Hullámvasút – Pór Károly publicisztikája

A labdarúgó-válogatott szeptemberi vb-selejtezői előhozták mindazokat a jellemzőket, amilyenek mi, magyarok vagyunk pályán belül és kívül – ezúttal inkább negatív oldalról. Igen, mi vagyunk azok, akik egy bravúros Eb-szereplés után hat héttel képesek vagyunk olyan futballal kirukkolni, hogy rá sem ismerni a csapatra...

Mint 2016-ban, amikor a későbbi Európa-bajnok portugálok elleni, június végi 3–3-at követően szeptemberben csak 0–0-ra futotta Feröer ellen, vagy most, amikor a két legutóbbi világbajnokkal szemben elért döntetlen (úgy, hogy mindkét meccsen vezettünk, Münchenben kétszer is...) után négyet kaptunk itthon az angoloktól, majd úgy veszítettünk Albániában 1–0-ra, hogy az ellenfél kapusát mindössze kétszer tettük próbára. Aztán Andorra ellen körömrágós izgalmak árán tudtunk csak megtartani egyet kétgólos előnyünkből úgy, hogy még a VAR-nak is köszönettel tartozunk, mert egy gólt elvett a vendégektől.

Érdekes, hogy bár nyertünk, ez utóbbi találkozó volt a leginkább vállalhatatlan a háromból, mert egyéni képességek terén a miénknél jóval gyengébb csapat szerepelt ellenünk. Hiányoztak a felépített, hiba nélkül végigvitt akciók, a második félidőben teljesen esetlegessé vált a játékunk, elképzelés, ötlet nélkül. Ez a mérkőzés már a 2017-es, Feröer elleni hazai találkozóra hasonlított, amelyet 1–0-ra megnyertünk, de a végére egy emberként fütyült a stadion. Az volt a 2016-os Eb-n még sikerkapitány Bernd Storck utolsó meccse a válogatott élén, de tegyük hozzá, azt a találkozót megelőzte az Andorrától elszenvedett vereség is, ami akkor nagyban hozzájárult a füttykoncerthez. Itt-ott már szerdán is hallatszott füttyszó, ami nem is csoda a játék láttán.

A szeptemberi meccsek azt is jól mutatják, mi vagyunk azok, akik nem bírják el, ha négy alapember is hiányzik egy vb-selejtezőről (az Eb-n 12 játékosunk szerepelt kezdőként, közülük az angolok és az albánok ellen is négyen-négyen hiányoztak), és hogy több kulcsember nem tudja a legjobb formáját hozni. Ugyanakkor az Andorra elleni szenvedésre ez sem lehet mentség.

Hiába az évtizedek óta nem látott, tavaly szeptember és idén június között produkált 11 meccses veretlenségi széria, közte hét győzelemmel (ebből három idegenben volt), Marco Rossi és csapata visszaült a magyar futball hullámvasútjára. Emlékezhetünk rá (nehéz is lenne elfelejteni), a 2000-es években arra is volt példa, hogy csupán az ötödik helyen végeztünk egy selejtezőcsoportban, és a képzeletbeli európai rangsorban reálisan nézve évekig a 30–35. hely környékén mozgott válogatottunk. A legutóbbi két Európa-bajnokság idején szervezett játékkal, hatalmas csapatmunkával, egymásért küzdve meg tudtuk közelíteni a legjobb húsz válogatott szintjét, tudtunk pontokat csenni tőlük, egyszer-egyszer még nyertünk is ellenük (mint öt éve Ausztria, azóta pedig Horvátország és Wales ellen), ott viszont még nem tartunk, hogy ezt a szintet állandósítani tudjuk. Ha pedig visszaesünk a harmincon túli tartományba, bizony benne van a pakliban, hogy kikapunk Albániában.

Viszont van egy bizonyos szint, ami alá semmilyen körülmények között sem szabad süllyedni, mert akkor még Andorra legyőzése is problémát jelenthet. A szerdai meccsen éppen az veszett ki a játékunkból, amiben az Eb-n a legerősebbek voltunk: az egymásért küzdés, az, hogy szinte mindig jött valaki, aki ki tudta javítani társa hibáját. Most viszont egyik hiba követte a másikat. Sajnos Marco Rossi sem tudott a kispadról belenyúlni a meccsbe, a cserék, ahogy egyébként már az Eb-n is, ezúttal sem hoztak lendületet, Nagy Ádám lecserélése után pedig szétesett a középpályánk, az utolsó fél órában bátorodtak fel a vendégek, és vezettek egyre több akciót.

Az egyetlen pozitívuma a mérkőzésnek az volt, hogy a lefújás után senki sem akart mismásolni. A csapatkapitány Szalai Ádám borzalmas meccs­ről beszélt, Szoboszlai Dominik sajnálta, hogy a válogatottban még nem tudott olyan teljesítményt nyújtani a sérülése óta, amire valójában képes. Marco Rossi pedig szégyellte magát a szurkolók előtt, elmondta, ő az első számú felelős, és mindent megtesz azért, hogy tisztázzák a csapattal a történteket, hogy kitől mit vár el, és aki nem hajlandó beállni a sorba, nem hívja meg legközelebb, vagy ő távozik...

Aztán ez a három mérkőzés azt is megmutatta, milyenek vagyunk a pályán kívül, mennyire végletesek, mindent feketén vagy fehéren látunk, csak jó és rossz játékost vagy csapatot ismerünk, és pillanatok alatt képesek vagyunk átesni a ló túloldalára. Az Eb után a hurráoptimisták kerültek fölénybe, akik már a világbajnokságon látták a csapatot, sőt olyan szurkolóval is beszéltünk a nyáron, aki szerint a vb-n a csoportból is továbbjutunk. Az albánoktól elszenvedett vereség után viszont újra ellepték a különböző fórumokat a júniusban rövid időre elcsendesített „véghantalok”, akik pontosan tudják, miért beteg a magyar futball, és persze megoldási javaslattal is szolgálnak: be kell szántani mindent, meg kell szüntetni a profi futballt Magyarországon – ilyen kommentet is olvashattunk ugyanis az egyik cikkünknél. Jó két hónappal azután, hogy tétmérkőzésen döntetlent játszottunk a legutóbbi két világbajnokkal.

Sajnos az is megint megmutatkozott, ezúttal az angolok ellen, a Raheem Sterling felé repülő műanyag poharak formájában, hogy továbbra is vannak emberek, akik képtelenek fékezni az indulataikat a meccseken. Ugyanakkor a szurkolók tömegeivel vonulva sok családdal is találkoztam, az apjuk nyakában ülő, sálas, mezbe öltözött, a pályán példaképeket kereső kisfiúkkal, kislányokkal, vagy éppen kerekesszékben a menetben haladó éneklő szurkolóval. Jöttek Dunaszerdahelyről, Székelykeresztúrról, Sepsiszentgyörgyről, Kecskédről, Újfehértóról, Pécsről – és még hosszan sorolhatnánk a zászlók feliratait, amelyekkel találkoztunk a két hazai meccsen. A válogatott iránti szeretet, elköteleződés nagyon sokaknál továbbra is határtalan. Ennek bizonyítéka, hogy többen úgy is útra keltek Albániába, és ott voltak a vb-selejtezőn, hogy a vendégszurkolóknak nem is árusítottak jegyet. Aztán azt is jegyezzük meg, az Andorra elleni volt az ötödik olyan meccse a válogatottnak a 2019-ben át­adott Puskás Arénában, amelyen lehettek nézők, és eddig mind az ötre eladták az összes jegyet, és bár Andorra ellen sok jegytulajdonos otthon maradt, így is 46 ezren voltak a lelátókon. Miközben a megelőző harminc évben mindössze három olyan válogatott meccset találtunk (ehhez hozzájárul, hogy a régi Puskás-stadionban biztonsági okokból évekig nem lehetett telt házas meccset rendezni), amelyen 45 ezernél többen voltak a stadionban (2000-ben az olasz–magyaron 60 ezren, 1998-ban a portugálok ellen 51 ezren, 1991-ben a magyar–szovjeten 62 ezren).

Ez mind azt bizonyítja, a futball Magyarországon vagy éppen a külhoni magyarok körében továbbra is fontos és megkerülhetetlen része a mindennapoknak, a mindennapi közbeszédnek (még akkor is, ha éppen kritizáljuk). Közös felelősség, hogy ez így is maradjon, a szurkolók viselkedésükkel, kitartásukkal, támogatásukkal tehetik ezért a legtöbbet. A futballszakma pedig a színvonalas utánpótlás-neveléssel, hogy meglegyenek azok a játékosok, akikből a mindenkori szövetségi kapitány válogatni tud, hogy legyen valós versenyhelyzet, hogy ne okozzon nehézséget egy-egy kulcsember kiesése, hogy mindig legyen, aki a padról beállva is hozzá tud tenni a játékhoz. A futballisták pedig a teljesítményükkel, azzal a szenvedéllyel és elköteleződéssel tehetik a legtöbbet, amit Németországban láthattunk, ami Schäfer András szemében volt – mert csak az visz előre! Az Andorra ellen tapasztalt teszetoszaság a süllyesztőbe vezet...

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!