Ember a rekortánon – N. Pál József publicisztikája

TOROKSZORÍTÓBB EREDMÉNYHIRDETÉST aligha láttam még. Magyar fiú áll zöld melegítőben a dobogó tetején, aranyérmét az ég felé emeli, másodpercekig tekint ő is fölfelé, majd a Himnuszt hallgatja mozdulatlanul. Fölcsendül a zene, szívére teszi jobbjának tenyerét (ezt – öreg vagyok? – nem tudom megszokni igazán, számomra vigyázzban áll ilyenkor a magyar, Amerikából jött e módi, s lett ragadós 1990 után, akár a Valentin-nap vagy a „Szép napot!”, de beletörődtem már). Énekelni igyekszik a szöveget jól kivehetően, látom aztán, hogy kegyelmi állapot szállta meg. Majd – az utolsó taktusok után – fölcsattan a taps, rázza vállát a zokogás, folynak a könnyei, édesanyja a lelátón törölgeti szemét. A fiú torka később, interjú közben is el-elszorul, nehezen préseli a szavakat. „A győztesnek szabad…” – mondja, a nagy klasszis szállóigéjét idézve szabadon. Én meg, a magyar atlétika rég várt sikerének örvendező lélek, tudom (tudni vélem), mi járt a fiú és az anya fejében azokban a pillanatokban.

Egy, e huszonharmadik esztendejét januárban betöltő srác születését tíz évvel megelőző hasonló jelenet jutott eszembe, amit nemcsak hősünk, én sem láttam (csak fotókat őrizhetünk emlékezetünkben róla), mert nem közvetítette a Magyar Televízió nekünk. Kovács Antal, a barcelonai olimpián aranyat nyerő cselgáncsozó eredményhirdetéséről van szó. Az ott is feltörő zokogásról készült kép van előttem, a nemrég elhunyt édesapáért ömlő könnyek, aki a nagy-nagy diadalt nem érhette meg. Hiába, vannak pillanatok, amelyek a siker materiális egyszeriségén messze túlmutatnak, a sport – istenek ajándéka, Coubertin ódája szerint – eredeti lényegére s egy-egy győztes versenyző emberi minőségére is emlékeztetnek talán.

Molnár Attila a magyar atlétika utóbbi évtizedei egyik nagy örömét adta nekünk. Nem a legnagyobb eredményét – Pars Krisztián olimpiai bajnokságával, Márton Anita, Halász Bence, Baji Balázs világversenyes érmeivel vetélkednie még nem lehet –, de amit tett, mégis szinte felülmúlhatatlanul egyedi marad. A fedett pályás atlétikai Európa-bajnokság tizenharmadik magyar aranyát (az 1966–69 közti európai atlétikai játékokat is számítva tizenhetediket) nyerte meg, nyolc évvel az eddig legutóbbi (Márton Anita, 2017) után. Ám ami lényegesebb. Futószámban aranyunk negyven éve volt (Bakos György, 60 gát, 1985), síkfutásban (Nemesháziné Markó Margit és Szabó-Nagy Zsuzsa 1966–67-es elsőségét nem számítva) meg még soha! Ráadásul: a 400 méteres szám nem akármi, az igen erős próba, ahhoz egyszerre kell gyorsnak, kitartónak, fájdalomtűrőnek lenni, a 400-nak különleges becsülete, rangja van!

Bolondultam az atlétikáért az 1968-as olimpia idején (két aranyat, hét érmet, 43 pontot szereztünk, s egy sportág sem hozott akkor ennyit!), de mert szabadtéri eredményeink meglehetősen visszaestek ezután (sosem jutottunk többet tíz pont fölé a játékokon), a hetvenes évek elejétől a fedett pályás Eb-től (vb-ket csak a nyolcvanas évek második felétől rendeztek) vártam a reménykedéseim szerint való örömöt. Bűvölő volt ez akkor nekem. Látványos verseny a télutón a képernyő előtt, ráadásul – inkább szűkülő – magyar esélyekkel.

Mivel magasat ugrani magam is szerettem, a sorozatban háromszor aranyérmes (1971, ’72, ’73), a magyar csúcson néhány év alatt tizennégy centit javító Major István lett az ideálom, s szomorkodtam, hogy főidényes (szabadtéri) versenyei sosem sikerültek igazán. Ahogy távol- (Szalma László, 1978, ’83; Pálóczi Gyula, 1985) vagy hármasugró (Bakosi Béla, 1980, ’82), Majorhoz hasonlóan „terembajnokainknak” sem később (az utóbbinak volt ’82-ben szabadtéri Eb-bronza is). Egyetemi éveimre készülve a magasugró Mátay Andrea első helyének örülhettem még (1979), csak nem értettem, miért nem képes a hetekkel előbb Budapesten ugrott 198 centis fedett pályás világcsúcsát megismételni vagy megközelíteni legalább. Legutóbbi „aranyos” férfi atlétánk, a már említett Bakos György (60 gát, 1985) Zala megye szülöttje, innét indult, neki külön szurkolnom illett, s mint szintén írtam, ő volt az első s eddig egyetlen, aki futószámban győzött ezen a rangos nemzetközi viadalon. Ez tíz fedett pályás Eb-arany, ha jól számolom, a tizenegyediket és tizenkettediket Márton Anita hozta súlylökésben (2015, 2017), ráadásul ő nemcsak szabadtéren állt többször dobogón, a riói olimpián (2016) bronzot szerzett, a „termes műfajú” világbajnokságon (2018) meg nyerni is tudott. Ám a „rendes” futószámban szerzett legfényesebb medália hiányzott eddig!

Pedig mennyire szorítottam érte ifjabb koromban. Megvallom, a nyolcszázas, erős hajrára képes Zsinka Andrást s a táv végén ugyancsak gyors, Szentgáli Lajos 1954-es, akkor szabadtéri (fedett verseny nem volt még) Európa-bajnoki aranyat érő magyar csúcsát (1:47.10) 1980 nyarán a Népstadionban, huszonhat esztendő után megjavító (1:46.20) Paróczai Andrást láttam esélyesnek erre, de a dobogó tetejére lépniük több próbálkozás után sem sikerült. Zsinka ’74-ben ezüst-, Paróczai ’79-ben bronz, majd ’80-ban és ’81-ben ő is ezüstérmet szerzett, az utóbbi alkalommal három századdal (!) lemaradva. Mondom, igencsak győzelmet vártam tőlük, s maradt a szomorúság. Nem emlékszem, hogy síkfutószámban reménykedtem volna aranyban ezután, sőt, „halványabb” medáliában sem nagyon. ’82-ben Újhelyi Sándor ezüstig ért 400-on, Nagy István pedig 200-on, egy év múlva Budapesten meg bronzig, aminek örvendtem, ám egyiküket sem gondoltam nyerésre esélyesnek akkor.

Nos, azért bonyolódtam a fedett pályás Európa-bajnokságok magyar vonatkozású históriájába ily aprólékosan, mert hitem szerint Molnár Attila a leg­utolsó szempontra nézve is egyedit, kiváló versenyzői erényekre utaló képességet mutatott nekünk. Nemcsak az első klasszikus rangú síkfutóaranyat nyerte meg, de a közvetlen előzményekre nézvést is kifejezetten esélyesként tette ezt! Amikor a hetekkel korábbi 45.66-os csúcsáról olvastam, örültem a jelentős fejlődésnek, a 45.08-ról, a világ idei legjobb fedett pályás eredményéről hírt olvasva meg tátottam a szám. Csak nem írták el? – meglehet, ez volt az első reakcióm. Utána meg, hogy nincs mese: ezzel az idővel (sőt, ehhez közelivel) az Eb-n győzni kell! Mindez az első két futást – különösen a 45.48-as, valószerűtlenül könnyed, laza elődöntőbelit – nézve bizonyossággá lett bennem: nincs esélye másnak, ezt csak „meg kell csinálni” már, s akár új (45-ön belüli?) Európa-csúcs is lehet a vége. Nos, nem lett az, Molnár 45.25 másodperc alatt ért célba, ám az arany nem volt veszélyben, az utolsó méterek besavasodott botladozása ellenére sem, látszott, előnye elég a célig.

S ami leginkább örvendetes, hogy Molnár Attila tette, eredménye értékével, jelentőségével (mondhatnám: valós rangjával, „helyi értékével” is!) tökéletesen tisztában van ő. Ritka szerény ember, csodásak a nyilatkozatai, minden szava, gesztusa hiteles, semmi jele a sokszor modoros kiszámítottságnak. „Ez nekem most annyit jelentett, mint egy olimpia. Ez atlétika! És basszus, megnyerni egy atlétika Eb-t, ez (tudniillik: magyarként – a szerző) nem ma volt…” – mondta szinte hitetlenkedő mámorral, mégis emberarcú arányossággal a döntő után. Mindent megköszönt mindenkinek, s mert március 8-a volt, a nőket és a Zoltánokat külön is üdvözölte. „Nem ígérek semmit, de azért igyekezni fogok…” – szólt végül, a fedett pályás világbajnokságra utalva már.

Igen, a jövő! Mi lehet ebből, mit hozhat számára az atlétika még? Rendkívül jó alakú, „vékony” izmú (nem zabálják izmai az oxigént), remek keringéssel megáldott sportoló ő, aki mentálisan nagyon erős, amire teste képes, a legfontosabb pillanatokban végre is tudja hajtani. Nekem szabad képzelegnem talán. Nos, az a 45.08-as fedett pályás idő 44.50 alatti „szabadtérit” sejtet minimum (!), kérdés: mire lehet ez elég? Ne legyünk telhetetlenek: olimpiai dobogó tetején aligha fogjuk látni a fiút, ezt ő is tudja. Egy vb-érem vagy Európa-bajnoki Himnusz, ez álmai teteje, mondta egy beszélgetésben a párizsi olimpia előtt. Az utóbbi megvan, fedett pályán már biztosan. Szeptemberben szabadtéri vb-t rendeznek.

Mondtad, Attila, midőn fölfoghatatlan veszteség ért: egy emberrel kevesebb szorít értem a földön. De láttam, tudod azt is, eggyel több van veled odafönn! Ő s Isten is kísérjen utadon!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!