Az utolsó járatra várva – Csinta Samu publicisztikája

Mélypszichológiai, de legalábbis alapos szurkolólélektani elemzést érdemelne a kérdés, de most szorítkozzunk arra, hogy ilyentájt drukkerek százezrei egyensúlyoznak a letargia és a csodában reménykedés közötti igen keskeny pallón. A különböző csapatbajnokságok zöme a végéhez közeledik, egyre erősebben körvonalazódnak a gyászos sorsok, de tüneményes feltámadások is kezdenek alakot ölteni. A kiesőzóna morfológiája fordulóról fordulóra változik, leszámítva a többnyire kétségbeejtő távolságra leszakadó utolsó helyezett, ritkább esetben helyezettek állapotát. Ebben a roppant törékeny, ugyanakkor megmagyarázhatatlan energiák által mozgatott szituációban ők azok, akiknek perspektíváit a többiek kilátástalannak ítélik, a velük esedékes mérkőzés pontjaival pedig eleve biztos pluszként kalkulálnak. Leszámítva talán a sors által sújtottakat, akik egészen addig táplálják magukban a túlélés reményét, míg a zord matematika nem szembesíti őket a megváltoztathatatlannal.

Eddig a szélsőségek között vergődő helyzetig persze hosszú, legalább kétharmadnyi idényen át húzódó út vezet. A bajnokságot ugyanis senki sem a kiesés gondolatával kezdi, a minimális cél is a kizúgás elkerülése. Hogy aztán miért torkollik mégis „katasztrófába” a történet, annak ezer oka lehet, számításon kívül hagyva persze a tényleges állományt, klubot megrengető valódi tragédiákat. Lehet felelős a gyenge keret, a rossz igazolások, amelyek erősítés helyett megroppantották a csapategységet, szakmai, felkészülési hibák, a játékosok és az edző közötti viszony végzetes megromlása. És nyilván okozhat hegyomlást a tulajdonosi vagy szponzori kör valamelyik meghatározó elemének kihátrálása vagy „letérdelése” is, a finanszírozási csap csepegése ugyanis alapjaiban képes átírni a képletet.

De nyugat-európai országban dolgozó edző ismerősömtől értesültem más, egészen meglepő forgatókönyvről is. A mester alapos építőmunkával olyan csapatot rakott össze, amely révén egyszer csak a bajnokság első hat helyezettje között találta magát. Ott egy ideig megrekedt a mutatvány, és mint kiderült, még csak nem is ez volt a legnagyobb baj. Miközben az együttes a sorozat meghatározó formációi közé emelkedett, az újabb szintlépéshez már nem volt ereje, a nézőtéren egyre több szék maradt üresen. Egy napon ismerősünket magához rendelte a klubelnök, és meglepő okfejtésbe kezdett. Azt mondta, hogy mivel a következő logikus cél a dobogó lenne, ahhoz azonban nincs elegendő pénz, a prioritás immár a szurkolók megtartása, illetve visszacsábítása. Ehhez azonban vissza kellene süllyedni a középmezőny végére, ahová időnként akár a kiesés hideg szele is felér. Az előző tapasztalatok meg azt bizonyították, hogy ha a csapat első osztályú léte kerül veszélybe, a nézők is fokozott kötelességüknek tartják a gárda biztatását, a szurkolói háttértámogatást. Na most a kézifék behúzása az autózás esetében is csak indokolt esetben ajánlatos, míg futballcsapatnál egyenesen életveszélyes lenne a művi lassítás. Hősünk nem is vállalta az ilyen típusú rodeózást, a következő edző által dirigált történet vége pedig kis híján kiesés lett. Bár az utolsó pillanatban megkapaszkodtak az osztályozó szalmaszálában, a sors hasonló kísértését a továbbiakban minden bizonnyal százszor is meggondolja a klub tulajdonosi köre.

Amikor már ég a ház, többnyire a leghiggadtabb, a gyakorló edző mellett a végletekig kitartó klubvezetőség is sutba vágja a hosszú távú bizalom elveit, és sokkszerű változtatással igyekszik ipari áramot vezetni a döglődő együttesbe. Többnyire ismert a „tűzoltó” trénerek köre, akik már többször bizonyultak alkalmasnak a legmélyebb gödör mélyéről is kiráncigálni a halálra ítélt csapatot. Ilyenkor jön el a hasonló szakemberek ideje, akik korábban többször is bevált eszközeiket leporolva megjelennek az öltözőben, és gyakorlatilag ugyanazzal az ostorcsörgetéssel vagy lélekvarázslattal operálva igyekeznek újra tartást adni a romjaiban heverő együttesnek. Az ilyesmi azonban többnyire egyszeri hatású, ismerek olyan futballistát, aki korábban már találkozott az újonnan érkező mágus sokkterápiájával, s azt magyarázta, minden mondatának folytatását előre ismerte, nem is tudott hatni rá, miközben több játékostársának szárnyakat kölcsönzött.

És vannak a klubhoz ezer szállal kötődő edzők, akiket baj esetén bármikor elő lehet venni, esetükben nem kell tüskék kihúzkodásával, korábbi éles helyzetekben felelőtlenül elhangzó mondatok utólagos hatástalanításával foglalatoskodni. Dárdai Pálok persze nincsenek sokan, az ő helyzetbe kerülésével viszont a Herthának több százezer magyar szurkolója támadt, akik innentől kezdve visszafojtott lélegzettel figyelik a Bundesliga végküzdelmeit. A magyar szakember kvázi állandó készenléti állapotának fenntartásához persze kell az a megbecsülés is, amely őt minden libikókázás ellenére is a berlini alakulathoz hívja vissza. Az állandó közelség nyilván a „családi titkoknak” azzal a naprakész tudásával is képes felvértezni, amely révén sok tapogatózást meg lehet spórolni.

A Hertha utóbbi években tapasztalt gyengélkedése persze olyan végkifejletet is előrevetíthet, amelyet a népi bölcsesség a „hosszú betegségnek halál a vége” fordulattal érzékeltet. Ne feledjük, hogy a német együttes tavaly tíz év után újra osztályozóra kényszerült, ahhoz az állapothoz pedig – nem igazolhatóan, de valószínűsíthetően – Dárdai Pál 2021 őszi kirúgása is hozzájárulhatott. Akkor végül megúszták, az idén viszont sokkal nehezebbnek ígérkezik a szinte küldetés. A szurkolók persze aligha erre a változatra fizetnének be, de egy éveken át tartó lejtmenet végén sokszor gyorsabb gyógyulással kecsegtet a gödör mélyére érkezés, mint az óceánjáró nyílt tengeren zajló állandó foltozása.

Gyors átnavigálás magyar „vizekre”, és máris újabb kóresettel találkozhatunk. A Vasas sokévi hiányzás utáni visszatérése az első osztályba azzal a helyzettel szembesítette a nagy múltú klub szurkolóit – és talán vezetőit is –, hogy az öt évvel korábbi kiesés, a másodosztály négyéves purgatóriuma nem feltétlenül hozza meg a teljes tisztulást. A Fáy utcában még mindig reménykednek a bennmaradásban, a kívülálló pragmatizmusa azonban – amihez persze a szurkolói lélektannak semmi köze – inkább az újabb NB II-es birkózást valószínűsíti. Közben meg az anyagi háttér megszilárdítását, ami talán lehetővé tenné a keret megerősítését, ez viszont a saját nevelésű fiatalok beépítésének szimpatikus – még ha részben kényszerből is történő – trendjét törheti meg. Amiért ugyancsak kár lenne, hiszen az utóbbi évek józanodásával, a „nagycsapattudat” megkopásával párhuzamosan a szurkolói empátia is sokkal szélesebbre nyílt.

De mit szóljanak mindehhez, mondjuk, Elchében? A rangosabb bajnokságok között tallózva a spanyol város csapata várja talán a leginkább leszakadva a pontvadászat végét, de hát az Elchénél már megszokták, hogy négy-ötévente kóstolnak bele a La Liga levegőjébe, és lassan tíz esztendeje annak, hogy egy körre kiszállhattak a két osztály között közlekedő libikókából. Ezzel együtt az együttes hazai mérkőzéseit átlagban harmincezren követik, ami nem feltétlenül igénytelenséget tükröz, sokkal inkább azt a fajta makacs ragaszkodást, aminek megértéséhez mélypszichológiai, de legalábbis alapos szurkolólélektani elemzés szükségeltetne.

Ami persze semmire sem jelentene garanciát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!