Kísérje békesség! – N. Pál József publicisztikája

A CENTIVEL, MÁSODPERCCEL, KILOGRAMMAL mérhető sportágakhoz vonzódom inkább, ám a műkorcsolyáért – hiába a pontozók voltak az urak – különösen bolondultam gyerekként már. Igaz, sok, még a hatvanas évek második felében is csodaszámba menő tévé képernyőjét szájtáti áhítattal bámuló, általában idősebb nézőtársammal ellentétben engem a bravúros ugrások (fordulat)száma kötött le elsősorban, a versenyzők mozgásának művészi minősége egyelőre nem annyira. A hat ugrásfajtát (Axel, Lutz, Salchow, Rittberger, toe-loop – leszúrt Rittbergernek hívtam, mert így mondta Vitray, később Gyulai István is még –, flip) egyetlen idény alatt megtanultam, azóta is azonnal fölismerem, s ki hány duplára, triplára, később négyfordulatosra képes, csak ez érdekelt. Emlékszem, szorongva drukkoltam, hogy Almássy Zsuzsi dupla Axelje „tisztára” sikerüljön, Vajda László első európai versenyzőként tökéletesen végrehajtott tripla Lutza láttán meg ujjongani kezdtem. Egyetlen, a versenyhez levakarhatatlanul hozzátartozó dolog zavart, ám az nagyon. Hogy „kihalásos” sportág a műkorcsolya, s a pontozók, a sportdiplomaták és egyéb nagykutyák fejében rögzült, Európa- és világbajnokságokon állandósult sorrend alig-alig, legföljebb látványos hibázás esetén változhat, s többször még akkor sem.

1980 februárjában például nagyon szomorú lettem. Addigra a verseny akrobatikus bravúrokon túli részére is volt szemem már valamennyire, és a Lake Placid-i téli olimpián a mi – már féltucatnyi Európa- és világbajnoki érmet szerzett – Regőczy Krisztina, Sallay András jégtáncos párosunk sikeréért fohászkodtam módfelett. Ők voltak a legjobbak szerintem, meg sok-sok szakmabeli szerint is „általában”, csak épp a zsűrinél nem, ott az előző évekbeli világ- és Európa-bajnokságokat rendre besöprő Linyicsuk, Karponoszov szovjet kettősnek „illett” győznie. Hogy a néhány hét múlva rendezett világbajnokságon – az olimpián mutatottnál gyengébb gyakorlattal – aranyat kaptak („vigaszdíjul”?) a versenyzéstől búcsúzó mieink, nem igazán nyugtatott meg engem. S az sem, hogy ez az ezüst a téli játékok addigi legnagyobb magyar sikerét, a Kékessy Andrea, Király Ede páros ’48-ban, St. Moritzban elért eredményét ismételte meg.

Tudtam-e, hogy a harminckét esztendővel korábbi – másik – ezüstnek is (!) aranynak kellett volna lennie a mi igazságunk mércéjén, nem emlékezem (azt hiszem, nem tudtam), ám arra igen, hogy a régebbi páros fotóját először látva átmelegedett a szívem. Istenem, sóhajtottam, Kékessy Andrea éppoly gyönyörű, mint Regőczy Krisztina, csak „mágikusabban” az, s járt volna neki (is) a legfényesebb medália. Aztán Szabó Gábor Nemzeti Sport-beli dolgozatainak, Hegyi Áron (Origo) 2018-as nagyinterjújának, meg a régi újságok böngészésének hála rájöhettem: nemcsak kivételes sporttörténeti eredményről, de párját ritkítóan sűrű emberi sorsról (sorsokról), s annak döbbenetes tanulságáról is szó van itt, ízig-vérig magyar bázison.

A hír, hogy a legendás páros hölgytagja, az 1926. szeptember 17-én született Kékessy Andrea 98 évesen elment odaátra (párja a jégen, Király Ede 2009-ben halt meg), s hogy e sárteke túlsó felén, Kanada fővárosában – ahova hetvenöt (!) esztendővel ezelőtt került – történt ez, szíven szorított tagadhatatlanul. Miért és miért most? „Járt volna” a száz neki legalább, erre gondoltam bárgyú módon az első pillanatban, aztán a Teremtő akaratával megbékélve „kutatni”, emlékezni kezdtem.

Ki ment el? A magyar műkorcsolya történetének egyik legeredményesebb versenyzője (olimpiai ezüstje mellett világbajnoki aranya, ezüstje s két Európa-bajnoki aranya is van), aki sikereit a műkorcsolya páros számában mindössze két év alatt (1948–49) érte el, s akire újabb nagy dolgok vártak volna tán, ám elmenekült inkább, mert menekülnie kellett alighanem. A „fura” olimpiai ezüst után előbb Európa-, majd világbajnokká lett ’49. január-februárban, részt vett még egy oslói és egy hágai versenyen, hazajött, majd nekivágott a zöld határnak. Segítette a sors, szerelmével, a közgazdász- és szótárkészítő zsenivel, Bernolák Imrével Ausztria amerikai megszállás alatt lévő felén, Salzburgban találkozott, összeházasodtak, év végén – az olimpián szerzett barátságokra alapozva – Kanadába mentek, s szeretetben éltek együtt a férj haláláig, hatvanhárom (!) esztendeig. Három gyermeket neveltek föl, a hölgy jégrevük csillaga volt évekig, majd tisztviselőként dolgozott, a férj szakmája becsült alakja lett, s magyar-angol szótárát mint a cukrot, úgy vették a menekültek 1956 után. Hazáját, ahol élete alig negyedét töltötte csupán, sosem feledte el, jó szívvel fogadta magyar vendégeit, a hazai sport eredményeit követte (a rövidpályás-gyorskorcsolyaváltó 2018-as olimpiai aranyáról különös örömmel beszélt), már ’84-ben hazalátogattak, s hogy ezt az akkori sajtó nem tartotta szóra érdemesnek, nem zavarta őket.

A már említett 2018-ban, az első magyar téli olimpiai arany születése után készült hosszú interjút érdemes figyelemmel elolvasni. A ’48-as históriát (hogy lett ezüst, aminek az igazságérzet szerint aranynak kellett volna lennie) is elég részletesen elmeséli az akkor kilencvenkét éves hölgy, ám sehol a panasz, a keserűség hangja, ritka bölcs ember beszél hozzánk, aki őrzi múltját, vele önmagát rendületlenül, ám a történet gerjesztette érzelmeken már régen túljutott.

Gondoljuk meg: Kékessy Andrea és Király Ede nemzetközi sikereinek ideje 1948–49-re esett, midőn e haza háború utáni újrakezdésének reményét (huszonegy-két évesek ők!), és a remények bezárulásának brutális valóságát egyik pillanatról a másikra kellett megélniük. A magyar történelemnek olyan fordulója ez az idő, vagy – utólag – kilátópontja inkább, ahonnét körbenézve sorsunk főbekólintó tapasztalatára eshet a fény. Mert sem Kékessy, sem Király nem a korábbi rend páriái közé tartozott, nyugodt lélekkel taníthatták, nevelhették, sikerekre is készíthették őket a szüleik. Király Edét már a ’41-es filmhíradó mint nagy tehetséget mutatta meg tizennégy évesen, Kékessy Andrea már a ’32-ben kétszeres olimpiai bajnokként Magyarországra látogató Sonja Henie-t csodálhatta, s el is döntötte (az apa), hogy nem a tenisz, hanem a korcsolya lesz a cél. Ez a „hibás” pedigré (káderlapnak mondták később) a feje felett lebeghetett a párnak, s noha sikereikre szüksége volt a szigorodó rendnek, fogyhatott a levegő körülöttük is kíméletlenül.

Tudhatjuk ma már! Voltak, akik maradtak, nagy dicsőségig értek, amit a rendszer kihasználni igyekezett. Voltak, akiknek sikerült a menekülés, s mások örömére csillogtak tovább, voltak, akiknek nem, akadt, akit kivégeztek, hogy más is értsen a „szóból”, s voltak, akik úgy jutottak szabad földre, hogy sikeres pályájuk azonnal befejeződött lényegében, s ami volt, arról meg évtizedekig hallgattak a hazai hatalmasok. Kékessy Andrea és az őt egy év múlva követő párostársa (’50-ben még Európa-bajnoki aranyat és világbajnoki ezüstöt nyert egyéniben!), Király Ede az utóbbiak közé tartozott. Dühét a rend az itthon maradt családtagokon töltötte ki, Király Ede édesanyját – „majd én leülöm” szóval maga biztatta-bátorította fiát a menekülésre! –, nagynénjét, edzőjét is meghurcolták, szintén tehetséges korcsolyázó Zoltán bátyját internálták, három évet töltött Recsken, s a tortúra során szerzett nyavalyák következtében halt meg a hatvanas évek elején, fiatalon. Magyar sors ez is!

Másfél percnyi híradórészletet nézek ’49 márciusából újra meg újra. A pár párizsi, világbajnoki aranyat érő gyakorlatáról készült a felvétel. Még kevés a később uralkodó akrobatika, ellenben légiesen könnyed a hajszálra együtt végzett mozgás – Andreáé különösen, a sok balettóra hatása látszik talán –, majd elmosolyodom egy pillanatra. Elegánsan tiszta Axelt ugranak, s lám csak, „tükörben” korcsolyázik a pár, a férfi a jobb, a nő a bal lábára érkezik. Ballábas volt ő tehát, mint a rendkívüli tehetségek közül megannyian! Aztán egy villanás: a bajnoknak járó serleget veszi át az igéző szépségű hölgy. Azt, amit a hetven évvel későbbi fotón is megnézhetünk: ott áll – más trófeák társaságában – az ottawai kandalló párkányán a „fakó” olimpiai ezüst mellett, ami aranyként ragyoghat a szívünkben immár.

Az örök világosság fényeskedjék neki, s kísérje békesség Kékessy Andreát!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!