Egyedül nem megy? – S. Tóth János publicisztikája

Hol vannak már a boldog békeidők, amikor a futballpályák lelátóiról a játékvezető és segítői munkájának kritikájaként olyan bekiabálások hangzottak el, hogy „Három hülye!” vagy „Szemüveget a bírónak!” vagy „Mit trillázgatsz, te fekete rigó!” Változnak az idők, mi is változunk, egyvalami azonban állandó a XIX. század közepe, a játékvezetők szerepvállalásának kezdete óta: a bírók folyamatosan össztűz alatt állnak (először 1842-ben egy, a Manchester melletti Rochdale-ben a Bodyguards Club és a Fearnought Club részvételével lejátszott meccséről szóló riportban említtetett meg közreműködőként játékvezető). A játékosok és az edzők ellenérzését az (is) táplálja, hogy a mérkőzésvezetőnek abszolút hatalma van felettük, a szurkolók meg elfogultságot, olykor egyenesen csalást vélnek felfedezni a csapatukkal szembeni ítéletekben. S noha a Szentírás azon intelme, miszerint „Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”, sokak számára ismerős, állíthatnánk-e teljes őszinteséggel, hogy mi magunk sosem kritizáltuk még a játékvezető működését, sőt szűkítve a kört: van-e olyan drukker, aki nem átkozza minden egyes mérkőzésen a bírót és annak asszisztenseit? A pillanat hevében megfeledkezve arról, hogy ők is emberek, ráadásul a maguk szakmájában képzettek, legalábbis nem képzetlenebbek, mint a lepkéző kapus vagy a ziccerben a labdát az égbe lövő csatár.

A „foteball” nevű játék dirigenséről először a londoni Merchant Taylors' School és a St. Paul's School igazgatójaként pedagógiai írásairól ismert, az angol nyelvű lexikográfia megalapítójaként számon tartott Richard Mulcaster (1531–1611) tett említést, akinek a „felek felett állva” a játék zökkenőmentességének garantálása volt a feladata. Az a meccs azonban jó eséllyel inkább hasonlíthatott a rögbire, semmint az általunk ismert labdarúgásra. A futball modern korának hajnalán a foci őshazájában, Angliában abból a feltételezésből indultak ki, hogy a játékosok úriemberek, így szándékosan sohasem szabálytalankodnak. Az esetleges vitákat tehát a két csapat kapitánya rendezte el, az első „játékvezetők” csupán időmérők voltak, akik a játékidő lehető legpontosabb betartására ügyeltek. A sportág népszerűsödésével megnőtt az igény további „tisztviselők” jelenlétére is, főképp, hogy kiderült: a futballpályákon is akadtak gátlástalan egyének, sőt el is szaporodtak. A klubok közötti versengés elindulásával minden csapat vihetett magával egy bírót is a meccseire. E két úriembernek nem volt joga beavatkozni a játékba (csak 1873-tól ítélhettek például szabadrúgást a kéz használatáért), a pálya mellől figyelték a fejleményeket (1891-től engedték be őket a játéktérre), viszont vitás esetben hozzájuk fordulhattak a csapatok. Ha nem jutottak egyezségre, a játékidő mérője mondhatta ki a végső szót. A szabálytalanságok jelzésére zsebkendőt használtak; az amerikai futballban a mai napig e módszert alkalmazzák, csak sárga zászlóval. A hangtalan jelzést azonban a csata hevében nem mindig vették észre a felek. Hatékonyabb eszközre volt szükség: ez lett a síp. Egyes történészek szerint az 1878-as Nottingham Forest–Sheffield Norfolk mérkőzésen hangzott fel először sípszó, de ennek némiképp ellentmond, hogy a két klub utolsó összecsapására 1874-ben került sor. Ami biztos: a Nottingham számlakönyvében fellelhető egy 1872-es, „bírói síp” vásárlásáról szóló bejegyzés.

Az első, játékvezetőknek tervezett sípot, a The Acme Thunderert 1884-ben alkotta meg Joseph Hudson birminghami szerszámkészítő. A mestert egy véletlenül elejtett hegedű hídjának és húrjának elpattanásakor keletkező hang ihlethette meg, azt igyekezett rekonstruálni. A (parafa)borsót rejtő síp nagy előnye volt, hogy akár mérföldnyi távolságból is hallható volt a hangja. A Scotland Yard tetszését is elnyerte a találmány, a J Hudson & Co pedig fokozatosan a világ legnagyobb sípgyártójává vált. Noha a síp csak 1936-ban említtetik meg először a futball szabálykönyvében, 1930-ban már piacon volt a „Pro-Soccer” változat, amely még nagyobb hangerejével és hangmagasságával a zajos stadionokban is hatékonynak bizonyult.

A síp azonban önmagában nem csodafegyver, minden a használóján múlik. Márpedig a játékvezetőkre nehezedő nyomás folyamatosan nő, különösen a labdarúgás kommercializálódása okán. Szoros összefüggésben a felértékelődött üzleti szempontokkal (megnőtt a siker iránti kereslet, a győzelem sohasem volt olyan fontos, mint manapság) a klubok részéről egyre erősebb a presszió, hogy javuljon a játékvezetői döntéshozatal pontossága, és mérkőzésenként minél több helyes ítélet szülessen – még ha a bírókat folyamatosan megvezetni próbáló, színészkedő futballisták ennek ellene is dolgoznak. A televíziós technológia fénysebességű fejlődése nem csupán számtalan új kereskedelmi lehetőséget kínált, hanem a vitatott esetek visszajátszásával minden bírói tévedést fel is nagyított. Eliminálva közben azt a tényt, hogy a játékvezetőknek ugyanazt a munkát kell elvégezniük, ugyanúgy kell reagálniuk az egyes történésekre, mint ötven vagy hatvan évvel ezelőtt, noha ez idő alatt a sportág minden területen látványosan előrelépett.

Az ítélkezés megtámogatása iránt mégis oly erős igény mutatkozott, hogy azt már a labdarúgás gyakorta őskonzervatív korifeusai sem hagyhatták figyelmen kívül. Még hangsúlyosabbá vált tehát a játékvezetők szakmai képzése, sőt az elit már pszichológiai felkészítésben is részesül. A világon először 2001-ben Angliában alkalmaztak főállású játékvezetőket; a példát azóta számos más szakszövetség, így a magyar is követte. Megnövelték a játékvezetői csapatok létszámát is. Angliában már 1966-ban felbukkantak a negyedik játékvezetők az oldalvonalon kívül, bár a FIFA csak 1991-től számít rájuk. Igaz, ők csak akkor jutnak szerephez, ha a játékvezető vagy valamelyik asszisztense megsérül, rosszul lesz; egyébként a munkájuk nagyrészt adminisztratív. Az UEFA 2009-től kísérletezett az alapvonali játékvezetők bevetésével, akik részben gólbírók voltak, részben a büntetőterületen belüli történések elbírálásában segédkeztek, a gólvonal-technológia és a VAR alkalmazása azonban okafogyottá tette a foglalkoztatásukat. Ezzel el is jutottunk a bíráskodás technológiai segédeszközeihez, amelyeknek a bevezetése nem ment zökkenőmenetesen, igaz, nem volt ez másként más sportágakban sem. E technikai eszközök három csoportba sorolhatók: segítik a játékvezetőt az ítélkezésben (lásd: VAR), helyettesítik a döntéseit (például: gólvonal-technológia), illetve segítik a játékszabályok betartatását (szabadrúgásnál a sorfal távolságának megjelölésére használt spray). Alkalmazásukkal kétségkívül új világ köszöntött be a labdarúgásban, amely azonban ellentmondásokkal terhelt. A technológia használata miatt kevésbé egyértelmű a játékvezető szerepe, ami egyrészt aggályokat vet fel a tekintélye kapcsán, és gyengítheti azon képességét, hogy kulcspillanatokban helyes ítéletet hozzon.

Nem véletlen, hogy több labdajátékban megemelték a pályán lévő döntéshozók számát. Kosárlabdában a mértékadó NBA az 1988–1989-es idénytől foglalkoztat kettő helyett három játékvezetőt, sőt a G League-nek nevezett háttérbajnokságban 2016-ban tesztelték a négy-, illetve öttagú bírói csapatokat is. (Scott Brooks, a Washington Wizards azóta már Portlandben dolgozó vezetőedzője lelkesen fogadta az ötletet: „Nagyon jó lesz. Tetszik. Elegem van abból, hogy csak három bíróval kiabálok.”) Az NHL-ben 2000–2001 óta két vezetőbíró és két vonalbíró sípol, pedig a mindössze 61x16 méteres jégfelületen még tucatnyi játékosnak is el kell férnie. A futballpálya mérete a FIFA ajánlása alapján 105x68 méter, ezt a 7140 négyzetmétert viszont – ha van is két asszisztense – ítélkezőként egyetlen embernek kell(ene) az ellenőrzése alatt tartania, mégpedig 90 percen át, akár a legzordabb időjárási körülmények között is. Az NFL-ben hét játékvezető dolgozik hasonló nagyságú, 110x49 méteres területen...

Az Egyesült Államokban már kísérleteztek a két vezetőbírós rendszerrel, igaz, asszisztensek nélkül és a középiskolai bajnokságokban. A szisztéma lelkes pártfogója a 2007-ben 104 évesen elhunyt Harry Rodgers volt, aki 99 esztendős koráig bíráskodott, 75 éves pályafutása során 4403 mérkőzést vezetett, közötte nyolcszor NCAA-döntőt, kilencszer pedig amerikai és nemzetközi csapatok mérkőzését. Beválasztották a National Soccer Hall of Fame-be, és számos labdarúgó-egyesülettől kapott kitüntetést. Régi játékvezető-társával, Jimmy Walderrel kezdeményezte a kettős vezetőbírói rendszer alkalmazását, mérsékelt sikerrel. Pedig adva van a kérdés: ha más sportágak bizonyították, hogy kettő vagy három vezetőbíró még úgy is hatékonyabb, hogy a játékvezetői csapatok összetétele meccsről meccsre változik, a futballpályán miért egyetlen döntéshozó futkározik fel és alá?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!