X-Faktor – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem szignifikáns a különbség, de abszolút jelzésértékű: e cikk írásakor körülbelül kétszer annyian látták és lájkolták a Nemzeti Sport online felületén azt a videót, amelyen Neil Lennon, a Celtic menedzsere zsémbeskedik a Ferencvárostól bekapott második gólon, mint amennyien megnézték a Fradi-futballisták ünneplését a bravúrosan megnyert Bajnokok Ligája-selejtező után. Nincs ezzel gond, kis aránykülönbségekkel ilyenek vagyunk mi, emberek (nemcsak a magyarok, bárki más), hiszen a legszebb öröm a káröröm, ugye, s ezt a mondást nem két napja találta ki egy XXI. századi kommentelő, aki még életében pozitív hozzászólást nem tett semmilyen témában. Bármibe fogadok, a skót sztárgárda kiverését követően is lesznek majd fanyalgók, megfigyelésem szerint két irányból: az egyik a már említett, álnév védte internetes hozzászóló (tisztelet a kivételnek), a másik jellemzően az idősebb korosztály tagja, akinek a lelkében feloldhatatlan ellentét feszül labdarúgásunk csodás múltja és jelenlegi támogatott helyzete között. Az előbbi reakció, mint már jeleztük, az általános emberi természetből, annak is a sötétebb oldalából adódik, utóbbi bonyolultabb kicsit, hiszen a tézist, miszerint egy fillér támogatást, stadiont, mezt (és a többit) sem érnek a maiak, megrendíti minden aktuális siker. Távol áll tőlem, hogy a pénz feneketlen zsákba dobálását támogatnám, ettől még a sport, ezen belül a labdarúgás egzakt értékelése maga az eredmény, amivel nehéz vitatkozni. Nekem viszont kellett egy volt kollégával, aki például épp akkor látta a gödör alján a magyar focit, amikor a Vidi hat év szünet után végre újra bejutott az Európa-liga csoportkörébe (majd jött tavaly az FTC hasonló produkciója). S olyan szakmainak álcázott elemzést is olvastam Csányi Sándor MLSZ-elnökségéről, amelyből hiányzott a 2016-os Európa-bajnoki részvétel, az utóbbi évtizedek legnagyobb válogatott szintű produkciója. Persze lehet és kell kritizálni, építő jelleggel véleményt formálni, no de ezek...?!

Mielőtt megkapnám a magamét, hogy a Fradi a Celtic felülmúlásával egyelőre nem ért el semmit, és a következő körökben simán ki is eshet, gyorsan elkanyarodom a zöld-fehérektől, éppen azért, mert még valóban nem járták be idei útjukat. Lehet ebből BL-főtábla, El-főtábla vagy búcsú, előbbi kettő esetén további magasságok (egyenes kieséses szakasz) esetleges meghódítása, szóval felesleges lenne most értékelni. Örülni viszont lehet a ténynek, hogy egy hazai klub újra le tud taszítani a nemzetközi porondról világszinten jegyzett és ismert, sokkal kedvezőbb anyagi lehetőségekkel rendelkező patinás csapatot. Az új s a magyar labdarúgás fejlődése szempontjából hasonlóan fontos téma jelenlegi legnagyobb potenciállal bíró játékosunk, Szoboszlai Dominik eligazolása, pontosabban ennek elmaradása. Az emberi természet ismerete ezúttal is előny, s mit ád az ég, amikor kedden kiderült, hogy 19 éves honfitársunk továbbra is salzburgi mezt visel, az internetes hozzászólások jellege az említett ferencvárosi videók arányait tükrözte: kétharmad bírálta, mondván, fél az igazi megméretéstől egy nagy klubnál, s egyharmad volt, amely szerint korrekt döntés született a sportoló és menedzsmentje részéről. Őszintén szólva eleve nemigen értem, hogyan képes bárki is „megmondani a frankót” úgy, hogy egyetlen releváns és bennfentes információnak sincs birtokában az adott témában, de hát erről a korszellem szülte álságos magabiztosságról, amit korábban nem kommentelésnek, hanem kocsmai handabandázásnak hívtak, már rengetegszer értekeztünk. Régen a pia adta az „erőt”...

Amire ezúttal felhívnám a figyelmet, az az időtényező. Mármint hogy Szoboszlai érdemi pályafutása épp csak elkezdődött, maga is még innen van a húszon, előtte az élet, a karrier gerince. Amit eddig biztosan tudunk, hogy korosztályos szinten a Videoton, édesapja székesfehérvári utánpótlásműhelye, a Főnix-Gold, majd az MTK színeiben mutatta meg a tehetségét, innen igazolt Salzburgba. A fiókcsapatnak számító Lieferingnél kóstolt bele a profi fociba az osztrák másodosztály szintjén, aztán 2018 januárjában jött az élvonal. Az RB Salzburggal 2021-ig írt alá szerződést, fokozatosan erősödött bele a kezdőbe, tavaly megjárta a BL főtábláját, a koronavírus-járvány utáni tavaszi újrakezdés során pedig csapata kiemelkedő emberévé vált. Közben a magyar válogatottat sem hanyagolta el, U17, U19, U21, nyolcszor már az A-csapatban is szerepet kapott, látványos és fontos gólok, gólpasszok szegélyezték az útját. Tavaly a goal.com a 21. helyen beválasztotta a nemzetközi futball ötven legtehetségesebb csodagyereke közé, az idén ő lett az osztrák Bundesliga legjobbja, bekerült több sztárgárda látókörébe, jelenlegi értéke a mértékadó transfermarkt szerint 25 millió euró. Ez már egy szabad szemmel is jól látható, kerek összeg, ennyit még sosem adtak hazánkfiáért a foci világpiacán, s bizton mondhatjuk, azon kevesek egyike, akik nemzetközi klasszissá válhatnak. Itt horgadhat fel a kérdés, hogy a mostani döntés a salzburgi folytatásról mennyire segíti vagy gátolja e kétségtelenül csábító lehetőség elérését. Elsőként szögezzük le: nem örökre marad Mozart városában, csupán ott tartunk, hogy a mostani nyári átigazolási időszakot „hagyja ki”. Másrészt újra megmutathatja magát a BL vagy az El főtábláján (a Salzburg a BL-playoffban kapcsolódik be a küzdelmekbe), az ilyesmi ritkán csökkent az érintett ázsióján. Közben a válogatottal a Nemzetek Ligájában jelentős ellenfelekkel – Törökország, Oroszország, Szerbia – szemben pallérozódhat, sőt, az ennél is fontosabb Eb-pótselejtezőkön történelmi tett részese lehet. Amihez, maradjon köztünk, sokkal többet tehet hozzá a Salzburg állandóan foglalkoztatott kulcsembereként, mint egy igazi nagycsapat keretének ikszedik tagjaként, bizonytalan szerepeltetéssel. S noha erre jöhetnek megint a Moriarty-féle negatív hullámok (a la Kelly hősei), hogy egycsapatos az osztrák bajnokság, de nézzük már meg, melyik nem az a maga szintjén? Egészen pontosan hol nem koncentrálódik egy-két csapatba a szakmai és anyagi erő? Még az angoloknál a legkevésbé, de Németországban (Bayern München), Franciaországban (PSG), Spanyolországban (Real Madrid, Barcelona), Olaszországban (Juventus) mindenképpen, s ezek csak az elitligák. A mi kis NB I-ünkből a Ferencváros és az FC Fehérvár emelkedik ki. Ha tetszik, ha nem, ez a trend, ez a valóság.

Mint ahogy az is, Szoboszlai Dominikban megvan az a bizonyos X-Faktor, ami kevesekben. Mondjuk ki nyíltan, a magyar foci legutóbb Dzsudzsák Balázst, előtte pedig Détári Lajost termelte ki nagyjából ezen a szinten. A korábbi nemzetközi klasszisok és klasszisjelöltek azért nem relevánsak ebből a szempontból, mert teljesen más (sport)történelmi környezetben zajlott a pályafutásuk, nem gazdasági és/vagy menedzselési okokból kerültek vagy nem kerültek valamely klubhoz. Törőcsik András csak pályája delelőjén túl mehetett külföldre, Albert Flórián akkor sem, de talán minek is, hiszen akkor még a honi klubok is a világelitet jelentették. Puskás Ferencet, Kocsis Sándort, Czibor Zoltánt az 1956-os forradalmi vihar repítette a spanyol sztárgárdákhoz, miközben itthon kegyvesztetté kellett válniuk, csakúgy, mint a második világháború utáni itteni zavarosból Barcelonába repülő s ott szintén legendává váló Kubala Lászlónak. Détári esetében a kommunista „biznisz” döntötte el 1987-ben, hogy az Eintracht Frankfurthoz igazol a Honvédból, onnan az Olympiakosz Pireusz szirénhangjai csak addig hallatszottak, amíg Koszkotasz elnök börtönbe nem került. Az olasz vonal (Bologna, Ancona, Genoa) tiszteletre méltó, de mégsem a Juventus, amely állítólag szintén felvetődött, a Barcelonához hasonlóan. Dzsudzsák Balázs esete még közelebbi, s bár nem történelmi a távolság, azért mondhatjuk, közel a végkifejlet. Nála a PSV Eindhoven lehetett volna az ugródeszka, de nem lett az, az orosz, majd a török és az arab kaland szakmai szempontból semmiképpen sem példaértékű sikertörténet, a 108 válogatottság annál inkább.

Szoboszlai Dominik kerek százzal van mögötte, de ha fél vagy egy év múlva elhozza magának és nekünk az igazi sztárgárdát, ahol be is válik, felér néhány címeres mezes fellépéssel. Semmiről sincs lemaradva. Egyelőre nem hibázott.