A gólöröm értéke – Ballai Attila publicisztikája

Jeles ünnepre készülődött a magyar labdarúgás 1973. március 21-én. A BL-előd Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) negyeddöntőjének visszavágóján a torinói 0–0 után az Újpesti Dózsa a Juventust fogadta; a Megyeri úti 30 ezer néző soraiban – a Tanácsköztársaságnak nevezett proletárdiktatúra kikiáltásának 54. évfordulóján – megjelent maga Kádár János, a párt, az MSZMP KB első titkára is. A meccs parádésan kezdődött, Bene már a 40. másodpercben megszerezte a vezetést, majd a 12. percben Tóth András 2–0-ra növelte az előnyt. A Juve azonban Altafini és Anastasi révén egyenlített, és 2–2-vel, idegenben elért góljainak köszönhetően továbbjutott. Mindenféle csavaros logikától és mesterséges szabályozástól még érintetlen gyermeki lelkem sehogy sem fogta fel, miként lehetséges 2–2-vel nyerni és veszíteni, de dr. Terpitkó András, a hazai labdarúgó-szövetség, az MLSZ akkori elnöke is értetlenkedett: „A magyar csapat két döntetlennel esett ki. Igaz, hogy a Juventus két gólt rúgott (egészen pontosan két gólt fejelt – a szerző) Budapesten, de a Dózsa egyet sem kapott Torinóban, márpedig ez nagyobb fegyvertény” – szögezte le, a Népsport pedig rímelve szavaira azt írta: az olaszok továbbjutásában szere­pe van a furcsa kupaszabály­zatnak is, amit jó lenne felülvizsgálni.

Az óhaj meghallgatásra talált, az UEFA eltörölte az európai klubtornákon a több idegenben lőtt gólért járó kedvezményezettséget. Igaz, nem akkor, hanem „némi” késéssel, a múlt nyáron, 2021. június 24-én.

Addig azonban még többször hálát adhattunk e „furcsa kupaszabályzatnak”, nemegyszer az újpestiek is. Például 1975 októberében, a BEK első fordulójában, amikor 4–0-s előnyt vittek magukkal az FC Zürich otthonába, ám az már szünetre elolvadt. Nagy László az 57. percben szerencsére 4–1-re szépített, a folytatást sikerült egy további bekapott góllal megúszni, és 5–1-es veréssel továbbevickélni. Valamivel frissebb emlék 1983 őszéről, a KEK-ből a Köln feletti 3–1-es fényes diadal – Törő táncol, Steiner egyensúlyát és méltóságát vesztve mászik utána –, valamint az 1–3-ról Sarlós kiállítása után 2–4-re mentett hősies visszavágó. És az ezért járó továbbjutás – ám ma már hosszabbítás következne, emberhátrányban, 50 ezer német néző előtt. Miként 2020 őszén a Ferencváros sem őrizgette volna a moldei 3–3 után a Groupama Arénában a 0–0-t, ha nem jár érte azonnali BL-főtábla.

A példákat pró és kontra vég nélkül lehetne sorolni. Ezért sem tesszük, csupán a kontinentális kupahistória e tekintetben legszélsőségesebb, legigazságtalanabb fejezetét nyitjuk meg: a BL 2003-as elődöntőjében a Milan és az Internazionale előbb 0–0-ra, majd 1–1-re ment egymással, természetesen mindkétszer a városi stadionban, a San Siróban; ám a Milan ezzel a fináléba jutott, mert a gól nélküli meccsen volt pályaválasztó. Feledhetetlen, feloldhatatlan logikai bukfenc – de kétségtelenül szabálykövető. Arra persze lényegesen kevesebben emlékeznek, hogy egy etappal korábban, a negyeddöntőben az Inter is 1–0-val és 1–2-vel csusszant tovább, igaz, idegenbeli gólját legalább nem Milánóban, hanem Valenciában szerezte.

Összességében tehát e dilemmára is tökéletesen érvényes Csank János örökbecsű alaptézise a szelektív memóriáról, amely szerint a lesgólt mindig kapjuk, sohasem rúgjuk. Csakúgy, mint az idegenben lőttet.

Egyesek attól tartottak, hogy a múlt nyári változtatás jelentősen átalakítja némely csapat taktikáját, de az azóta eltelt idő alapján ez az aggodalom feleslegesnek tűnik. Ha csak a BL-nél maradunk, a jelenlegi kiírás három selejtezőkörében, a playoffban, majd a nyolcaddöntőben, tehát az egyenes kieséses szakaszokban összesen 53 párharc zajlott le, mindezekből csupán egyet befolyásolt a szabálymódosítás: a kvalifikáció harmadik sorozatában az Olympia­kosz–Ludogorec „két felvonásos” 1–1-gyel és 2–2-vel zárult, amivel tavaly még továbbmentek volna a görögök, az idén azonban már hosszabbítás, majd tizenegyesrúgás következett, a bolgárok sikerével és örömére.
Ennyi azért még bőven belefér. Sőt megfigyelhető, hogy otthon már senki sem játszik 0–0-ra – ami korábban ugyancsak egész jó eredmény volt, hiszen idegenben csak egyszer kellett betalálni, és nem volt szabad kettőt kapni –, de még 1–0-ra sem nagyon. Egyébként pedig utólag is igazat kell adnunk Sir Alex Fergusonnak, aki az UEFA nagyköveteként a témában rendezett közelmúltbeli konferencián kijelentette: „Nincs ennek olyan nagy jelentősége, amennyit tulajdonítunk neki. Amelyik csapat támadófocit játszik, az akár otthon van, akár idegenben, sok gólt fog szerezni.”

A teljesség kedvéért érdemes még rögzíteni, hogy a legújabban eltörölt szabály természetesen nem öröktől fogva létezett, és bevezetését konkrét anomália indokolta, ösztönözte. A BEK 1964–1965-ös negyeddöntőjében a Liverpool és a Köln oda-vissza 0:0-t bekkelt ki, a harmadik mérkőzésen, Rotterdamban pedig 2:2-re végeztek, ekkor pénzfeldobás következett. Ám ez sem döntött, mert az érme – ha nem is sirály vitte el, mint Bud Spencer és Terence Hill egyik filmjében – az élével beleállt a stadion felázott talajába, így még ezt az aktust is meg kellett ismételni. Érthető, ha ezek miatt az európai futballvezérek úgy ítélték meg, valamit sürgősen tenni kell – és 1965-től beiktatták az idegenben lőtt gólok kedvezményét. (Csendben jegyezzük meg, 1965-ben a Fradi úgy nyerte meg a VVK-t, hogy az előcsatározások során a Wiener SC, a Bilbao és a Manchester United ellen is harmadik mérkőzésre kényszerült, ám Fortuna és az UEFA kegyéből mindhármat Budapesten, a Népstadionban vívhatta. Jelentkezzen, aki tudta! Az bezzeg közismert, hogy a döntő egyetlen összecsapásán éppen Torinóban kellett felülmúlni a Juventust.)

Elvitathatatlan, hogy a jelenleg érvényes módiban van ráció és nincs égbekiáltó igazságtalanság. Ellentétben számos korábbival, okulásként elegendő csak három világbajnokságot felidézni. 1954-ben a 16 résztvevőt négy négyes csoportba sorsolták, ami rendben is lenne, de a kvartetteken belül nem körmérkőzés zajlott, és az érthetetlen kiemelés miatt az NSZK-nak például kétszer kellett legyőznie a törököket, akikkel a mieink nem is találkoztak. Más kérdés, hogy a csoportelső Aranycsapatnak az egyenes kieséses szakaszban az ugyancsak első Brazíliát és Uruguayt kellett kiejtenie, míg a második németeknek a szintén második jugoszlávokat és osztrákokat.

1958-ban csúfos kudarcként élték meg eleink, hogy válogatottunk már a csoportjából kizuhant, pedig simán tovább kellett volna jutnia. Ha másért nem, azért mindenképpen, mert a csoportelső házigazda svédek mögött a második és a harmadik helyen egyaránt három ponttal zárt Magyarország és Wales, ám a mieink gólaránya (akkor még azt számolták) jobb volt – a pontazonosság miatt mégis rájátszást rendeltek el, és 2:1-re kikaptunk.

A csehszlovákoktól 1969-ben 4:1-re elszenvedett marseille-i csapásnak sem kellett volna bekövetkeznie, mert az 1970-es vb-ért zajló selejtező során ugyan mindkét gárda kilenc ponttal végzett a 2. csoportban, de az egymás elleni eredmény (2:0 és 3:3) mellettünk, míg az összgólkülönbség ellenünk szólt. Az előbbivel egyértelműen, de még az utóbbival is jobban jártunk volna, mert legalább nincs a nyílt színi felkoncolás.

Végül egy hazai nonszensz. Az NB I százhúsz esztendős története során egyetlenegy kiírás, az 1988–89-es szólt úgy, hogy döntetlennél „szétlövés” következik, tizenegyesekkel. A sima győzelemért három, a túlórában kivívottért két pont járt, utóbbi esetben a vesztesnek is jutott egy. A Videoton minden addigi és későbbi rendszerben bajnok lett volna, ám ekkor öt tizenegyespárbajából négyet elvesztett – miközben az első Honvéd hétből hatot megnyert –, így még a dobogóról is lecsúszott.

Konklúzióként elmondhatjuk, látott már az egyetemes és a magyar futballtörténelem annyi eszement ötletet, kezdeményezést, hogy ezzel a legújabbal igazán nincs különösebb baj. Sőt egy eddig még sehol fel sem vetődő szempont kifejezetten mellette szól. Ha a labdarúgást szórakozásnak, boldogságforrásnak tekintjük, alapvetés, hogy a stadionokban a hazai gólnak mindig sokkal többen örülnek.

Miért lenne hát értékesebb az idegenbeli?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!