Foxi maximuma – Ballai Attila publicisztikája

Nem várok nézőcsúcsot a labdarúgó Magyar Kupa idei, május 3-i döntőjében. Pedig a Puskás Aréna ihletett helyszín, látott már tét nélküli mérkőzésen is negyvenezer embert, többször is telt házat, a tavalyi MK-fináléban pedig a megszakításokkal több mint egy évszázados múltú vetélkedés történetében 39 ezres rekordot. Igaz, egy éve a Ferencváros játszott a Pakssal, szerdán pedig a Zalaegerszeg fog a Budafokkal. Vagy fordítva. Előre is elnézést kérve a két féltől és híveiktől, hiszen számukra biztosan és jogosan maga a beteljesülés e szereposztás – korábban még egyikük sem nyerte el a serleget, a Zete 2010-es második helyével járt hozzá legközelebb –, a mostani a semleges futballbarátnak minden idők egyik legingerszegényebb párosítása.

De csak az egyik, mondhatni, az ezüstérmes. 1934-ben ugyanis a Soroksár és a BSZKRT, azaz a „Beszkárt” találkozott a végjátékban. Fokozandó a meglepetést, a négy közé a Püspökladány és a Szolnoki MÁV jutott még be. Hogy merre jártak eközben a „nagyok”? A Fradi, a Hungária és az Újpest? Más dolguk akadt. „Kicsit” fontosabb. Az MK-döntő első mérkőzésének napján – a két döntetlen miatt három felvonás után kaparintotta meg az NB I-be éppen feljutott Soroksár a trófeát –, 1934. május 31-én történetesen magyar–osztrák világbajnoki negyeddöntőt rendeztek Bolognában.

Amikor azon elmélkedünk, akár borongunk, miért nincs meg a labdarúgó Magyar Kupának az a rangja, nimbusza, amely megilletné, amiért kitalálták, ne feledjük, pofon egyszerű a válasz: mert mi és elődeink nem adtuk meg neki. Ezért végképp ne a nemzetközi szövetség illetékeseit vagy a marslakókat okoljuk. Maradva az 1934-es példánál, egy esztendő alatt sikerült nem akármilyen magasságból a béka vádlija alá süllyeszteni az MK presztízsét, az 1933-as ugyanis minden idők egyik legemlékezetesebb, legnagyobb hatású döntője volt. Az 1932-ben százszázalékos bajnokságot nyerő Ferencváros 1933-ban óriási meglepetésre nem tudta megvédeni címét, mert a rohamtempóban mellé és a Hungária mellé emelkedő harmadik nagycsapat, az Újpest megakadályozta ezt. Május 14-én, a Megyeri úton aratott 1:0-s sikerével szentesítette a trónfosztást, így a fél ország felajzva várta több mint tíz napra rá a visszavágót, a kupadöntőt. Amelyen a Fradi Takács II négy és Sárosi három góljával 11:1-es, korszakos, örökös rekordot jelentő diadalt aratott. Erre egy évre rá az illetékesek összehozták a „Sori–Beszkárt” partit. Angliában ugyanezen a tavaszon, az FA Cup csúcspontjaként a londoni Wembley 93 ezer nézője előtt a Manchester City 2:1-re verte meg a Portsmouth gárdáját, a mérkőzést bizonyos Stanley Rous, a FIFA későbbi elnöke vezette.

Jó, a brit futballhagyománnyal természetesen képtelenség versenyezni. De nálunk sem tegnap óta rúgják a labdát, hanem egy és negyedszázada, és ha ezalatt mást nem is, de a hol oda-vissza vágós, hol egymeccses, hol négyes körmérkőzéses végkifejlet, valamint az ugyancsak agyonvariált előcsatározások helyett legalább két tételt már kőbe lehetett volna vésni: a lebonyolítás rendjét és a finálé örökös helyszínét. Hogy az angolokat még egyszer citáljam, az eredendően a West Ham szurkolói által átírt és dalolt ismert slágert szinte minden klub drukkerhada fújja: „Que sera, sera, Whatever will be, will be, We're going to Wembley, Que sera sera...”, szabad fordításban, sajnos rím nélkül: „Bárhogy lesz, úgy lesz, mi megyünk a Wembley-be, bárhogy lesz, úgy lesz.”

Mindemellett, sőt a fentiek dacára, valamelyest budapesti felülnézetet tükröz az az álláspont, hogy a kupának csekély a rangja. Mert a kisebb csapatok egyszeri vitézkedése a fővárosból nézve talán feledhető epizód, ám az érintettek lelkében, kollektív memóriájában igenis múlhatatlan dicsőség és emlék. Még a Szabad Föld-kupa megnyerése is. Ezt illetően hadd rukkoljak ki egy személyes tapasztalattal! Családi, baráti vacsorát tartottunk a megyei első osztályú Soltvadkerti TE klubtermében, amelyet egy freskó méretű fotó ékesít, a kisváros 1975-ben – jelesül május 1-én – Szabad Föld-kupát nyert alakulatáról. A kép az ünneplés pillanatait rögzíti, a játékosok arcáról földöntúli boldogság sugárzik. Némelyiküket néhány évtizeddel később megismerhettem, így pontosan tudom, mi mindent jelent nekik ez a településtörténeti tett, de maga a felvétel is, amely a klubházba belépő utódoknak hirdeti: lássátok, csodáljátok, a Balmazújváros feletti 5–4-gyel Pista bá', Lajos bá' hajdan milyen magasságba röpítette az STE hírét, nevét!

A Ferencváros elkényeztetett hívei persze nem idézik naponta megindultan az eddig besöpört két tucat MK-trófeát. A vesztesek némelyike azonban sokkal inkább őrzi a múlt e számára feledhetetlen szeletét, álljon itt erre is két példa! Az MK első vidéki döntőjét 1944-ben rendezték – Kolozsvárott. Igaz, a megismételt, második mérkőzést, miután az első a Hungária körút 28 ezer nézője előtt 2:2-re végződött. Így július 2-án a „kincses városban” a déli harangszóra kezdődött a történelmi találkozó, és az ihletett hangulatot az egekbe emelte, hogy Bonyhádi Lajos már az első percben vezetést szerzett a Kolozsvári Vasutasnak. (Kell-e mondani, a klub mai neve az ugyancsak a vasutat jelző CFR.) Aztán 3:1-re fordított a Fradi, de így is a határokat átrajzoló második bécsi döntés következményeként Észak-Erdélybe négy évre visszatért „kis magyar világnak” egyik utolsó, szívbe markoló mementója volt e találkozó. Hiszen több mint három hónap múltán, a Ferencváros vendégjátéka után egészen más típusú győztesek érkeztek a Szamos partjára: a szovjet, majd nyomukban a román megszálló csapatok.

Kevésbé fennkölt, de más szempontból különleges döntő volt az 1978-as. Nekem azért is, mert a szüleim először engedtek el egyedül a Népstadionba, ahol két nap alatt négy meccset – augusztus 19-én elődöntők, 20-án bronz- és aranymeccs – és nem kevesebb, mint huszonnégy gólt láttam! Szombaton Pécs–Vasas és FTC–Újpest egyaránt 3–2, vasárnap előbb Vasas–Újpest 5–3, majd Fradi–Pécs 4–2, ráadásul 0–2-ről, hosszabbítás után. Így emlékszem én. Pécs melletti, később megismert cimborám azonban utóbb többször a szememre vetette, hogy „mocskos csalás” áldozatai lettek, és ami azt illeti, a második félidőben a Ferencváros úgy egyenlített, hogy előbb a tizenhatoson belüli közvetett szabadrúgást kapott ­Katzirz kapus labdatartásáért, aztán még egy tizenegyest is. Akkor engesztelődött ki a srác valamelyest, amikor a PMSC 1990-ben megszerezte első – és mindmáig egyetlen – MK-serlegét. Bizony ám, kedves ifjú olvasók, az évek óta a másodosztályban sínylődő Pécs szebb napjaiban nyert Magyar Kupát! Miként a már említett Soroksár mellett a III. Kerület, a Békéscsaba, a Szolnok, a Siófok és a Sopron is.

Mindezt kirostálhatja a többség emlékezete, de a helyieké őrzi, ebben ne kételkedjünk! Így aztán, ha valaki rácsodálkozik a bajnokságban éppen ezüstvárományos Kecskemétre, mondván, még sohasem ért el semmit, a „hírös városban” okkal vágják rá: dehogynem, minden idők talán legemlékezetesebb kupamenetelését. A 2010–2011-es kiírásban a harmadik fordulóban kiizzadt 2–1 Békéscsabán, a negyedikben sima 3–0 Tiszakanyáron, a nyolcaddöntőben, már oda-vissza vágós alapon összesítésben 6–1 a Debrecen, a nyolc között 6–2 a Siófok, az elődöntőben 5–1 a Zalaegerszeg felett. Végül a fináléban, már egyetlen mérkőzésen, a Puskás-stadionban, 3–2-es győzelem a Videoton ellen, a közép-afrikai légiós, Foxi mesterhármasával. Remélhetőleg megbocsátható szóviccel, ez volt Foxi maximuma.

Amit az idén, a Budafok–Vasas elődöntő 3–0-ja során Beke Péter lemásolt. Mivel az ifjú csatárt és családját hosszú évek óta jól ismerem, bizton állíthatom, életük egyik fő élménye a Magyar Kupa aktuális kiírása. Hiszen ez hozta meg nekik a bizonyosságot: érdemes volt, már csak ezért is, mindenképpen. Ez az, ami felülről, országos szintről nem látszik. De belülről nagyon is, ami egyrészt persze szűkebb, másrészt viszont sokkal tágabb horizont. Mert minden ember, minden csapat, minden szurkolótábor, még az oly kicsi is, külön világ.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!