Törlés, késés, defekt – Bobory Balázs publicisztikája

Nyilván e sorok olvasói közül többen repültek már Távol-Keletre vagy éppen az amerikai kontinensre, megtapasztalták az átszállással járó gondokat, nyűgöket, veszélyeket, s bár látszólag az utazás alatt nem csináltak semmit, csak hosszú órákon át ültek, aludtak, ettek, ittak, mégis holtfáradtan, bágyadtan érkeztek meg a célállomásra.

Nos, a magyar férfi kosárlabda-válogatott a múlt héten megjárta a poklot, pedig nem is olyan messze, mindössze Észak-Macedóniába szeretett volna eljutni légi közlekedéssel. A mieink kedden indultak útnak, szerdán volt a mérkőzés, és csütörtökön tértek haza, a lehető legkalandosabb körülmények között.

Mivel az adott időpontban közvetlen járat nem indult Budapestről, a magyar delegáció bécsi átszállással vette célba Szkopjét. A játékosok hajnali négykor indultak el a vb-előselejtező alatt belakott bázisról, Szolnokról, de a Liszt Ferenc repülőtéren negyven perccel a tervezett felszállás előtt azzal szembesültek, hogy az osztrák légitársaság törölte Bécsbe induló járatát. A mieinknek további három órát kellett várniuk a következő lehetőségre, amivel aztán eljutottak Schwechatra, ám persze addigra rég felszállt a Szkopjéba induló délelőtti gép, a következőre pedig majdnem este tizenegyig kellett várni. A szövetség azonnal lépett, megkímélte a játékosokat, hogy a meccs előtti napon tíz órát a tranzitban lődörögjenek, gubbasszanak, így az egyik reptéri szállodában pihenőszobákat biztosított a csapat számára. Persze a tervezett napirend borult, a játékosok egy része a hotel edzőtermében mozgatta át izmait, Gasper Okorn szövetségi kapitány is tudott videózást tartani, de így sem volt kellemes késő este megint végigcsinálni a repülőtéri protokollt.

Szerencsére a válogatott ekkor már eljutott Észak-Macedóniába, kosárlabdázóink pedig éjjel egykor már ágyban is voltak… Persze a meccs nem sikerült jól, simán kikaptunk az addig nyeretlen hazaiaktól, ám a mieink nagyon sportszerűen csak érintőlegesen említették a borzalmas utazást, az előzményeket, sokkal inkább magukban keresték a hibát.

Sokat senki sem aludhatott az összecsapás után, mert Szkopjéból csütörtök hajnalban szállt fel ismét Bécs felé a repülő, a játékosok közül volt, aki nem is aludt el, mert hajnali fél háromkor csekkolt ki a társaság a szállodából. Az első repüléssel ezúttal nem volt baj, mindenki bízott benne, hogy Bécsben sem lesz, és egy darabig úgy is tűnt, hogy jóval dél előtt Budapestre érnek a küldöttség tagjai. Csak aztán megint fél órával a felszállás előtt jött hír, a Bécs–Budapest járatot törölte az osztrák légitársaság, és innentől lett főszereplő ismét Plézer Gábor delegációvezető, aki a légitársaság munkatársaival vívott rövid „szócsatája” után a szövetség elöljáróival úgy határozott, hogy innentől a földi közlekedés a biztosabb, és egy buszt riasztottak, amely Veszprémből indult el a schwechati reptérre, s megint több mint négyórás várakozás következett. De legalább ennyi idő alatt előkerültek azok a bőröndök is, amelyek elvesztek valahol a repülőtéren, ketten vártak a kelleténél valamivel nyugtalanabbul, és reménykedtek, hogy nem lesz hosszas procedúra visszaszerezni a csomagokat. Szerencsére a többihez képest egy órával később megjött a kettő elveszettnek hitt darab, és már tényleg csak a buszra kellett várni.

Amikor jött a telefon, hogy a jármű perceken belül előáll, hangos sóhajok és örömszavak hagyták el a társaság tagjainak a száját, mindenki úgy volt vele, hogy mindegy hogyan, de jussunk végre haza. Ne felejtsük, a válogatott tagjai ekkor uszkve egy hónapja éltek már együtt, a felkészülési időszak és az előselejtező-sorozat nagyjából ennyi időre zárta össze a játékosokat és a szakmai stábot, nem csoda hát, hogy hazavágytak végre a kosarasok. A parkolóba, a buszhoz érve jött az a meglepetés, amire senki sem számított: a járműnek defekt miatt leeresztett az egyik kereke, így el kellett vinni megjavíttatni. Többen kínjukban nevettek és a felszerelt kandi kamerákat keresték, mások azt hitték, hogy megelevenedett a szép emlékű „Kész átverés show”, Jáksó László majd előugrik a „leberkäsés” bódé mögül egy üveg pezsgővel, és mindenki jót nevet a tréfán. Egyik sem történt meg, a buszra tényleg megint várni kellett több mint fél órát, ám aztán visszaért, ahogy onnantól a csapat is szerencsésen hazazötykölődött. Érdekes, de Észak-Macedónia sohasem volt még ennyire „messze”, odafelé 20, vissza 16 órát utazott a magyar válogatott, ennyi erővel az Egyesült Államokból is bőven megfordulhatott volna három nap alatt.

Jelen sorok írója elég régóta, mintegy másfél évtizede gyakori résztvevője az ilyen háromnapos túráknak, ám nyugodtan kijelenthető, ennél extrémebb eset még nem fordult elő. A három nap alatti kétszeri járattörlés ugyanazon a vonalon nem lehet szerencsétlenség kérdése, de pontos okot nem lehet tudni, miért nem szálltak fel a repülők a magyar és az osztrák főváros között. A légitársaság hosszú távon biztosan kiérdemli a „megbízhatatlan” pecsétet, ám ez a kosarasokon nem segít, ők igazi tortúrát éltek át.

A repülés egyébként sem mindig leányálom, és nem csak azért, mert néha törölnek egy-egy járatot. Előfordul, hogy a rosszindulat, továbbá a rugalmasság teljes hiánya okoz bosszúságot. Ilyenre példa, hogy valamikor a 2010-es évek közepén a Szolnoki Olaj Franciaországban szerepelt nemzetközi kupameccsen. Hazafelé a Charles de Gaulle repülőtéren várakozott átszállás miatt hosszasan a társaság, akadtak, akik egy kicsit el is szunyókáltak, a küldöttség fele körülbelül 30 perccel a felszállás előtt ment oda a Budapestre induló géphez, hogy beszálljon, ám csak annyit láttak az utasok, hogy két légiutas-kísérő már kívülről zárja be az üvegajtót. A játékosok közül többen kopogtattak, szóltak, hogy itt vagyunk, a stewardessek csak rázták a fejüket, hogy a beszállás véget ért, aki nem jött meg időben, az már Párizsban marad. Az amerikai Skip Mills volt a legjobban kiborulva, amíg fel nem szállt a gép, hevesen reklamált a légitársaság pultjánál, de a franciák hajthatatlanok voltak, így az Olaj vezetőségének új jegyeket kellett vásárolnia a néhány órával később induló járatra.

A legrosszabb mégis az, ha a levegőben érzi veszélyben magát az ember, a magyar válogatott tagjai a mai napig emlegetik a tavaly őszi, isztambuli repülést, amikor olyan viharba került a gép, amelynek következtében néhány másodpercig valóban zuhant is. A pilóta kétszer próbálta letenni a járművet, egyszer sem sikerült neki. Ekkor mondta a Falco kiválósága, Perl Zoltán azt, hogy ő többé nem száll fel semmivel… Akkor a repülő le sem tudott szállni a Boszporusz partján, Izmirig szállt tovább, ahol az időjárás már engedte a biztonságos landolást.

Szóval, akik azt gondolják, hogy a sportolóknak mindig minden pillanatban jó, amikor utazhatnak, repülhetnek, nagyot tévednek. Egyrészt az ilyen villámtúrákon a játékosok az adott helyszínen a szállodán és a meccs helyszínéül szolgáló létesítményen kívül szinte semmit sem látnak. Ellenben a repülőgépek nem akkor indulnak és érkeznek, ami mindig ideális lenne a tökéletes felkészüléshez, és még szóba sem kerültek azok a bonyodalmak, amelyekkel férfi kosarasaink szembesültek – ezúttal leginkább Bécsben.

Persze az esetek nagy többsége nem ennyire kalandos vagy inkább borzasztó, ettől függetlenül a sors gyakran alakíthatja úgy az életet, hogy megnehezíti az adott mérkőzésen való szereplést vagy annak a minőségét. Márpedig nem mindig kvázi tét nélküli egy meccs, mint a magyar csapaté volt Észak-Macedónia ellen. És bár a játékosok és edzők elhallgatták, az utazás viszontagságai alaposan benne voltak abban, hogy ezúttal nem sikerült nyerni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!