Egy, kettő, három – Malonyai Péter publicisztikája

Egyáltalán nem mindegy, honnan lop az ember, s noha nem szép turkálni más szellemi termékében, enyhíti a tettet, ha rangos szerzőt vesz célba. Mint én a címmel, Molnár Ferenc klasszikus egyfelvonásosára gondolva. Mentségem, hogy adta magát az ötlet, hiszen volt nálunk három pólóklasszis a hatvanas, hetvenes években: Sándor, János és Ferenc. Hivatalosan: Konrád I, Konrád II és Konrád III. (Volt Konrád IV is, de erről majd később.)

Mindhárman Európa-bajnokok, János és Ferenc olimpián is nyert, Ferenc világelső is lehetett (fiatalabbként vízben volt még az első vb idején, 1973-ban).

A fiúk egyértelműen bizonyítják véleményemet, mely szerint a család a legjobb akadémia. Mindhárman 1956-ban, 15, 14 és 10 évesen a BVSC-ben kezdtek pólózni, s akkora rangra tettek szert, hogy még édesapjuknak is állást tudtak szerezni a MÁV-nál. Mert a családfő, úgymond, fekete seggű volt az akkori rendszerben, köszönhetően annak, hogy elvei voltak, nem volt hajlandó például békekölcsönt jegyezni, ami az ötvenes években főbenjáró bűn volt.

Édesanyjuk, Marika néni a Pannónia utcai iskolában tanított, klasszikus tanító néni volt, fogalom a környéken, velünk szemben lakott, sokat találkoztam vele, jellemző, hogy családos emberként is megfeddett, mert nem hordok télen sapkát, nyitott kabáttal rohangálok. Nyugdíjasként, hátrányos helyzetű esti iskolásoknál is elérte azt, hogy végezve szerenádot adjanak neki az ablakánál.

Miért éppen most jutottak eszembe a Konrád testvérek? Apropó, hogy az 1940-ben született Sándor ma 85 esztendős, a középső fiú, a 2014-ben elhunyt János szerdán lenne 84. Ferenc sincs már közöttünk, tíz éve hunyt el 70 évesen.

Mindhárman válogatottak voltak, még az is megadatott nekik 1963-ban a hagyományos Jadran-kupán Sibenikben, hogy egyszerre legyenek a vízben a csapatban. „Három klasszis egy családból, egy csapatban, ez utánozhatatlan” – büszkélkedtek érthetően. És azzal is, hogy mindhárman doktori címet szereztek, Sándor nőgyógyászként, János állatorvosként, Ferenc fogorvosként hasznosította.

Ami a részleteket illeti, Konrád I Sándor játszott a magyar póló emlékezetesen parádés meccsén, 1963-ban a Porto Allegre-i universiadén, amikor 14:6-ra legyőztük a teljes nagycsapattal érkező Szovjetuniót, tizenegy akciógóllal. Nem mellesleg öt gólt lőtt, BVSC-s edzője, aktuálisan a szövetségi kapitány, Laky Károly mégis lecserélte. És egy évvel később nem vitte ki a győztes tokiói olimpiára. „Nem tudom, miért csinálta, talán nem szeretett” – kommentálta az esetet. 

Aztán négy évvel később, amikor élete formájában volt, sem lehetett olimpikon Mexikóvárosban, miközben Jani és Feri igen. Ezúttal az volt a sporthivatali érv, hogy három Konrád sok egy csapatban.

Konrád II János Tokióban olimpiai bajnok lett, tőle indult a győztes akció, amikor Dömötör Zoltán ejtett, és Szepesi riporter kiáltása („Lőj, lőj, lőj, Dömötör lőj…!) legendás lett. És hogy milyen játékos volt, arról álljon itt a jugoszláv óriás (198 cm, 100 kg), Mirko Szandics véleménye: „Janiban dupla szív dobog, és négy tüdeje van. Nem tud elfáradni. Hentes és pióca egy személyben. Tűri az ütéseket, a fájdalmat, és soha nem marad adósa senkinek... Ja, és lőni, ejteni is tud a ravasz rókája.”

Volt szövetségi kapitány a nőknél és a férfiaknál egyaránt. A hölgyeknél sportágalapítóként Ördögh Évával együttműködve, a fiúknál a barcelonai olimpia (1992) előtt és alatt. A csapat bukása (6. hely) nem volt szükségszerű, ő – miközben felsorolta, miben hibázott – rendre vallotta, hogy a játékosai, akikért minden körülmények között kiállt, cserben hagyták őt.

Szókimondó volt. „A magyar vízilabda sohasem volt a béke szigete, sokféle érdek ütközik a háttérben, én pedig nem rejtem véka alá a véleményemet” – vallotta erről. És sohasem bocsátotta meg, hogy a póló nemzetközi tisztségviselői közé került honfitársai önös érdekből inkább ártottak, mint segítették a csapatot (önérdek, utazás). A bíróknál (is) fejes honfitársunk nevét például ki nem ejtette (tiszteletből én sem írom le), miután a szabályok ellenére is az ellenfél híve volt 1991-ben.

Vállalta a csatákat a hivatásában is, hiszen állatorvosként főszerepe volt a kutyák mikrochipes azonosításának bevezetésében. Azzal is segített, hogy ingyen ültette be őket, könnyítve ezzel a gazdák dolgán.

Konrád III Ferenc már a tokiói olimpián is ott lehetett volna, hiszen 18 évesen gólkirály lett itthon, ami azért nem semmi. De Gyarmati Dezsőt és Pócsik Dénest, úgymond, nem lehetett kihagyni, így itthon maradt. Aztán 12 esztendővel később, Gyarmati már kapitányként visszaadta a kölcsönt, hiába sérült meg a montreali olimpia (1976) előtt, kivitte a játékokra, ahol a győztes csapat tagja volt. „Nem hagyott itthon, talán azt is belekalkulálta, hogy hatvannégyben ő utazhatott, én pedig nem. Jó volt vele dolgozni, értett hozzá, ráadásul a vérében voltak a furfangok, olyan alkukat, megegyezéseket láttam, amilyeneket el sem tudtam volna képzelni” – emlékezett, s amikor rákérdeztek, hogy például miket, így felelt: „Hagyjuk a családi ügyeket…!” Tipikus pólósválasz. 

A súlyával voltak gondok, ám ismerte a trükköket. Például az Innauer-módszert. Montreal előtt egy hagyományos mázsálón mérték a játékosokat, ha a megfelelő helyre álltak rajta, előredőltek, a kezüket hátracsapták, egy kilóval kevesebbet mutatott. A kapus Cservenyák Tibor nevezte el Innauernek, mert a mozdulata kísértetiesen emlékeztetett a legendás osztrák síugróéra. 

Próbálkozott játékvezetőként is, de bátyja konfliktusa a honi bíróvezérrel megszabta, hogy mennyire juthat előre. A szakmájában viszont akadálytalan volt az előmenetele, a József körúton, a Rákóczi térnél fogadta a betegeket. Jó helyen volt a rendelője, villamosmegállónál, meg aztán – mint mesélte – a térről a lányok javarészt hozzá jártak megcsináltatni a fogaikat. Arról nem beszélve, hogy a sarkon volt a Suszterinas, jó sörökkel. Sok betegre tett szert törzsvendégként.

A kérdésre, hogy kikkel szeretett a legjobban játszani, elsőként a testvéreit említette, majd Sárosi Lászlót, akinek hátul is volt szeme, fél csavarral húsz méterre is ütemre adta a labdát.

És essék szó a legkisebb Konrádról, az 1954-ben született Edéről is, aki a KSI-vel serdülőbajnok volt, és ennyi. Pedig a testvérei szerint neki voltak a legjobb adottságai közülük. Százkilencven centi fölött volt, úgy tízzel több, mint ők, bivalyerős. A KSI-ben olyanokkal játszott együtt, mint Sudár Attila, Vindisch Kálmán, Fekete Szilveszter, ifiválogatott is volt.

Talán az is közrejátszott, hogy az NDK-ban tanult, ahol nem volt fontos a póló – vélték a testvérek. Mindenesetre abban követte bátyjait, hogy doktori címet szerzett, ma is dolgozik, hatósági állatorvos Szolnok megyében. Összetartó testvérek voltak, édesanyjuk a halálos ágyán megígértette velük, hogy esztendőnként négyszer összejönnek feleségekkel, gyerekekkel. A fiúk igyekeztek teljesíteni a kérést, nem mindig jártak sikerrel. Ahogy Feri fogalmazott: „Család ellen nincs orvosság…”

Feri egyébként haláláig vitatkozott a mai ünnepelttel, Sanyival, hogy melyikük főz jobb lecsót. A ma 85 esztendős fivér állásfoglalása legyen a zárszó: „Feri azt állította, hogy ő a jobb. Béke legyen az öcsémmel, de ez nincs így. Feri füstölt kolbásszal csinálta, én lecsókolbásszal, szalonnán, és hosszába vágom a paprikát, mert aki karikára vágja az – ez meggyőződésem – tulajdonképpen tökfőzeléket főz. Legyen ez egy öreg pólós üzenete a fiataloknak…” 

Ez azért megfogadható tanács, nem?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!