Szabadon – Csillag Péter publicisztikája
„NEKÜNK AZ MAGA VOLT A SZABADSÁG” – mondja Váliczkó Veronika, a bakonybéli Füsti Söröző pultosnője, amikor a Hátsó füves október 2-án induló videósorozatának (Bakonyi stoplinyomok) vele készült interjúja során a régi falubeli lányfocik légkörére, hangulatára terelődik a szó. Eszembe jut erről a kilenc éve elhunyt író, Kőrösi Zoltán Szabadság című elbeszélése. A cselekmény 2005-ben játszódik, főhőse egy Sopronba vetődő futballista, bizonyos Kárpáti Rudolf, aki az éppen sikerkorszakát élő helyi csapat edzésére bekéredzkedve rögtön megcsillantja zsenialitását. Csakhamar a kezdő tizenegy biztos tagja, sőt a helyi szurkolótábor kedvence lesz, ördöngös cseleivel, leleményes megoldásaival, látványos szólóival elvarázsolja a publikumot. Öltözőszekrényére kiragasztja Puskás Ferenc nyilatkozatát, amelyben „Öcsi” arról beszél, hogy igazán a pályán érezte jól magát, az jelentette neki a biztonságot, ha nála volt a labda. Ami a soproni csodaigazolást illeti, az álomszerűen induló történet csúnya fordulatot vesz: a merev játékrendszer követelményei és az edző gépiesen erőltetett elvárásai letörik szárnyait, játéka fokról fokra veszít színéből, egy idő után meggyőződés nélkül, körülményesen, majd egyenesen csapnivalóan futballozik. Kispadra szorul, csereként kap kegyelem húsz perceket, de élni azokkal sem tud. Ám egyszer történik valami: az egyik meccs hajrájában mellre vesz egy kapuskirúgást, váratlanul elindul az ellenfél kapuja felé, angyali könnyedséggel végigcikázik a térfélen, sorra elfekteti a védőket, a kapust biciklicsellel átveri, lélegzetelállító gólt lő, és nem áll meg, csak viszi, viszi tovább a labdát.
„Mire a nézők, a bírók és a rendezők felocsúdtak, Kárpáti kicselezte az asszisztenst, felbőrözte a kispad mellett álló gyúrót, elfektette a mentősöket és a klub elnökét. Beszáguldott az öltözőbe, kétszer is átjátszotta a zuhanyozást éppen befejező játékostársát és az álmélkodó büfést, magához vette a holmiját, ördögi ügyességgel becsapta a kapuőröket, és még mindig a labdát vezetve eltűnt. […] Kárpáti nem jelent meg többé a Sopron edzésén, sőt, a városi lakóhelyéről is elköltözött. Soha nem érkezett róla már híradás. A szurkolók emlékezetén túl egyetlenegy kézzelfogható tárgy maradt csak utána. Az öltözőszekrényének belső falán, ahol hajdan a Puskás-cikk díszelgett, most egy rövid, kézzel írt üzenet árválkodott: »Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem az, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz.«”
Szabadság dolgában hiteles hang Jorge Valdano, a Real Madrid és az argentin válogatott korábbi csatára, esze, a pálya törvényeinek érzékeny elemzője, aki a Lateral című lapnak nyilatkozva beszélt 1998-ban egyebek mellett a csapat lelki közösségéről, a szolidaritásról, az elhatalmasodó önzésről, a gólpassz kártékony le- és a gól felértékelődéséről, és kimondta az ideális játékszellem kulcstételét: „Minimális rend és maximális szabadság”.
A szabadsághoz pedig tér kell, futballról szólva konkrét értelemben is. Valdano honfitársa, a neves író, Osvaldo Soriano fejtette ki Fútbol című, Buenos Airesben megjelent kötetében a játékintelligencia három fokát: a jó labdarúgó meglátja a mások által is észlelt szabad területet, a klasszis olyan szegleteket is felfedez a pályán, amelyeket más nem érzékel, a zseni viszont képes magának teremteni korábban nem létező helyeket. A gondolatot továbbgördítette Filosofia del calcio című kötetében két olasz egyetemi professzor, Corrado Del Bo és Filippo Santoni de Sio, példákkal azonosítva a területcsinálás ritka művészetének mestereit: az ismert határokon túlnyúló, új dimenziók alakja a korábbi évtizedekből Diego Armando Maradona, Lionel Messi, Marco van Basten, Zlatan Ibrahimovic, Zinédine Zidane, Roberto Mancini, Roberto Baggio, Alessandro Del Piero és Francesco Totti.
Hadd hozzak ide egy régebbi nevet is: Garrincháét. Személyes élményem természetesen nincsen az 1958-as és 1962-es brazil világbajnokról, „a nép öröméről”, ahogyan fénykorában becézték őt, meghalt még a születésem előtt, 1983 januárjában, 49 évesen, nyomorúságos körülmények közepette, súlyos alkoholistaként. A 2014-es brazíliai világbajnokságra készülve azonban igyekeztem pótolni a koromból adódó lemaradást, megismerni a legendás brazil futballmúlt lenyűgöző gazdagságát, hónapokon keresztül olvastam, gyűjtöttem, néztem mindent, ami közelebb vitt a dél-amerikai ország labdarúgó-kultúrájának megértéséhez. Így bukkantam rá a fennmaradt Garrincha-videókra, amelyeknek pocsék minőségű, néhány másodperces, fekete-fehér felvételei is elbűvölő bizonyítékkal szolgáltak a csámpás-bicegős futásával szinte bohócnak ható szélső szédületes tehetségére. Játszott, játszott és játszott, szórakozott, trükközött, nevettetett, könnyedén és önfeledten, ahogyan arra csak egy igazán szabad ember képes. Találó Olivier Guez francia író Éloge de l’esquive című portrékönyvében megfogalmazott hasonlata: Garrincha úgy forgatta a labdát, mintha folyton a világ legszebb nőjével táncolna. Az említett professzorok vakarnák a fejüket, ha katedráról hirdetett merev kategóriáikba kellene beleszorítani őt, aki nemhogy új területeket nyitott a pályán, de ha úgy hozta kedve, leásott a tizenhatos alá, felrepült a mezőny fölé, kikanyarodott a tribünök mögé. „Beszáguldott az öltözőbe, kétszer is átjátszotta a zuhanyozást éppen befejező játékostársát és az álmélkodó büfést, magához vette a holmiját, ördögi ügyességgel becsapta a kapuőröket, és még mindig a labdát vezetve eltűnt.” És talán vele együtt veszett el a stadionok környékéről a feltétel nélküli, teljes és természetes szabadság.
Vagy ha meg is maradt, a bakonybéli réten focizó lányok közé, a poros udvaron rugdosó kisfiúkhoz, a kopott városszéli pályák hobbicsapataihoz költözött. Oda, ahova nem jut el a modern futball cinikus pénzsóvársága, ördögi marketinggépezete, gyökértelen üressége, ahova nem ér el a hétköznapok görcse, a megélhetés gondja, a politika nyomása, a munkahelyi stressz, a családi feszültség, semmi szorongás, aggodalom, félelem, semmi gyűlölködés, áskálódás, rosszindulat, semmi panasz, csalódás, keserűség.
Albert Camus önéletrajzi ihletésű, Az első ember című könyvében a főhős rongyos ruházata felett érzett szégyenét a játszótéren, a szigorú nagyszülői tilalom ellenére látogatott grundon oldotta fel, ahol „a futball volt a királysága”. Ha a játék romlatlan világáról beszélünk, megint csak az Algériában született francia író-filozófus vallomását idézhetjük: „Mindent, amit az erkölcsről és a kötelességről bizonyosan tudok, a futballnak köszönhetek.” Gondolati síkon ide kapcsolódik az FC Barcelona futballcsapatának elméleti műhelyeként működő Barcelona Innovation Hub néhány évvel ezelőtti esszéje, amely korunk futballjának nihilista koncepcióját ecsetelve – a játékos-edző viszony újraértelmezése, a tréneri tudás privilégiumának túlhaladottsága és a komputerizált technofutball kulturális károsítása – mellett szóba hozza Friedrich Nietzsche német filozófus eszményképét, hivatkozva Im-ígyen szóla Zarathustra című művére. A három változásról című írásban olvassuk: „Szabadságot teremteni magának és szent »nem«-et mondani még a kötelességgel szemben is: erre kell, óh én véreim, az oroszlán. […] De mondjátok, én véreim, mit bír még többet a gyermek, a mit még az oroszlán sem bírt? Minek kell, hogy a ragadozó oroszlán még gyermekké is légyen? Ártatlanság a gyermek és felejtés, ujrakezdés, játék, magából kigördülő kerék, első mozgás, szent igent-mondás.
A gyermeki lelkület született szabadságideálja azonban folyamatos veszélynek van kitéve, és a felnőttek közegében nehéz megtalálni az egyensúlyt a biztonságot jelentő szabályok és az egyéni kibontakozást segítő mozgásszabadság között. Erre utal Giancristiano Desiderio olasz filozófus Football – Trattato sulla liberta del calcio című tanulmánykötetében: „Ahogyan a futballban a labda kisajátítója ellehetetleníti a játékot, az életet is élhetetlenné teszi a teljhatalom. Értsük ezt úgy, hogy a kontroll nem önmagáért való, hanem éppen azt a célt szolgálja, hogy korlátok nélkül, szabadon élhessünk. Azért birtokoljuk a labdát, hogy megjátsszuk, és azért szabunk kereteket az életben, hogy élni tudjunk. Sem a futball, sem az élet nem tűri ugyanakkor a teljes felügyeletet, hiszen a teljes felügyelet önellentmondás, a hatáskör túllépése, amely tönkreteszi a játékot, sérti a szabadságot és saját magát is rombolja.”
Találni egy felettébb érdekes mondatot a Magyar Labdarúgók Szövetsége alapításának 25. évfordulóján, 1926-ban megjelent alapműben. Amikor a sportág hazai történetéről szólva odáig jut a szerző, Földessy János, hogy az addig tornakertekben, iskolai udvarokon, alkalmi terepeken próbálgatott játék 1897-ben végre méltó sporttelepet nyert, ezzel a fordulattal él: „És a Millennáris-pálya homokján megszületett a magyar futball szabadsága.”
Nekünk már csak őrizni kell, ahogyan a bakonybéli lányoktól tanulhatjuk.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!