Marad-e a láz? – N. Pál József publicisztikája

Ez év eleji publicisztikám (Mindenki tippel, 2024. január 12.) a tanú reá, hogy a labdarúgó Európa-bajnokság magyar esélyein meditálva miféle reménnyel éltem én. Ezt írtam: „Hol, milyen helyen végzünk az Eb-n, nem tudom. Lehet, a csoportkörön sem jutunk túl, lehet – ezt óhajtanám! –, a 2016-os Wales módján menetelünk legalább. Így vagy úgy lesz, nem mindegy persze, de azt szeretném, ha játékunk nyomán az a bizalom, remény és áhítat, amit a csapat eddig adott, a torna végeztével sem tűnne – rövid időre sem! – el. Mert ez az, ami a további útra nézvést mindennél fontosabb!” Szomorú vagyok, hogy „konkrétabb jóslatom” első fele jött be végül (a másik „végpont” – a négy közé jutás álma – az öblös mondat egyik állításának amolyan retorikai ellensúlya volt inkább), ám fontosabbnak gondolt óhajom talpon maradásában bízni szeretnék továbbra is.

„Marad a láz?” – kérdezte Gálfalvi György erdélyi irodalomtörténész könyvének címe majd’ fél századdal ezelőtt, amelyben épp futballcsapatnyi, akkor ifjú, vitális és közös elszánásokkal indult írástudó nemzedéktársával beszélgetett. Marad-e a láz, a hit, a bizalom, ami az eljövendő végeznivalóknak lehet a fundamentuma, marad-e bennetek és a reátok néző, tőletek a „szó erejét” váró közösségben is, avagy mindez lassan elenyészik?

A futball nem irodalom persze, gyökeresen eltér hatása természete is, de hogy e játék érzelmeket generáló ereje a legtöbb életjelenségénél radikálisabb, aligha vitatható. Hatása akár a nagy dózisú intravénás injekcióé, s olyan bizony negatív értelemben is. Mámor lesz úrrá a szurkolón, ha jön a siker, s hisztéria szorítja, ha (akárhogy, akármilyen körülmények között) elmarad. S mindig az utolsó élmény, érzelmi ütés a meghatározó, az ír fölül mindent, az azonnali ítéletalkotásban különösen.

Igen, az utolsó élmény, ezt cipeli magával a lélek! A játékosok – három meccs átlagából született – „érdemjegyeit” nézegetem. Gulácsi 6.5-ig, Botka és Sallai 6-ig ér, a többiek osztályzata bőven 6-os, még inkább 5-ös alatti, nagy reménységünkét, Szoboszlaiét is beleértve, majd egy – e koordináta-rendszerben – túlzónak érezhető villanás végül. Csoboth Kevin 7-est kap a maga két meccsen összehozott húszpercnyi játékidejével, mert azt a hatalmas mámort jelentő gólt a magyar–skót 100. percében ő rúgta be, ami újabb háromnapnyi reményt adott nekünk. Nos, bizonyítani nem lehet, de megkockáztatom: ha az értékelés egy szerda esti portugál győzelem (döntetlen), egyben magyar továbbjutás tudatában születik, tán egész érdemjeggyel is többet kap valamennyi játékosunk, vagy majdnem valamennyi. Mert az utolsó élmény determinálta szurkoló lélektana így működik megmásíthatatlanul, s így bizony a „szakosé” is többnyire. Akit csalódás ér, azonmód az „illetékesekre” (meg a „körülményekre”!) neheztel, ha önnön racionalitását – és józan előrelátását! – hajtogatja utólag, akkor is.

Gondom, hogy e „józan előrelátásról” nemigen olvastam-hallottam a tornát megelőző időben, szövetségi kapitányunk némely – a fülünk mellett elengedett – intését kivéve tán. Mert hogy „vészmadárrá” lenni, az eleve rosszakarókat kivéve, nyilván senki sem akart, s mert a több évtizedre nyúló sikerhiány nyomán megint úrrá lett rajtunk a gyarló „fejlődésmánia”. Sajnos Marco Rossi is sűrűn emlegette ezt a szót, ám míg ő a játékban való fokozatos tudatosodásra, tárházunk bővülésére gondolt, addig mi az eredmény állandó – és „látható” – emelkedésére alighanem. Három éve hajszálnyi hiányzott a nyolcaddöntőhöz, most – „könnyebb” csoportból! – a legjobb 16-ba érés lett „elvárható” tehát, s ez – megint sajnos – magas helyről kimondatott, hisz az elnök is szurkoló! S mert a „minimálterv” sem sikerült, csalódottak vagyunk, magyarázatot keresünk-követelünk, s akadnak, akik a csapatot, a magyar futball állapotát, no meg a fejlődés elvét védve érvet is találtak már: 2021-ben két pontot szereztünk a csoportkörben, most hármat, akkor döntetlennel fejeztük be a sorozatot, most győzelemmel. Igen, mondanám, de korábban egyszer kaptunk ki, most kétszer. Vagy: akkor (pontban) messzebb voltunk a sikertől, mint most, ráadásul mások (angolok, portugálok) nekünk „sportszerűtlen” hozzáállása tolt ki velünk.

Abbahagyom, hisz egyik fél érve pontosan annyit ér, mint a másiké – a lényegre nézvést semennyit –, s az engem jobban foglalkoztató gondra figyelnék inkább. Először: reménykedtem a portugál–grúz meccsen esett második gólig én is, de hogy a már csoportelső luzitánutódoktól miért az értünk való küzdelmet vártuk el, nem tudom, s nincs-e valami végletes esendőség abban, hogy a skótok elleni utolsó perc méltóságunkat visszaadó mámorát (amit úgy illene őriznünk, akár a 2021-es német–magyar végkifejletének katarzisát) olyan mérkőzés temeti a lelkünkben el, amire semmi hatásunk nem lehetett. Szidhatjuk az angolokat, a portugálokat, meg a holland bírót is persze, muszáj belátnunk, hogy a történet egészét (a továbbjutást) mi toltuk bizony el, ha eltoltuk egyáltalán.

Igen, az első meccsel, amitől – épp mert a sorban első volt a magabízó remények, vágyak ölelésében nekünk – meglehetősen tartottam én, noha, hogy a svájci gárda oly erős és fegyelmezett, mint amilyennek mutatkozik, nem gondoltam volna. (Igen ­meggyőző játékkal van már a nyolc között, s bizony még a német–svájci döntőn sem csodálkoznék alkalmasint, s akkor – csalfa önvigasztalásul! – ki is húzhatnánk magunkat akár.) No, de mi történhetett ama meccsen, vagy a hozzá vezető úton?

Lehet – ha rátekeredünk s nem vigyázunk! –, annyit tépelődünk majd e kérdésen, mint Bern vagy Irapuato titkain? Okosnál is okosabb ifjak magyarázzák tudálékos „szakszavakkal”, heherészve, öntelten vaskos fordulatokkal is néha, hogy mi volt a baj. Mi az összeállítás, a taktika (a „meccsterv”) vétke, hogy meccselte le Rossit a svájci kapitány, hogy nem lettünk képesek az ő váratlan szerkezeti módosítására reagálni. Hiszek nekik, ha muszáj, de hogy pőre szakmai hiba lett volna csak a gond, nem föltételezem. Lehet, baj volt már a kezdő sípszóhoz érkezve is? Mert mintha a játékoskijáróban is valami „egészségtelen” feszültség lett volna a magyar arcokon.

Szó mi szó: mintha tétovaságot, tanácstalanságot láttam volna a játékosokon, mikor a mérkőzés első félidejét a fölvételt meg-megállítva visszanéztem. Hogy „nem megy, az istennek sem megy”, hogy „mit kéne csinálni itt”? Mintha nem az történt volna, amit és ahogy vártunk, avagy szembejött a valóság, ahogy mondják egyre többen? Vagy talán a fölkészülés során bekúszott, de elfojtott kérdések (miért ő van a keretben, miért nem más, tényleg fáj a Szobi combja, kapok-e esélyt? stb.) és a nagyon várt, egyben nagyon szorongott első meccstől való tartás kevercse szorította a tudatot, a szíveket, az izmokat? A fegyelmezett, nálunk összességében jobb képességű svájciak meg csak jöttek-jöttek, s húszat is passzoltak egymáshoz rendületlenül. Kihagytunk először, „elcsúsztunk” másodszor, elment a meccs, az első meccs, aminek legalább egy pontjára olyannyira számítottunk. Én is, nem tagadom!

Állítom, ehhez képest a válogatott tartása gyorsan helyreállt, s bár nem játszott az álmaink szerint valóan, föl-fölvillant valami a „régiből”. Ennek csúcsa a skót meccs végső percének közös (!) mámora volt, ama kegyelmi pillanatban újra minden összeállt, ahogy a kapitány fia által édesapjának őrzésre ajánlott fölvételen is jól látszik, torokszorítóan pontos alkalomként. (A képnek van „párja”: 2021-ben a müncheni 2–2 végén készült, Rossi a katartikusan könnyező Schäfert öleli át az „alig kiesés” után.) Mondanám, így legyen, s ha így lesz, lehet folytatás.

Ezt, ennek esélyét féltem, remélve, hogy az említett közös bizalom és áhítat nem tűnik el, amihez az angolokkal, a portugálokkal szembeni utálattal meg a kiesés keserűségével kéne leszámolnunk első felvonásban. Mindehhez a csapattal összességében csodát tevő, de tán túlzottan szenzibilis Rossi lelkének is helyre kell billennie (az „olasz vagyok” fordulat nekem magyarázatnak nem elég), s ha a pánik, a hisztéria ideje minket ez egyszer elkerül, nem kell lehajtott (futball)fejjel járnunk továbbra sem!

Egyetlen dologban biztosak lehetünk: az élenjáró futballnemzetek is nagyon készülnek már ellenünk, s ez épp a vágyott fejlődés kitüntetett jele, ha ­belegondolunk.

Mert a „fejlődés” nem mindig az eredményben is megmutatkozó folyamat! Sehol sem az!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!