A fegyverek árnyékában – Moncz Attila publicisztikája

A kétméteres, majd' 130 kilós Tom Boyle Jr. amint észrevette, hogy az előtte haladó Camaro elüt egy kerékpárost, kiugrott a kocsijából, s rohant segíteni. Korábban legfeljebb 317 kilót tudott megemelni, most viszont több mint ötven másodpercig képes volt megtartani az 1.36 tonnás járművet, hogy kihúzzák alóla a pórul járt bringást. A Scien­tific American nevű portál ezzel az esettel írta le, hogyan lesz valakiből a való életben szuperhős. „Ez a valami a test félelemreakciója volt. Amikor nagy nyomás alatt vagyunk, a félelem olyan energiatartalékokat szabadít fel, amelyek normális esetben nem kerülnek elő. Valójában emberfelettivé válunk” – írta magyarázatában a lap.

Valami hasonlót élhettek-élhetnek át a Burkina Fasó-i labdarúgók az Afrikai Nemzetek Kupáján, amelyen szombaton a rendező Kamerunnal a bronzéremért meccselhetnek. Már csak a személyi változásokat figyelembe véve is óriási az eredmény, hiszen miután a gárda nem jutott ki a 2019-es kontinenstornára, rövid időn belül Aristide Bancé (79 szereplés), Jonathan Pitroipa (82), Alain Traoré (55) és Charles Kaboré (101) személyében összesen 317 válogatott szereplés „tűnt el” az ország labdarúgásából. Burkina Faso pedig az utánpótlás-nevelés terén nem akkora kincsesbánya, mint Kamerun, Nigéria vagy Ghána. De talán nem is a játékosállomány alapos átalakulása jelentette a legnagyobb problémát.

Gondoljunk bele, hogy az Afrika-kupa előtt még Roch Marc Christian Kaboré államelnök búcsúztatta a csapatot és kívánt neki sok sikert, viszont a Tunézia elleni negyeddöntő előtt már Paul-Henri Sandaogo Damiba alezredes, a katonai puccs levezénylője érdeklődött a szakvezetőknél a hogylétük felől. Merthogy január 23-án – az egyébként az elnök által a főváros védelmére kinevezett, üstökö­s­szerű katonai pályafutással büszkélkedő – Damiba vezetésével a hadsereg megdöntötte Kaboré hatalmát, felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a kormányt és a parlamentet, a határokat pedig lezárta. Mondván, Kaboré nem tud mit kezdeni az Iszlám Államhoz és az al-Kaidához köthető szervezetek terrorjával (2016 óta 1.5 millióan hagyták el emiatt az országot...), erősebb központi hatalomra van szükség. Azóta az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak legalább az alkotmány visszaállítását sikerült elérnie, Kaboré házi őrizetének eltörlése viszont várat magára.

Közben a „csődöröknek” meg futballozniuk kellett Kamerunban, tudva az otthoni harci állapotokról, illetve arról, hogy a nemzet szellemi atyja, Thomas Sankara pere a végéhez közeledik. Róla nehéz megfeledkezni, hiszen 1984-ben ő írta azt a nemzeti imádságot, a Ditanyét (A győzelem himnusza), ami minden meccs előtt felhangzik, és ő az, aki a gyarmati időket idéző Felső-Volta nevet Burkina Fasóra (A becsületes emberek földje) változtatta. Csak őt három évvel később az utóda, Blaise Compaoré meggyilkoltatta, de a helyi szervek csak több mint három évtizeddel később érezték úgy, eljött a felelősségre vonás ideje. „A játékosok közelről követték nyomon a pert és a puccsot is. Többen is arról beszéltek nekem, hogy próbálnak a játékra összpontosítani, ezekből az eseményekből igyekeznek motivációt nyerni, hogy jó eredményeikkel boldoggá tegyék népünket” – mondta a The Athletic portálnak Ablam Gnamesso Burkina Fasó-i újságíró.

Harci helyzet okán már láthattunk csodákat a labdarúgásban, elég arra gondolni, hogy az argentin junta 1978-ban minden fronton igyekezett megágyazni a csapat vb-aranyának, illetve ha nincs délszláv háború, akkor Dánia nem nyer Eb-aranyat 1992-ben (de ha a „plávik” indulhattak volna a tornán, megnéztem volna, mire megy a Robert Prosineckivel, Darko Pancsevvel, Srecko Kataneccel, Dejan Szavicseviccsel, Zvonimir Bobannal felálló Jugoszlávia!). Továbbá meggyőződésem, ha nincs bundabotrány, valamint bíróvesztegetéses Juventus-balhé, akkor Olaszország két vb-arannyal (1982, 2006) szegényebb. Belőlük ezt hozta ki az extrém helyzet, igaz, nekik voltak világklasszisaik, nem úgy, mint Burkina Faso válogatottjának.

Abban, hogy a torna egyik legfiatalabb válogatottja (a Tunézia elleni negyeddöntőben látott kezdő az ötödik legifjabb volt a viadalon) bejutott a legjobb négy közé, nagy szerepe volt a válogatott mellett menedzserként dolgozó Bancénak és Pitroipának (ők hitették el az utódokkal, hogy ebben a csapatban senki sem sztár, egyformán kell kezelni mindenkit), de még nagyobb a szövetségi kapitánynak, Kamou Malónak. Aki történetesen hazai „erő”, ami néhány éve még szembement volna az afrikai szokásjoggal, mostanra viszont természetessé vált, hiszen az idei ANK-n induló 24 nemzeti tizenegyből 14-nél „otthonról” jött a kapitány is. Malo esetében sem volt egyértelmű, hogy ő követi az egyébként arrafelé népszerű (egy 2017-es ANK-bronz sokat nyom a latban!) portugál Paulo Duartét. Ezt még Sita Sangaré tábornok, a szövetség egykori elnöke is elismerte: „Nem voltam oda az ötletért, hogy ő legyen a kapitány, illetve hogy ne külföldi legyen. De amikor lemaradtunk a 2019-es Afrika-kupáról, be kellett látnom, elektrosokkra van szükségünk. Kockáztattunk, felvállaltuk a hazai edzőt, hogy teljes legyen a megdöbbenés. Aztán Malo a maga küzdőszellemével és erős jellemével hozta az eredményeket.”

A futball és a rendőri hivatás között őrlődő Malo előbb játékosként a rendőri vizsga mellett tett hitet („A labdarúgás nem ad enni...”), majd amikor felügyelő lehetett volna, elment Németországba, hogy legyen edzői licence. A civil foglalkozásában megkövetelt fegyelmet a válogatottba is átültette, szakmai meglátásai is ültek (például a képességbeli hiányosságokat leplezendő játszik mindig a gárda 4–3–3-at), ráadásul motivátornak sem utolsó. Mondjuk, úgy lehet is hitele, ha az ANK nyitányán gyengén teljesítő fiát, Patrickot a folytatásban leülteti, a helyén bevetett Issa Kaboré pedig a csapat egyik legjobbjává növi ki magát. Lehet, ez is segít neki abban, hogy a Troyes-ból visszakerüljön a Manchester Citybe, hiszen Franciaországban csak kölcsönben szerepel. (Kis ízelítő abból, hogy Vancsa Zalán esetében sem kell megijedni a City Football Group stratégiájától, ami a magyar srác esetében belga, lommeli kezdést jelent.)

„Az elődöntőbe jutást a nehéz időket megélő népünknek ajánlom – mondta az egyenes kieséses szakaszban Gabonon és Tunézián túljutó együttes főnöke. – Meg kellett újítanom a csapatot, de amikor kineveztek, nem ez volt az egyetlen cél. Azt is kérték, jussunk ki az Afrika-kupára. Talán most már mindenki látja, mennyire fontos, hogy tanítsuk a játékosainkat, ne pedig ők próbáljanak ellesni ezt-azt az idelátogató külföldiektől. A legfontosabb, hogy ugyanolyan lehetőségeik legyenek, mint másutt.” Az utolsó mondat amolyan üzenet is lehet, hiszen a 2022-es vb selejtezői során Burkina Faso pályaválasztóként az összes meccsét kénytelen volt Marokkóban játszani, miután az országnak nincs a nemzetközi szabványoknak megfelelő stadionja. A gárda még így is veretlen maradt a második körben, de három-három győzelemmel és döntetlennel Algéria mögött csak a második helyre tudott befutni, ami nem ért továbbjutást.

Viszont négy év múlva is lesz vb, addigra a mostani keret ereje teljében lehet, meg stadiont is fel lehet húzni ennyi idő alatt. És talán akkor ahhoz sem kell sok idő, hogy Malo egy 16 klubból érkező, négy országban (Franciaország, Hollandia, Elefántcsontpart, Burkina Faso) született játékosseregből egységes csapatot rakjon össze.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!