A gondoskodó – Ballai Attila publicisztikája

SZÁZ ÉVE új vízilabda-nagyhatalom született. Magyarország. A mai menők, az olaszok, a spanyolok, a délszlávok akkoriban még a „fasorban” sem voltak, az első öt pólós olimpiai bajnokságból négyet a britek nyertek, a svédek is ott tülekedtek a nyakukban, a franciák éppen 1924-ben, Párizsban, hazai elsőségükkel robbantak be. Az 1920-as évek közepén azonban a sportági közvélekedés szerint az addigra már öt ötkarikás érmet – négy ezüstöt és egy bronzot – besöprő belgák számítottak a világ legjobbjának. A mieink ezt a saját bőrükön is érezhették, hiszen az első találkozáskor, az 1924-es, párizsi játékok negyeddöntőjében súlyos, 7:2-es verést kaptak tőlük. Együttesünk ezzel éppen úgy az ötödik helyen horgonyzott le, mint egyetlen korábbi részvétele alkalmával, 1912-ben, Stockholmban. 1928-tól kezdve azonban tizenkét olimpián át mindig a dobogón zárt a magyar válogatott, onnan 1984-ben is csak a szocialista tömb bojkottja miatt szorult le.

Ha meg kellene jelölni egyetlen napot, egyetlen mérkőzést, amikor megfordult a szél, aligha kérdéses, hogy 1925. augusztus 23. lenne az, a belgák feletti, 7:2-es budapesti diadal. Bő egy esztendővel ama fájó, párizsi csatavesztés után tehát még a számszerű végkifejlet is tökéletesen megismétlődött, csak éppen ellentétes előjellel. A legyőzöttek szövetségi kapitánya, Van der Heyden teljes elismeréssel mondta a száz évvel ezelőtti, augusztus 24-i Nemzeti Sportban: „Európa legjobb csapata győzött ellenünk.” A nemzetközi szaktekintélynek számító angol játékvezető, bizonyos Mr. Hodgson ennél bővebb elemzésbe bocsátkozott: „Nagyon meglepett a magyarok nívós és egészen újszerű technikája. Bámulatosan kezelik a labdát a víz fölött a levegőben. (…) A magyar csapat európai helyzetére vonatkozólag az a véleményem, hogy a két legjobb, a magyar és a svéd között a magyarok javára mutatkozik nüanszbeli különbség.”

E nüansz aztán hamarosan szakadékká nőtt. A britek és a svédek 1920-ban, a franciák 1928-ban, a belgák 1936-ban nyerték mindmáig utolsó olimpiai érmüket, az 1928-as, amszterdami elődöntők jelentették a teljes hatalomátvételt: Magyarország–Franciaország 5:3, Németország–Nagy-Britannia 8:5. Csapatunk mégis csalódottan tért haza, mert a finálét hosszabbítás után elvesztette, és ekkorra már érvénybe lépett a Rajki Béla által 1972-ben kimondott tétel: a magyar vízilabda számára az ezüstérem kudarc.

Honnan, hogyan jutottunk idáig, ilyen szédítő tempóban ilyen magasságba? Adódik a kérdés, ugyanis a Nemzeti Sport az 1924-es 2:7 másnapján még ezt írta: „Minden reménységünkből kifosztottnak éreztük magunkat tegnap este.” Aztán alig pergett le egy év, és 1925. augusztus 23-án már így harangozta be a a belgák elleni „visszavágót”: „Válogatott csapatunknak nem volt komoly ellenfele a német, osztrák, de még a francia válogatott sem. A mai mérkőzés meghozza a régen várt komoly ellenfelet.” Az immár „ide” 7:2-t követő értékelés pedig helyenként átcsúszott az 1920-as, trianoni sokk utáni években visszatérő és érthető nemzeti önigazolásba: „A mai mérkőzés az aggodalmakat szertefújta. (…) Világszerte hirdeti a magyar úszósport értékét, a győzelemnek van még egy bőbeszédűbb értelme is, a magyar csapat mai játékával megmutatta, hogy sorozatos sikerei nagy sportkultúrának az eredményei, hogy a legjobbak felett is toronymagasságban áll. (…) Ez a klassziskülönbség pedig a magyar csapat nagyobb úszástudásának, utolérhetetlen technikai készségének, magasabb játékos intelligenciájának és nem utolsó sorban egyéni stílusának, melyet a temperamentum fűt, szerencsés összetalálkozásában, leli magyarázatát. (…) A magyar csapat ma már messze elöl jár tudásban minden más nemzet válogatottja előtt.”

A sportág első Európa-bajnoksága, az 1926-os, budapesti Eb ennek ékes bizonyítékát adta. A mieink 8:1-re intézték el a németeket, 5:0-ra a belgákat, végül a mindössze négycsapatos torna záró napján 3:2-re legyűrték a svédeket is. Beleznay Ernő átmeneti szövetségi kapitány mellett már ekkor, mindig is ott volt Komjádi Béla. Komi bácsi – mindenki így szólította, a kabinos fiútól a nála húsz évvel idősebb szurkolóig, pedig még nem töltötte be a negyvenegyet sem, amikor 1933-ban elragadta az agyvérzés.

Egy sikersportágunk felemelkedése, divatosabb szóval élve hungarikummá válása sem köthető ilyen szorosan egyetlen személyhez. mint a vízilabdáé. A fenti Nemzeti Sport-idézetből a magasabb intelligencia, a nagyobb úszástudás, az utolérhetetlen technikai készség, az egyéni stílus, a temperamentum – ez maga Komi bácsi életműve, illetve annak ragyogása a magyar pólóban. Ha olasznak születik, e kincset nekik adja, és mi nem vagyunk a sportág kilencszeres olimpiai bajnokai.

De magyarnak született. A „nagy háborúban”, amelyben hadnagyként szolgált, még hadapródként nagy ezüst vitézségi érmet, majd signum laudist érdemelt ki. Több lövést kapott, súlyos sebesülésekkel, hadirokkantként tért haza – ettől még 1919-ben a III. Kerület csapatában az FTC-vel szemben 9:4-re elveszített meccsen ő lőtte a kerületiek mind a négy gólját –, és mivel saját gyermeke nem lehetett, örökbe fogadta és felnevelte hát a komplett magyar vízilabdát. Már 1916-os, itthoni rehabilitációs kezelései során az Erzsébet-hídhoz úszni járó srácokból létrehozta az MTK kölyökcsapatát, amelyet egy sértődés miatt átigazolt a III. kerületi TVE-be. Megtörve a Fradi 1910-1927 közötti egyeduralmát, ezzel a szedett-vedett társasággal 1923-ban és 1924-ben is bajnokságot nyert, ki is nevezték szövetségi kapitánynak, így a belgáktól benyelt 1924-es 2:7-nek közvetlen elszenvedője lett.

Ez sem rombolta le a magába és a magyar vízilabdába vetett hitét, épp ellenkezőleg. Ő még építkezett. A gondolkodó és a gondoskodó tökéletes elegye volt. Kitalálta és bevezette a légpasszt, a légstopot – Hodgson brit játékvezető ezért ámuldozhatott azon, hogyan kezelik a mieink a labdát a víz felett –, a tornatermi, erőnléti edzést. Egy személyben látta el a tehetségkutatás és az utánpótlás-nevelés feladatát, ő fedezte fel és vezette 1932-ben olimpiai bajnoki címre Homonnai Mártont, Keserű Alajost, Keserű Ferencet és Vértesy Józsefet. Ők mind a négyen ott voltak már száz esztendeje, 1925-ben, a belgaverő hetesben is. Megveszekedve, párbajért kiáltó sértéseket osztogatva küzdött a Császár (1926), majd a Nemzeti Sportuszoda (1929) megépüléséért, a vízilabdavilág e két szentélye nem kis részben szintén az ő érdeme. A szigeti fedett felügyelőbizottsági tagjaként évi pár száz pengőt kapott, amit szétosztott játékosai között, hogy abból egyetemi tandíjukat, vizsgadíjukat, érettségi bizonyítványuk kiállítását, fogorvosi kezelést, egy esetben egy télikabát vásárlását fedezhessék. Pedig nem volt tehetős ember; egyszer hó végén adott ötven pengőt egy koldusnak, az utolsó fityingjeit, ezért néhány napig nem vacsorázott. Amikor ezt egy újság megszellőztette, éktelen haragra gerjedt, mondván, őt ne avassák szentté. Hiszen nem volt az. Csak megszállott. Hajnaltól éjszakáig rohant, dolgozott, intézkedett, edzést vezetett, csupán kora délután vedlett vissza néhány órára gyerekké, hogy minden áldott nap meglátogassa szélütött, tehetetlen édesanyját, és meséljen neki.

Miután Los Angelesben az olimpiai arannyal betetőzte életművét, a világ tetejére vezette a magyar pólót – fékezhetetlen lendülettel száguldott tovább. Amikor azon az 1933. márciusi éjszakán rosszul lett és kórházba szállították, a mentőorvos nem hitt a szemének, mert sohasem látott, 350-es vérnyomást mért nála.

A Nemzeti Sport másnap e szavakkal búcsúzott Komjádi Bélától: „Ennek a tragédiának bekövetkezésétől régen féltettük őt magát, féltettük magunkat, a magyar úszósportot, az egész magyar életet. Pihenést nem tűrő munkaszomja erősebb, épebb szervezetet is megőrölt volna. (…) Rokkant lábával, testében három golyószilánkkal, hihetetlen vérnyomással, a kíméletre folyton rászoruló szervezettel hajszolta magát, pihenés és megállás nélkül a nagy célok felé, amiből neki semmi, de semmi anyagi vagy más földi haszna nem volt.”

Kedves és tisztelt mai sportvezetők, edzők és pólós fiúk! (Már lányok is.) Jó, ha tudjátok, hogy még ti is mennyi mindent köszönhettek Komi bácsinak. Nem, ne tekintsétek őt példaképnek, ne akarjátok követni, tűzzetek csak ki elérhető célokat! Elég, ha elhelyezitek magatokat abban a koordináta-rendszerben, amelynek origójában örökre Komjádi Béla áll.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!