Ne pukkadjon ki! – Bobory Balázs publicisztikája

„Apa, fújsz buborékot?” Ezzel a kérdéssel három és fél éves ikergyermekeim szinte naponta megtalálnak, s ilyenkor a mór általában megteszi a kötelességét, előveszi a számtalan színben pompázó műanyag, szappanos-vegyszeres vízzel teli hengereket, és szén-dioxiddal ereszti tele a levegőben remegő, ide-oda szálló gömböket, amelyek előbb-utóbb biztosan kipukkannak.

Jelen esetben a hangsúly az utolsó állítmányon van, hiszen amikor a csemetékkel szórakozunk, nem létezik olyan buborék, amely minden viszontagsággal dacolva épségben kitart és megmarad.

Ez onnan jutott az eszembe, hogy az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokság (NBA) elöljárói éppen buboréknak nevezték el azt a karantént, ahol a játékosok több hónapon keresztül bezárva élve fejezik be a sorozatukat, a lehető legszigorúbb protokollok betartása mellett.

Nem vitás, az NBA buborékja jobban bírja az általam fújtakhoz képest, hiszen az elmúlt hetekben jelentkező néhány sérülés vagy egyéb rizikófaktor végül nem okozott gondot – LeBron James szárnyal saját negyedik aranygyűrűje felé a Lakersszel, amely immár egyértelműen a legesélyesebbnek tetszik a végső sikerre a még versenyben lévő Denver, Miami és Boston között. Persze a Király – ahogy az aranysárga-lilák vezérét nevezik – biztosan nem úgy képzelte diadalmenetét a bajnoki cím felé, hogy egy óriási vidámpark területén, a külvilágtól és a szurkolóktól elzárva vezeti újra a csúcsra a franchise-t, ettől függetlenül bárki lesz is a végső győztes, hatalmas tettet visz véghez minden idők talán legfurcsább idényében.

Kétségtelen, hogy az NBA vezetői létrehozták a mintát, miként lehet lényegi probléma nélkül, a tisztességes verseny szabályai szerint megrendezni egy bajnokságot. Persze az orlandói Disneylandben létrehozott buborék olyan példa, amelyet a világ más pontjain nagyon nehéz lenne utánozni. Amikor az NBA valamikor a nyár elején bedobta az ötletet a floridai karanténról, még sokan kételkedtek az elképzelés sikerességében. Rengeteg volt a kérdés, a kétség. A játékosok és az edzők nem voltak biztosak benne, hogy a buborék „falai” kívül tudják tartani a vírust. Az olyan idősebb trénerek, mint például a San Antonio Spurs legendás mestere, a 71 esztendős Gregg Popovich, sokáig vacilláltak, hogy egy összezárt közösségben veszélyeztetettként nem lesznek-e még nagyobb bajban. Aztán sok olyan játékos is volt, aki ezekben a vészterhes időkben nem vállalta a hosszú hetekig, esetleg hónapokig tartó karanténlétet, bár lehet, hogy például a családja biztonságát elsődlegesnek tartó, a Lakers rotációja fontos tagjának számító Avery Bradley most már bánja, hogy kimarad a jóból... És persze olyanok is akadtak, akik időközben döbbentek rá, hogy nekik kell némi szabadság. Lou Williams, a Los Angeles Clippers hátvédje július végén azért hagyta el egy ízben a buborékot, hogy egy közeli hozzátartozója temetésén részt vegyen, és ha már elutazott Disneylandből, a „kívül tágasabb” elvet szem előtt tartva más szórakozási formát keresett – egy barátjával meglátogatott egy férfiaknak fenntartott éjszakai bárt is. Miután a görbe este nyilvánvalóan nem maradhatott titokban, Lou Williamsnek a buborékba visszatéréskor tíz napra a sajátos karanténon belül is karanténba kellett vonulnia.

Egyébként ennél nagyobb malőrök, kihágások nem történtek, így az NBA tényleg utat mutathatna más sorozatoknak, hogyan lehet bajnokságokat, kupákat lebonyolítani. E módszert vagy változatait más sportágakban is bevezették, gondoljunk csak a nemrég véget érő tenisz Grand Slam-tornára, a US Openre. Úgy tetszik, a buborékos megoldásra a kosárlabdában fogékonyak: a FIBA Europe, azaz a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség európai szekciója a minap úgy határozott, hogy a női Euroliga csoportküzdelmeit buborékokban rendezik meg, a négyszer négy csapat két alkalommal, esetenként több mint egy hétig négy helyszínen küzd a továbbjutó helyekért. Nyilván a becsekkolás előtt a legszigorúbb előírásoknak kell megfelelni, és tényleg csak egészséges, fizikailag felkészült játékosok lépnek majd parkettre.

Az, hogy az elvileg megvalósítható és észszerű rendezés mellett döntöttek, áttételesen Török Zoltánnak és a Sopron Basket vezetőségének is köszönhető, hiszen a magyar bajnok az egyik leghangosabb kritikusa volt az eredeti elképzelésnek, amely szerint az Euroliga októberben szinte a korábbi évekhez hasonló rendben és rendszerben indult volna el, és nyilvánvalóan halálra lett volna ítélve néhány forduló után. S bár végül nem teljesen a soproniak (és a magyar szövetség) alternatív javaslata alapján kerül sor az öreg kontinens legrangosabb női sorozatára, a végeredmény már a többségnek elfogadható, és a lényeg, hogy nagy valószínűség szerint az Euroliga megrendezését nem fenyegeti veszély – legfeljebb annyi, hogy egyes játékosok fertőzöttség esetén nem léphetnek be a buborékba, így változnak az erőviszonyok is. Ezzel azonban minden szakszövetségnek számolnia kell, biztos, hogy a vírus miatt lesznek irreális végeredmények, teljesítmények, a papírforma minden korábbinál többször borulhat.

Nem titok, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége is gondolkodott, és talán még most is napirenden tartja a buborék „megalkotásának” lehetőségét a saját versenyein. Mondjuk, az teljességgel elképzelhetetlen, hogy itthon a csapatok hónapokra bevackolják magukat valahova. Egyrészt fejből nehéz lenne egyetlen olyan helyszínt vagy várost mondani, amelyik hosszú időre képes lenne az orlandóihoz csak minimálisan is hasonló feltételeket teremteni. Másrészt a magyar bajnoki rendszert össze sem lehet hasonlítani az észak-amerikai profi ligáéval, de remélhetőleg lesz kreatív, egyben gyakorlatias szakember, aki képes rögtönözni és megoldást találni, ha a mostaninál is nagyobb lenne a baj. Egy-egy hétre – egymást váltva – be lehetne költöztetni valahova (mondjuk, az MKOSZ fehérvári gyakorlócsarnokába, illetve a vele kapcsolatos szállodába) a női és a férfimezőnyt, aztán pörgetni a meccseket. Elméletileg ez jól hangzik, de hogy a gyakorlat mit mutatna, azt senki sem tudja.

Idehaza is sajnos több sportágban felütötte fejét a vírus, és talán nem túlzás kijelenteni: a szigorú járványügyi szabályok betartása ellenére a szerencsén is múlhat, hogy hányan fertőződnek meg egy-egy játékoskeretben. Egy ember kiesése sajnálatos, de még áthidalható probléma, sérülések, betegségek mindig is voltak és lesznek is. Amikor azonban öt, hat vagy még több sportolót kell elkülöníteni, karanténba rendelni, az hetekre megakasztja a munkát, így legtöbbször csak a tisztes helytállás lehet a cél, már ha egyáltalán marad elegendő sportoló, aki pályára léphet. A következő csavar az, ha valaki nem tünetmentesen vészeli át a betegséget, mert a jelenlegi sportorvosi protokoll szerint ezt követően hat hetet pihennie kell a szövődmények elkerülése érdekében, ez pedig nagyon nehezen behozható hátrányt jelent. Ha valami pozitívumról szeretnék írni, az az lenne, ahogy erre már több példa is volt: néhány utánpótláskorú fiatalnak lesz lehetősége a felnőttek között bizonyítani, igaz, ezt senki sem ilyen áron szerette volna.

A mostani, teljesen érthető álláspont az, hogy az országnak, így a sportnak is működnie kell. Soha ennyi kihívással nem találkoztak versenyzők edzők, sportvezetők, mint manapság, és ugye előre hosszan tervezni sem lehet. Én is csak abban reménykedem, hogy minden protokoll legalább olyan sikeres lesz, mint az NBA által megalkotott szabályrendszer, és a közeljövőben nem fordul olyan rosszra a helyzet, hogy nekem például hetekig önként vállalt vagy kötelező karanténban, a kerítés fogságában a gyerekeknek kelljen naphosszat buborékot fújnom, és szomorúan konstatálnom, hogy hiába minden, a buborék mindig kipukkan.