Mennyi a megyei? – Csillag Péter publicisztikája

Újra és újra érdemes felhívni a figyelmet a magyar labdarúgás hátországának nagy álnokságára, a cinkos összekacsintással ápolt közös hazugságra, amely az NB II alatti osztályokat amatőrként kezeli. A megerőszakolt és meggyalázott amatőr szót valaha arra a jelenségre használták a sportban, ha valaki kedvtelésből, a maga lelkesedéséből, anyagi juttatás nélkül hódol a játék örömének. Ezen az alapon azonban a Nemzeti Bajnokság III. osztályát amatőrnek mondani körülbelül olyan csúsztatás, mintha az elefántról állítanánk, hogy zsiráf. A valóságra érzékenyebbek éppen ezért eufemisztikusan félamatőrnek nevezik az országos bajnoki rendszer harmadik szintjét, amelyben a szabadidős futballisták sok helyen a havi nettó diplomás minimálbér dupláját is összelabdázzák. Pontos és megbízható kimutatást a homályos zóna pénzezéseiről hiába várunk, jobb híján fogadjuk el az adatot, amely tavaly – az Európai Labdarúgó-szövetség éves pénzügyi jelentése kapcsán – több helyen is megjelent a nyilvánosságban a harmadosztályról: az átlagkereset havi 400 ezer forint, de előfordul havi egymillió forintos juttatás is. A viszonyítás kedvéért említsük meg, hogy a 2024-es UEFA-értékelés az NB I-ben 4.5 millió forintos, az NB II-ben egymillió forintos átlagkeresetet említett, ami egyébként a gazdasági logika alapján magyarázattal szolgál az alacsonyabb osztályok fizetési szokásaira is. Bután leegyszerűsítve: ha a kolbász ára száz forint, a virslié harminc, a löncshúsnak is meglesz a magáé, nem adják ajándékba azt sem.

A futballszereplőknek és a belső viszonyokat ismerőknek szinte evidencia, mégis le kell írni a fájdalmas igazságot: Magyarországon az amatőr labdarúgás mára jobbára fizetőssé vált. Nem teljesen, nem mindenhol és nem is minden szinten, tesszük hozzá, de az általános folyamat mégiscsak az elanyagiasodás ijesztő terjedéséről árulkodik. Fizetnek a játékosoknak a megyei első osztályokban, számos megyei másodosztályú csapatnál, nem ritkán a megyei harmadik vonalban, sőt felütötte fejét a jelenség, hogy már megyei együttesek utánpótlás-játékosai sem húzzák fel a stoplist ingyen. Nemrég a tihanyi Hátsó füves-fotókiállításon zajlott tanulságos kerekasztal-beszélgetés az amatőr labdarúgás társadalmi környezetéről és változásairól, itt hozta fel Horváth Béla, a megyei első osztályú Tihanyi SE elnöke személyes példáját: „Tavaly meg voltunk szorulva az U16-os korosztályban, szinte vadásztuk a gyerekeket. Beajánlkozott két környékbeli fiatal, tizenöt évesek, azzal a kikötéssel, hogy edzésenként ezerötszáz, mérkőzésenként kétezer forintért jönnek. Ismétlem, U16-ról beszélek! Közöltem velük, hogy akkor Tihanyban nem kell játszaniuk. Nem is játszottak.” Ugyanezen a fórumon Radó László, a Tihanyi Bencés Iskola igazgatója Madách Imrét idézve rámutatott a játékostoborzás nehézségeire és a sportágak közötti vetélkedés furcsa helyzetére: „Sok az eszkimó, kevés a fóka”. Márpedig ha kevés a fóka – fűzhetjük tovább a gondolatot –, a fókavadászok is hamarabb félredobják hagyományos eszközeiket, és a drága zsákmány reményében bevetik a bűnös csodafegyvert, a pénzt.

A színfalak mögött tomboló, egészségtelen szakmai és lélektani kényszerharc vezetett oda, hogy ha egy megyei bajnokságban szereplő csapat manapság talpon akar maradni, netán még győzelmi, előrelépési szándékai is vannak, be kell szállnia a zsoldosokért vívott fizetési versenybe. A szűzi játékszeretetből, egymás iránti elköteleződésből, szülőktől örökölt szenvedélyből futballozók ábrándos világa lassan megy a rezervátumba (lásd: 2026-os Hátsó füves-kiállítás a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban). Ha létezett is valaha, az idillt mocskosul rombolja szét a tízezresek, húszezresek, dugimilliók sáros futballközege. A nyereség átmeneti, a veszteség viszont felbecsülhetetlen: a tét nem kevesebb, mint a játék eredeti szellemisége, a természetes versengés, a személyes kötődés, a tiszta ösztönzés, a közösséghez tartozás, az apáktól kapott hagyomány, a gyermekeknek mutatott példa, az önkéntes lelkület, az áldozatos küzdelem, a kikezdhetetlen becsület, a pályán őrzött tisztesség.

Ha a professzionális szinteken érzékeny téma a fizetéseké, különösen igaz a szégyenlősség az alsóbb osztályokra – persze itt a legalitás-illegalitás határmezsgyéjén ügyeskedőknek talán nagyobb is az okuk a titkolózásra. Becsülendő és ritka az olyan klubvezető, aki nem bújik az álamatörizmus rózsaszín kamudíszletei mögé, és felvállalja a nyilvánvaló tényt, hogy muszáj fizetnie a játékosainak. (A „muszáj” kifejezésen itt a fentebb ecsetelt versenyhelyzetből adódó, hivatalosan soha ki nem mondott külső nyomás értendő.) Hogy mennyit is? Pályaszéli szóbeszédből, kikapcsolt mikrofonnál közölt adatokból, kisuttogott számokból nagyjából összerakhatja a képet, aki járja az ország félreeső zugait, megyei lapokban elvétve esik szó ilyesmiről. Annál érdekesebb, ha időnként mégis megtörik a hallgatás. Tavaly nagy port kavart a bama.hu oldalon, Szabó Dániel tollából publikált összeállítás, amely Baranyában segített eligazodni a kérdésben, a régió futballját ismerők szerint igencsak visszafogott becsléseket közölve. A cikk szerint a Baranya vármegyei III. osztályban szereplők 20–30 százaléka kap pénzt a játékáért, havonta 20–40 ezer forintot; a II. osztályban már 80–90 százalék számolhat rendszeres, minimum havi 30–60 ezer forintos juttatással, míg az első osztályban a 160–180 ezer forintos havi pénz sem példa nélküli. Nem sokkal később a kisalfold.hu is kijött a maga becsült adatsorával Győr-Moson-Sopron vármegyét illetően, az I. osztályról megjegyezve: „Itt nem ritka a különböző kiegészítésekkel (ide tartozhat az utazásiköltség-térítés, vagyis a benzinpénz is) elért 300 ezer forintos havi juttatás, de hallani 600 ezres, sőt, 1.2 (!) millió forintos fizetésről is.” A II. osztály jellemző csúcsfizetéseit 150 ezer forint körülire saccolja a szerző, Szeitz Tibor, aki a legalacsonyabb osztályról is részletes jellemzést adott: „A vármegyei III. osztályban van olyan egyesület, ahol egy játékosnak egyszeri 700 ezer forintot fizettek aláíráspénzként. […] Ehhez jött hozzá a kocsifutás és a gólprémium, utóbbi 10 ezer forintot jelentett. Van klub, ahol havi 40 ezer forint, plusz gólpénz jár, de nem minden játékosnak. Persze akad olyan csapat is, ahol »csak« a győztes mérkőzések után fizetnek 10–15 ezer forint prémiumot.”

Visszatérve az ország déli tájékára: a közelmúltban eljutott hozzám egy rendkívül tanulságos egyetemi szakdolgozat, a Pécsi Tudományegyetem hallgatója, Antolovics Adrián írta Fenntarthatóság a Baranya vármegyei labdarúgásban címmel. A munkát felértékeli, hogy szerzője nemcsak külső megfigyelő, de mint a környék több csapatában megforduló, 25 évesen is aktív játékos és a Lippó mai utánpótlásedzője, belülről is ismeri vizsgált terepét. Foglalkozik a futballban érzékelt társadalmi mozgásokkal, a csapatmegszűnések okaival, a merítési lehetőség változásaival, az infrastrukturális helyzettel és az átigazolási alkudozásoknál már megyeháromban is rendszeresen elhangzó „Mennyit fizettek?” kérdés súlyával. Különösen elgondolkodtató a taopénzek kettős hatásairól adott reális értékelése: „A taotámogatásoknak rengeteg pozitív hatásuk van. Az infrastruktúra fejlesztésének köszönhetően számtalan helyen új sportlétesítmény épült, valamint meglévő pályák, öltözők és egyéb elemek újultak meg alacsonyabb osztályú egyesületeknél. […] Mindemellett a taotámogatás a labdarúgás Janus-arcú istene. Sokak szerint ez tette lehetővé, hogy ennyire pénzközpontúvá váljon a labdarúgás már a legalacsonyabb szinteken is. […] Több mint négy éve dolgozom az utánpótlás-nevelés területén, így személyes tapasztalatból mondhatom, hogy számos esetben csak azért indítanak el utánpótlásprogramokat, mert a klubok számítanak a hozzá kapcsolódó pénzügyi támogatásra. Ez egyrészt pozitív folyamat, hiszen egyre több gyerek kezd sportolni, és nő az utánpótlásban szereplő csapatok száma. Ugyanakkor nem feltétlenül jelenti azt, hogy az egyesületek megfelelő szakmai képzést is tudnak biztosítani a fiatal játékosok számára. Sok helyen a gyermekek fejlődése nem prioritás, csupán a támogatás lehívása a lényeg. Az is előfordul, hogy a gyermekek után felvett támogatásokat nem az utánpótlásra, hanem a felnőttcsapat működésére fordítják, ami súlyos visszaélésekhez vezethet.” 

A megtisztulás útján első lépésként sokan azzal is beérnénk, ha végre a fehéret fehérnek, a feketét feketének mondhatnánk a szürkülők, kormozódók, ártatlanul bepiszkolódók tömegében. És egy lényeges kiegészítés: a zugpénzezés diktátumát önként vagy szükségből elfogadók sodrában tisztelet a kivételnek. Egyre nagyobb tisztelet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!