Isten ajándéka – N. Pál József publicisztikája

CSODÁS A TORNA, hisz az emberi képesség fölső határáról vall szinte minden pillanatban. Számos sportágat nézve hiheti a fölhevült szurkoló, főleg, ha kedvence bosszantó kudarcának tanúja, hogy ezt „én is meg tudnám csinálni”, ám a tornával ez nem megy. Mintha rejtélyes bűvészmutatványt vagy tátott szájjal bámult cirkuszi produkciót látna az ember, s csak ámulni képes. Tudja, milliméternyi tévesztés is végzetes lehet, remegve szorít, s tehetetlen közben, hisz öröme vagy megsemmisülése egy hajszálon múlhat.

Ám e sportág történetére pillantva sincs szégyenkeznivalónk. Tizenöt olimpiai, számos világ- és Európa-bajnoki aranyat, egyéb érmet nyertünk eddig, s volt idő, midőn a magyar torna – a női szakág – a világ első vonalába tartozott. A Keleti Ágnes, Korondi Margit fémjelezte időszak az egyértelmű nemzetközi élvonalat jelentette nekünk (hat arany, összesen tizenöt érem az 1952-es és 1956-os játékokon), majd jött – az ’56 végi széjjelszéledést követően – a méretes visszaesés. Egy-egy olimpiai ezüst és bronz (Makray Katalin, Ducza Anikó) adódott ugyan 1964-ben még, ám 1960-ban és 1968-ban semmi, női együttesünk is az ötödik helyeken végzett csupán. Nem csoda hát, hogy a müncheni csapat bronzérmét valóságos diadalként és nem titkolt jövőígéretként éltük meg tizenhat esztendőnyi (csapat)éremtelenség után.

Emlékszem, a ’72-es játékok – ez volt az első, amit saját tévénken, egészében követhettem már – számomra két legkedvesebb bronza a tizenhatból (!) Hargitay András 400 vegyesen szerzett harmadik helye és e medália volt, s remélem, nemcsak azért, mert a csapat tagjai – Császár Mónika s a velem szinte egykorú Medveczky Krisztina elsősorban – nekem, a tizenötödikhez közeledő kamasznak nagyon tetszettek már. Szó mi szó, a csapat ifjú átlagéletkora (főleg, ha az erős harmincasokat is szerepeltető 1956-os gárdával vetjük össze) ellenére „valóságos” nőkből állt össze, csak nemigen tűnt föl ez akkor még senkinek. Ez az olimpia – némely jelenségében a ’68-as is már – annak a sporttörténeti-üzleti váltásnak a jele volt, aminek nyomán – az orvoslásban és a médiában bekövetkező változásoknak köszönhetően – látványosan meglódultak az eredmények, a teljesítmények is. A mérhető sportágakban (úszás, atlétika, súlyemelés stb.) különösen, s máshogy, de ide sorolható a női torna is, amely a következő esztendőkben igen megváltozott.

Nézzük meg Keleti Ágnes, Korondi Margit, aztán Vera Cáslavská, Ludmila Turiscseva, majd Nadia Comaneci és kortársai egy-egy gyakorlatát. Ég és föld a különbség, még műkedvelő szem számára is talán. Mennyit változott a gyakorlatok nehézségi foka, akrobatikussága, az elemek látványossága, elmondhatatlan szinte. Egy Keleti Ágnes-produkció elegáns, mégis „amatőr” előadásnak tetszik Turiscseváéhoz képest, Comaneci-éhez, Szabó Katiéhoz pláne, a még későbbiekéhez mérni pedig nem is érdemes már. Tudom, a körülmények, az edzéselmélet meg a szerek is nagyot változtak közben, a „fejlődés” mégis döbbenetes.

Nos, a müncheni olimpia ideje az utolsó pillanat volt talán, midőn a „régi” torna ethosza is tartotta még magát, de már az új is bejelentkezett. Amit később láthattunk az a gyorsuló világ „győzni mindenáron” módijának lenyomata volt, harminc-negyven kilósra fogyasztott, olykor a biológia törvényeit is megerőszakoló eljárásokkal „edzett” tornászokkal. Tán a 2000-es olimpián láttam egy tizenöt évesnek mondott koreai lánykát, aki a fogait váltotta éppen!

Így aztán ama csapat – Békési Ilona, Császár Mónika, Medveczky Krisztina, Kelemen Márta, Kéry Anikó, Nagy Zsuzsanna – a még emberarcúan bravúros tornát bemutató, szépségében és eredendő nőiességében tündöklő együttesként maradt meg örökre nekem. E társaság leginkább légiesen kecses, elegánsan nőies és – hadd valljam be – legszebb tagjának Császár Mónikát láttam már akkor is, és roppant sajnáltam, hogy nem állt a szerenkénti verseny gerendadöntője után a dobogó harmadik fokán legalább. Jó, a győztes, a szer történetében először – páros lábról páros lábra, ami szenzációszámba ment akkor – hátraszaltót ugró, kislányos alakjával szinte a „jövőt” idéző Olga Korbutot aligha lehetett megelőzni, de a negyedik helyen végző magyar előtti másik kettőből valamelyiket mégis talán. Nem így lett (a tornát pontozzák ugyebár), a csapatbronz, a gerenda negyedik meg az egyéni összetett tizennegyedik helye mégis a magyar torna emlékezetre méltó teljesítménye azt hiszem, miként a következő évi londoni Európa-bajnokság két negyedik helyezése (a felemás korlát döntőjében bemutatott gyakorlat az interneten ma is megcsodálható), és a várnai világbajnokságon (1974) szerzett csapatbronzérem is. Ezt követően hagyta abba a versenyzést alig húszévesen. (Emlékezzünk: Keleti Ágnes a harminchatodikat járta ’56-ban.)

Csakhogy! Akarta, nem akarta, úgy hozta a sors, hogy Császár Mónikának lett egy, a „népek” fantáziáját azért meg-megérintő „második” élete. Ő lett a magyar és az egyetemes sport egyik legnagyobb ikonja, Balczó András felesége ugyanis, és a ’72 után visszavonult, a nyilvánosságot nem kereső legenda hírével összefonódott az övé is menthetetlenül. Hogy jöttek össze, Balczótól tudok erről valamit, ám hiszem, e találkozás Isten rendelése volt, s az azóta eltelt majd’ ötven esztendő során – a házasság ’75 szeptemberében köttetett – a gondviselés szándéka szerint való módon teljesedett ki kettőjük és Császár Mónika élete. A szépségnek, a szelídségnek, az arány- és minőségérzéknek az a harmóniája, amire a tornászra emlékezve gondolunk, nagyon is „hétköznapian” valóságos maradt, mégis metafizikai dimenzióba – ezzel együtt: a „jó hír” evangéliumi rangjára – emelkedett időközben ugyanis.

Mert az életre Isten ajándékaként tekintve tizenkét gyermeknek adtak életet, s neveltek föl a nagyrészt Balczó szorgalmát, kezének ügyességét dicsérő budakeszi házban, miközben az új módinak megfelelve tolakodó világi elvárásoktól távol tartották a családot gondos tapintattal.

Megvallom, e „titokba” beleláthattam 1998 után, kívülállóként, vendégként ugyan, de – így éreztem, érzem – mégis szeretett barátként némileg. Úgy tapasztaltam, s vallom is, a családot, aminek Balczó lénye, munkája s persze hírneve a tengelye, a Mónikából sugárzó harmóniateremtő természetesség tartja egyensúlyban, tőkesúlyként vitathatatlanul. Bűvöletes tartással, a szeretetet nem szavakkal (!), de létezésének módjával példázó hírnöknek láttam és látom őt. Itt a helye a tán kimondani nem illő „árulkodásnak”. Nem tudom, hányszor „súgta” az utóbbi hat-tíz évben el-elszoruló torokkal Bandi nekem: ki vagyok én, miért érdemeltem meg, hogy Isten ilyen csodával, gondoskodó társsal ajándékozott meg engem, mint Mónika.

Mit tapasztaltam „gyakorlatiasan”? Bármekkora volt a családban a forgalom, ha Bandinak dolga akadt, sohasem hagyta egyedül a vendéget Mónika. Bármikor érkeztem, mindig került falatoznivaló az asztalra. Valamennyi – egykor még kicsi – gyermeket, később unokát úgy kapta-kapja ölbe, dédelgeti modorosság és „túlbecézgetés” nélkül, ahogy a teremtett világ gondozására rendelt lélek teszi. Légiesen könnyedén, mint aki fittségét is őrzi vagy félszázada már, s közben szeme folyvást ott a társán, s óvja, ha óvnia kell.

Egy nyolcpercnyi fölvétel a világhálón bármikor megnézhető. 2018-ban készült, a házaspár a Budakeszi díszpolgára címet veszi át szabadtéren, nyári napsütésben. Az érdemdús életrajzokat fiatal leány olvassa hosszú percekig, a tizenkét gyermek említésekor taps tör ki hirtelen, a már felnőtt csemeték közül többet is látok, állnak a fiúk sorban, mosolyogva, a nyakukban meg az unokák ülnek, hogy jól lássanak. Balczó szól aztán. Mondja, Isten a javára szolgáló áldáscsapot elfelejthette elzárni valahogy, neki a reá hulló bőségben semmi érdeme sincs, ne dicsekedjünk azzal, amit kaptunk tehát.

Meghajol, kissé gyakorlatlanul, közben két-három méterrel mögötte álló éles szemű társa egy eltévedt hangyát csippent le a válláról.

Hiszem, e ma hetvenesztendős lélek mint „küldött” él közöttünk, az „Isten ajándékaként” kapott sport- és életfeladat harmóniája őrző-gondozó tanúságtevőjeként, rendületlenül.

Isten éltessen, Mónika! És vigyázz Bandira!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!