a superbia) jelentése: dölyf, kevélység, a görög hübrisz rokona, s a hét főbűn egyike. Pozitív axiológiai (értékelméleti) ellentéte nem a szégyen – noha számosan így hiszik (lásd: meleg büszkeség napja) –, hanem az alázat, ami viszont nem azonos a megszállott szorgalommal (lásd CR7 edzési gyakorlatát). A másik – általam – legutáltabb szó a természetesen Amerikából (a sikerparancs hazájából) importált, francia nyelvből származó „karrier”. Ez pedig „előmenetelt”, gyors előrejutást, érvényesülést jelent, s létszemléletet takar. Egy velejéig individuális, materiális szemléletet, ami szerint mennél magasabbra, mennél „többre” jutottam, annál többet érek, s céljaimat is e törekvés határozza meg, pozícióban, anyagi helyzetben egyaránt. Kinek több az (arany)érme, trófeája, vagyona, befolyása, drágább az autója, a cucca, az órája, ez valóságos mérce lesz nemcsak a „versenyző”, hanem – s ez a nagyobb baj! – az őt csodáló, „tisztelő” rajongók szemében is.

Nos, Balczó András e szemléletet tagadja, midőn a „semmit sem érő” aranyakról beszél, ezt tagadja Losonczi Dávid szava, s ez az, ami örvendezésre érdemes. Aki így beszél, tudja már: a nyerés agresszív „akarását” elengedő kegyelmi állapotot, ama belső békességet, amikor a benne lévő erő áradva érvényesül, csak így érheti el. De figyelem: „robbanni” csak az az energia tud, amit előzőleg – az edzéseken – összegyűjtött az ember! Hiszem, ebben nem lesz nála hiány.

A legfontosabb, a fölismerés megérkezett. Idő van bőven. Lőrincz Tamás majd’ harmincöt évesen, s Polyák Imre is – ő három ezüst után – a negyedik olimpiáján, harminckét évesen lett aranyérmes. Dávid most huszonnégy.

Hajrá hát!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!