Lópofa történet – Csinta Samu publicisztikája

E rovat rendszeres olvasói sportoló gyermekek szüleinek keserveiről ugyanúgy olvashattak már, mint az érem másik oldaláról, amelyen annak lenyomata szerepel, milyen megpróbáltatásoknak vetik alá gyermekeik edzőit a mindent (is) jobban tudó sportanyukák-apukák. A továbbiakban olyan történet következik, amely – akár a közismert viccben – egyáltalán nem olyan.

Tudják, abban a viccben, amelyben a székely bácsi a budapesti állatkertben látott állatokról mesél a komájának. Például a zebráról. Lovat láttál, ugye? – kérdi. Hát persze, hogy láttam, kettő is van hátul az istállóban. Na, pont olyan, csak csíkos. A zsiráfot meg a vízilovat is hasonlóképpen próbálja érzékeltetni, aztán az elefánthoz ér. Lovat láttál-e, ugye? Mire a koma már kissé idegesen válaszolja, hogy láttam-láttam, a szűzmáriádat. No, vakarja meg fejét a székely bácsi, ez egyáltalán nem olyan.

A lóval „fertőzött” gyermek és szülei tényleg az emberiség különleges alfajához tartoznak.

A kezdetek többnyire valahol a gyerek állatok iránti rettegéssel vegyes imádatánál keresendők. Amikor ló az alvókás plüssállat, az óvodai jel, amikor minden ló vontatta jármű elhaladása többperces tanulmányozást igényel, az apuka pedig álmában is képes már lerajzolni az ezredik, lóra hasonlító négylábút. A többségnél persze mindez eltűnik a gyerekes emlékek süllyesztőjében, s már akkor is kész a botrány, ha bizalmas családi körben valaki felemlíti, nem beszélve arról, ha netán „külsős” is tanúja a gyermekkori butaságok iránti nosztalgiázásnak.

Akinél viszont némi lappangás után újra előtör a vírus, elveszett ember. És a környezete is. Ezért aztán igencsak résen kell lenni, ha városnapok alkalmával cuki pónikat vonultat fel az élelmes szórakoztatóipari vállalkozó, érdemes a helyszínnél minél távolabbi vidámparkot meg vattacukrost keresni. Aki ugyanis felkuncsorogja magát egy körre a lovacska hátára, majd még egyre, a kedves bácsitól vagy nénitől óhatatlanul kap ajándékba egy színes szórólapot, amelyet majd oda kell adni a mamának. Sőt, meghívót is kap a lovasbázisra, ahol nemcsak egy-két kört lehet poroszkálni, hanem többet is, sőt, az ügyesebbek rövidesen ügetnek is. Márpedig melyik gyermek nem tartozik az ügyesebbek közé?

Szóval innentől kezdve minden út a lovaspályára vezet, és már csak egyvalamiben lehet reménykedni: a városi kényelemben és sterilitásban nevelkedő csemetének nem fűlik majd a foga az istállói körülményekhez. Még kevésbé a ló „karbantartásához”, mert a ló csak a kosztümös filmekben olyan, mint egy autó, amelyről utunk végeztével leszállunk, a gyeplőt odavetjük az inasnak, aztán elegánsan átsétálunk a civilizációba. Ez még működő szűrőnek számít, a paták tisztogatásától viszolygóknak ugyanis nem terem babér a lovastársadalomban. Ám ha a szülő arra eszmél, hogy finnyásnak ismert gyermeke különösebb ellenvetés, orrbefogás nélkül takarítja az istállót, tolja a ganés talicskát, hagyjon fel minden reménnyel. És készüljön arra, hogy éveken át minden szabadidejét, hétvégéjét a lovak mellett fogja tölteni, s ha kevésbé tehetséges, de kitartó és becsvágyó a gyerek, mindezt folyamatos lélekápolással tetézve. Mert bizony hamar kialakul a hierarchia a lóval első pillanatban összenövő, illetve a részeg cowboy állapotát hosszú idő után is csak alig meghaladó lovas között. És az fáj, nagyon fáj.

Akkor már persze sokkal inkább legyen tehetséges az a gyerek, még ha beláthatatlan következményekkel jár is. Az ügyes gyerek ugyanis előbb-utóbb azzal áll az édesanyja és édesapja elé, hogy szeretné kipróbálni magát versenyen is. A történet innentől egészen másik dimenzióba lép. A szülői lélek rémálmok között átvergődött éjszakák során kérgesedik olyanná, hogy ne képzeljen halálveszélyt minden egyes akadály átugrásába, miközben a csemetéje a világsiker és a teljes megsemmisülés közötti hatalmas amplitúdón járja be egy viadal minden képzelt és elképzelhetetlen momentumát.

De maradjunk a sikervonalnál. Mivel a lovassport aránylag kisebb tömeget mozgat meg, az idáig eljutó gyermeknek nagyobb az esélye belekóstolni a dobogóközeliség érzésébe. Ilyenkor sok esetben már a – legalább egyik – szülőt is elkapja az őrület. A lovasanyuka vagy -apuka időközben óhatatlanul szert tesz némi felületes lovasképzettségre, noha a sokszereplős sportág edzésmunkájával kapcsolatosan nem nagyon ragadtatja magát véleménynyilvánításra – ez azért mégsem futball, na... –, azzal például többé-kevésbé tisztában lesz, hogy a ló és lovas tudásának
összhangban kell lennie, ellenkező esetben egyszerűen nem működik a mutatvány.

És kezdődik a hajsza a megfelelő, de még megfizethető négylábú után. Ne a világkupaversenyeken látható csodalovakra tessenek gondolni, ám egy fénykorán már túl lévő, de még megbízható, nyugodt paci ára is vetekszik a holland pedagógus házaspár garázsban tartott szedanjának piaci értékével. A rejtett hibák veszélye is ugyanúgy fennáll, annyi különbséggel, hogy míg az autó lengéscsillapítóját bármikor ki lehet cserélni, a gyógyíthatatlanul lesántuló ló fölötti szomorkodásban a teljes család képes részt venni nagymamától unokatestvérig. Amíg azonban bírta, szép időket töltöttünk együtt, a hangosbemondó egészen felismerhetően szólította a lányomat a román országos serdülő díjugrató-bajnokság dobogójának harmadik fokára. A későbbi történéseket vonja be szomorkás fényével a nosztalgia gyöngyházszínű zománca.

A kiugró kivételekkel most nem számolva, szolid átlagot számolva, valószínűleg sokakban felvetődik: akkor mire jó az egész? A kérdés azonban értelmetlen. Nagyjából olyan mértékben, amennyire a rációnak a szerelemben játszott szerepét taglalnánk. Gondoljunk csak bele: van egy gyerek, aki élete jelentős részét a szabadban tölti, állatok közelében, fizikai munka mellett, közben meg erősödik az izomzata, feszes lesz a combja, áldozatvállalást tanul, odafigyelést, egy lény iránti gondoskodás önként vállalt kötelességét. Ami esetenként „beteges” méreteket képes ölteni: milyenre fonjuk a sörényét, idejében elvégezni a körmölést, forró nyári napokon alaposan lemosni, gondosan kezelni a nehezen gyógyuló sebet a bokáján. És messze nem utolsósorban valami finomsággal felköszönteni a kedvencet születésnapja alkalmával.

A tinikor ádáz versenyszelleme fokozatosan az elmélyültebb lovas létformába simul át, ahol az együttlét a fontos, a szimbiózis, amely csak a mi túl modern korunkban számít különlegességnek. A szülők pedig csak állnak, és már rég nem számolnak utána, mennyi pénzt is áldoztak az évek során erre az őrületre. Egy biztos: jóval többet, mint amennyit valaha is megengedhettek volna maguknak.
A lóbeszerzés története is rég jópofa sztorivá szelídült. Amikor a hajdani román királyi lovardában működtetett sportlóménesből kiválasztott, már csak fajnemesítő feladatokat ellátó csődört, Martint minden engedély és kiegyenlített számla ellenére is vasvillára támaszkodó, vasvilla-tekintetű emberek között kellett felpakolnunk a lószállítóra. Nem értettük, hogy miért, de később megmagyarázták nekünk: a helyiek a kiárusítás kezdetének tekintették, de nem a faj fennmaradása miatt aggódtak, a jól jövedelmező zabsikkasztási „üzletágat” látszott veszélybe sodorni a ménes létszámának fogyása. A mérhetetlen elgazosodás ellenére az ipari műemlék minden ismérvét magán viselő épületegyüttes körül zabporos pofájú gebék szédelegtek, szükség esetén ők szolgáltak volna a gondos állattartás bizonyítékaiként.

De ezen ma már mindenki csak nevet, Martin egyenesen röhög az összkomfortos bokszában. Pályáját lassan megfutotta, a hátán pedig felnevelkedett egy örök lóbolond.

Lehet, hogy mégis jó befektetés volt?