Haladás Szombathelyen – Malonyai Péter publicisztikája

Elfogult vagyok a Haladással, bevallhatom. Már csak azért is, mert jó néhány évvel, sőt évtizeddel ezelőtti a kötődésem, gyerekekre jellemző módon. Legjobb és legrégebbi barátom – már-már testvérem – papája a szombathelyi futballcsapatnak volt orvosa, egyébként is vasi, Szentgotthárdra való. Testvére, Vili bácsi a fővárosba költözve minden Hali-meccsen ott volt, ha a csapat Budapesten játszott, vitte magával az unokaöccsét és engem is. Abban a korban voltam, amikor még minden mérkőzés élmény, így érthető a ragaszkodásom.

Mindennek az ad apropót, hogy a hétfői önkormányzati közgyűlésen a városi képviselők megszavazták, hogy a svájci Delli Sport Invest AG (DSM AG) 30 százalékos üzletrészt vásároljon az önkormányzattól a Haladás 1919 Kft.-ben. Az ülésen elhangzott, hogy ez egy lehetőség, amit ki kell használni arra, hogy újra rangja, presztízse legyen a futballnak a városban.

Az önkormányzatról tudni kell, hogy amikor több mint egy éve csődbe ment az NB II-es klubot működtető kft., a csapat mögé állt, így indulhatott az NB III-ban a sok szép napot megélt együttes. Nem mondhatni, hogy csúcson van, legutóbb Sopronban kapott ki 1–0-ra. Az Északnyugati csoport 15. helyén áll, 9 meccsen 4 pontot szerzett, magya- rán – volt jobb.

Hogy lesz-e, meglátjuk, mindenesetre a DSM AG nem rossz ajánlólevél. Kifejezetten szakmai befektető, zászlóshajója a Viktoria Plzen, amellyel a Ferencváros a legeslegvégén szerzett góllal ikszelt az Európa-ligában. De munkálkodik az osztrák első osztályú TSV Hartberg és a harmadik ligás SV Lafnitz felemelkedésén is. A megállapodás eleme, hogy az NB II-es és esetleg az első osztályú tagság megszerzése esetén a DSM AG további részesedést vásárolhat a klubnál, hat, illetve tíz százalékot. A modell az utánpótlásképzésre épül, amelynek jó bázisát látják a svájciak az Illés Akadémiában.

Martin Dellenbach, az igazgatótanács elnöke leszögezte, hogy legyen bármilyen a tulajdonosi szerkezet, a Haladás a szombathelyieké, az pedig még jelszónak is jó, hogy „a Haladás hagyományai nélkülünk születtek, a jövő pedig velünk épül”. Elmondta még, hogy hiába dolgozik öt éve a futballban, nem ért hozzá, viszont egy működő rendszer gazdasági alapjait össze tudta, tudja rakni – az Ausztriában és Csehországban létező séma a bizonyság rá. 

A szakmai sikerek közé tartozik, hogy az elmúlt három évben 85 játékost oktattak, közülük tizenhatan már tagjai hazájuk valamelyik korosztályos válogatottjának. Az alap holland, miután a képzés középpontjában Percy van Lierop áll, akiről korábbi állomáshelyein (FC Basel, Salzburg) azt írták, tudja, mit csinál. Mindenesetre első lépésként az év végéig figyelik a szakmai munkát, s utána tesznek javaslatokat az esetleges változtatásokra.

A legtalálóbb mondata Dellenbach úrnak, hogy a Haladás a szombathelyieké. Jellemző példa Schäfer Andrásé. Az Union Berlin futballistája szombathelyi illetőségű, az Illés Akadémián nevelkedett, ám felnőttként csak az MTK-ban futballozott itthon. Ám amikor a legnagyobb gondban volt a Haladás, segített, tavaly decemberben előbb öt-, majd tízmillió forintot utalt át a klubnak.

Jellemző példa – írtam, s nem véletlenül. Hiszen a klub legendái közül Illés Béla és Király Gábor is szükségét érezte, hogy adjon a városnak, ahol játékosként rajongtak értük, később és azóta is tisztelik, becsülik őket. Az Illés Akadémiáról már volt szó, az elmúlt másfél évtizedben egyébként hatan is nagyválogatottak lettek a korábbi növendékek közül (Fördős Beatrix , Kiss Tamás, Kovács István, Schäfer András, Ugrai Roland, Varga Barnabás).

Király Gábor a Király SE első embere, náluk is az ifjak állnak a középpontban, amellett, hogy indítanak csapatot a megyei első osztályban is – keretükben a 35-szörös válogatott, Angliát megjáró Halmosi Péterrel.

Király és Halmosi. Véletlenek nincsenek, másként: az alma nem esik messze a fájától. Mindkettőjük édesapja olyan rangot vívott ki a városban, amilyet csak ott lehet, ahol különösen értékelik a hűséget. Mindketten kizárólag a Haladásban futballoztak az első osztályban, pedig hívták őket mindenhová, a fővárosba is, ahol lett volna esélyük – vagy több esélyük – a válogatottságra. Szinte természetes, hogy Király Ferenc (1952–2021) utolsó NB I-es meccsén 1984-ben a SZEOL-lal ikszelő (1–1) csapatot kifütyülték, de Királyt vastapssal búcsúztatták.

Halmosi Zoltán (1947–2025) 11-szer játszott a válogatottban, a városban haláláig Kapitánynak szólították, ő pedig bozzai parasztgyereknek hívta magát. Aki a szülői házban – mint mesélte – édesanyjától megtanulta, mi a szeretet, mi a becsület. Élete végéig abból élt, amit ott kapott. Hozzátette, sok mindent megválaszthat az ember, ám azt, hogy mikor és hová születik, nem. Ezért hálás a sorsnak – mondogatta. Az is természetes, hogy felesége, Séfer Rozália a Haladás színeiben volt válogatott futó, majd edző. Halmosi Péter pedig így beszélt a Haladásról: „Ez az egyesület a családom, édesapám búcsúztatásakor el is mondtam, hogy nekem ő jelentette a Haladást. A Haladás örök, így apukám is.”
Nekem 1966 végén lett a szívem csücske a Hali. Tizennégyről 16-ra emelték az NB I létszámát, a csapat pedig kivívta, hogy osztályozót játsszon a Komló, a Dorog és az Ózd társaságában. A semlegesség jegyében Budapest lett a helyszín, a Hungária körút és Csepel. Első meccsén a Haladás legyőzte a Komlót (3:1), a tudósító pedig kiemelte, hogy ők játszották a kulturáltabb, tervszerűbb futballt.

Ez volt Albert József edző búcsúmeccse, másnap Libanonba utazott, mert már korábban ott vállalt munkát. Így aztán a BVSC mestere, Gyarmati János vette át a csapat irányítását, segítője Varga Ferenc (1924–1990) volt, aki – kell-e mondani – szintén legenda Szombathelyen, ahol „Cserga” (bece)néven szólította mindenki, ő pedig két évtizeden át, 1940-től 1960-ig játszott a csapatban, 366 mérkőzéssel mindmáig csúcstartó.

Tehát jött a Dorog elleni meccs és a döntetlen (1:1). Ezúttal a bekkelésben remekelt a csapat, kapusa, Szarka Zoltán egyenesen parádézott. A meccsre különvonat jött Szombathelyről, tízezren voltak a lelátókon, pedig enyhén szólva sem volt meleg, előző éjjel hó esett, a hőmérséklet nem emelkedett öt fok fölé. De a Haladást nem zavarta a hó és a hideg, a tudósító kiemelte, hogy a játékosok „igen ügyesen a levegőben tartották a labdát. Nem kockáztattak a hátvédek, a csatárok pedig rendkívül bátran, lelkesen küzdöttek.” Az Ózdot aztán 6:1-re győzte le a csapat, első helyen jutott az NB I-be, három meccsen tíz gólt szerzett és hármat kapott.

A történethez tartozik, hogy az esztendő során a Haladás még kiverte a kupából a Bp. Honvédot, majd szoros meccsen kapott ki a döntőbe jutásért a Győrtől.

Talán mondanom sem kell, hogy jó futballistái voltak a Haladásnak, Szarka 1968-ban, Mexikóvárosban olimpiai bajnok lett, a jobbszélsőt, Szabó Sándort vitte a Vasas, aztán visszatért Szombathelyre. A balszélső Tóth Zoltán egyszer volt válogatott. De a többiek sem voltak akárkik, jegyzett, elismert futballisták, aki akkoriban meccsre járt, tudta, kicsoda a balbekk Mester Károly, a két fedezet, Gyarmati György és Homolya Tibor, elöl pedig Himer II István és Iszak II Sándor
Személyes emlékem mindenképpen megerősíti a befektetői véleményt, hogy a Haladásnak jelentős hagyományai vannak, érdemes rájuk építeni. Más kérdés, hogy mostanság a múlt csak keveseket érdekel, hiszen egy-egy vereség után is csak azt mondják, hogy nézzünk előre, csak a következő mérkőzés számít. Biztos így modern, de ne feledjük, a nagy korszerűség jegyében sok fontos dolog, ügy hullott már ki az életünkből (nem sorolom). Csak remélni tudom, hogy a Hali nem jár pórul a svájciakkal.

Ott tartok tehát, ahol a klub, de én tét nélkül tehetem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!