Nincs megállás – Malonyai Péter publicisztikája

Hadd folytassam ott, ahol tegnap abbahagytuk, pontosabban Csurka szerkesztő úr felvetésénél – a koronavírusról lesz szó.Csurka szerkesztő úr felvetésénél – a koronavírusról lesz szó.

Mint írja, kit érdekel mostanság a dopping, így igaz, hiszen szinte eldugott hír volt, hogy a napokban menesztették Jurij Ganuszt, az Orosz Doppingellenes Ügynökség (RUSADA) vezérigazgatóját (aligha véletlenül). A vírusteszté a jelen, s kérdése, hogy elképzelhetők-e csalások az ellenőrzésnél, enyhén szólva is jogos.

Ami engem illet, nálam sincs kizárva a manipuláció a teszteknél, hiszen ahol szabályok vannak, mindig akadnak, akik megpróbálják kijátszani őket. A gyanú egyébként a Slovan Bratislava futballcsapata jóvoltából került elő, miután kétszeri nekifutásra sem tudták lejátszani Bajnokok Ligája-selejtezőjüket a Feröer-szigeteken a Klaksvík ellen. A helyi egészségügyi hatóságok megálljt parancsoltak nekik. Hiába próbálkoztak előbb a nagycsapattal majd a tartalékokkal, mindkét útjuk kárba veszett, mert volt, aki pozitív tesztet produkált a küldöttségben. Hazatérve leteszteltek mindenkit, s nem találtak pozitív esetet, így egyes források hajlanak rá, hogy idegenben manipulálták a mintákat. Ivan Kmotrik klubigazgató persze óvatosabban fogalmazott, azt mondta, a feröeriek „mindent elkövettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a mérkőzést”.

A Klaksvík azóta már kikapott a svájci Young Boystól és kiesett, de jobban járt, mint a Slovan, anyagilag persze. Mert ugyebár mostanság az sem mindegy, mikor esel ki egy-egy kupából. A tavalyi árlap szerint itt

100 ezer euró a különbség, ami azért pénz.

Amikor megjelent a koronavírus, rengetegen mondták, hogy semmi nem lesz ugyanaz, mint volt, ami igaz – és mégsem az. A sportelit és háttere éppen úgy a határokat feszegeti, mint korábban, csak hát ugyebár a körülmények nem ugyanazok. Értelemszerűen szűkültek a keretek, de mindenki éppen úgy ki akarja facsarni a legtöbbet abból, amit csinál, mint korábban.

Aki abban reménykedett, hogy a sport visszatér a gyökereihez, csalódni volt kénytelen. Hiszen a NOB-alapító báró, Pierre Coubertin szép mondata („Béke vagy te, Sport…”) inkább irodalmi emlék, mint valóság, az élet, erő, egészség triász sem fogalmi eleme a sport mindennapjainak, de ha megnézem egy-egy klub jelmondatát, az is legfeljebb dicséretes szándékká nemesült mára. Elvégre az FTC („Erkölcs, Erő, Egyetértés”), az MTK („Bátorság, Buzgalom, Barátság”) vagy éppen a III. ker. TVE (Hajrá, Kerület! Első a becsület!”) uralkodó szlogenjéről sem mondható el, hogy a hőskortól eltelt évtizedek mindegyikében ezt követték az elöljárók, a sportolók.

Visszatérve a vírushoz, nehezíti a tisztánlátást, hogy semmit sem tudunk róla. Nyerésben van a kór, mi pedig védekezünk, ahogy tudunk. Többféle teszt, vizsgálati módi van, felteszem, nem mindegy, mikor és hol melyiket használják, követelik meg, mindenesetre – ahogy olvasom, hallom – csak a tüneteket képes kezelni az orvostudomány, a vírus meg – laikusként fogalmazok – vagy kimegy, vagy nem.

Valamennyi sportág küzd a talpon maradásért, ami persze alapvetően pénzt jelent. A veszteségek minimalizálását. Nálam jellemző, hogy a 2021-re tervezett tokiói olimpiáról szólva a szervezőbizottság vezetője, Muto Tosiro a The Financial Timesnak így beszélt: „Nem tudom, hogy jövőre milyen lesz a járványhelyzet, de kicsi az esélye, hogy akkorra magunk mögött tudhatjuk. Viszont fontos megtartani az olimpiát az emberek miatt, akiknek együtt kell élniük a vírussal.” Ebből én azt veszem le, vegyük tudomásul, hogy a vírus a miénk, de az olimpia is, jó, jó, félünk, óvatosak vagyunk, de azért nincs fontosabb az öt karikánál.

Lelke rajta Muto szannak, még meg is tudom érteni, nem ő az egyedüli, aki fut a pénze után. Ott van például az UEFA első embere, Aleksander Ceferin, aki bevallotta, neki nagyon tetszett az egymeccses rendszer a Bajnokok Ligájában és az Európa-ligában, fontolgatja is, hogy rendszer lesz a kivételből. Az nem jut eszébe, hogy az esélyegyenlőséget nem segíti, hogy vagy otthon játszhatok, vagy nem, de még az sem biztosan előny, ha semleges a helyszín. A csoportmérkőzéseket persze megtartaná, legalábbis egyelőre.

Meglehet lassan eljutunk odáig, hogy a kupatalálkozóknál előkerül a hagyomány, sutba vágják a csoportokat, jön megint az egy meccs itt, egy meccs ott szisztéma, ami egyébként nem éppen utolsó módi, mármint a lényeget illetően, leszámítva persze, hogy kisebb a bevétel, ami ugyebár be nem vallottan még az egészségnél is fontosabb. Igaz, az elnök szerint nem feltétlenül jelent anyagi hátrányt az egymeccses rendszer, mint mondja, minden csak reklám és marketing kérdése.

Az UEFA mindenre képes, még az is lehet, hogy a nagy hatalmú urak feltalálják a meleg vizet, pontosabban rögzítik, hogy az az igazán meleg, amelyiknek ők gyújtanak alá.

Azt senki sem kérdezi, senkit sem érdekel, hogy a futballistákban van-e félsz, a félelem nem játszik. Igaz, a főszereplők sem viselkednek felelősen, hiszen akármilyen parádés a könyökkapcsolat a kezdés előtt, egy-egy gólnál akkora az összefonódás, hogy a Laokoón-csoport ahhoz képest gyenge utánzat, és akkor még nem beszéltem a közönségről. Dívik az én úgysem kaphatom el elve, ami dicséretes optimizmus, viszont veszélyforrás. És ugyan ki hallgat Merkely Bélára, a Semmelweis Egyetem rektora ugyanis a futballmeccsekről szólva elmondta, „ahogy elszabadulnak ott az indulatok, nem igazán az jellemző a nézőkre, hogy minden szabályt automatikusan és a kilencven perc alatt végig betartanak”.

Ez persze természetes egy meccsen, csak éppen most a világunk – nem természetes.

Egyébként a futball egyébként sem veszélytelen sport, vegyük például a fejelést, ami ugyebár alapeleme a játéknak. Nos a Stirlingi Egyetem kutatói arra jutottak, hogy a fejelés károsítja a futballisták agyműködését és memóriáját. Szerintük húsz fejelés után apró, de jelentős változás következik be a játékosok agyában, memóriateljesítményük 41–67 százalékkal csökken, és a hatás a fejelés után 24 óráig megfigyelhető. A hatás tehát átmeneti – vagy nem. Jeff Astle, a West Bromwich Albion egykori válogatottja 59 esztendősen hunyt el 2002-ben, miután esztendőkön át harcolt az Alzheimer-kórral. Lánya biztos benne, hogy a betegségének köze volt a fejeléshez, ráadásul a hatvanas-hetvenes években még sokkal keményebb voltak a labdák, mint ma.

Tekinthetjük egyedi esetnek Astle-ét, ám aligha véletlen, hogy az Egyesült Államokban a futballszövetség megtiltotta, hogy 11 éven aluli gyerekek fejeljenek az edzéseken és a meccseken, 11 és 13 esztendős korban pedig limitált ez a játékelem. Nemcsak a labda miatt, hanem az összefejelések elkerüléséért is.

Ami viszont elég mindennapi a mai elitfutballban. Egy felmérés szerint a 2014. évi brazíliai világbajnokságon hét látványos fejsérülés volt a meccseken, a kárvallottak közül négyen visszatértek a pályára, nem feltétlenül beszámítható állapotban.

Vagy ott a jegelés. Még fel sem üvöltött az áldozat, máris rohannak a jégsprayjel, elfagyasztják a sérült testrészt, a fájdalmat nem érzi a hős, rohan vissza a társai közé, miközben – erre is jócskán van adat – ez a beavatkozás gyakran inkább hátráltatja, mint segíti a gyógyulást.

Személyes példával is szolgálhatok, a hatvanas években gyerekként Csepelen tanúja voltam annak, hogy a dunaújvárosi Aczél kapus a levegőben úszva a stoplijával felszakította a hazai Kalmár homlokát. A mentők vitték el a 20. percben, hogy a 48.-ban turbánnal a fején visszatérjen a csepeli kórházból (: a sürgősségi ügyelet még tudta, mi a sürgős), s győztes gólt – fejeljen.

Mert mindig a fejen múlik a legtöbb.