Csercseszov titka – Pór Károly publicisztikája

Még hiszek abban az alapvetésben, hogy az edzőt az eredményei minősítik, minden más csak másodlagos. Márpedig a tréner, aki nyert már lengyel és magyar bajnokságot, kupát, negyeddöntőbe jutott az orosz válogatottal a 2018-as világbajnokságon és három különböző klubcsapattal (Dinamo Moszkva, Legia Warszawa, Ferencváros) 22 Európa-liga-csoportmeccsen 41 pontot szerzett (62 százalékos teljesítmény), rossz nem lehet. Nem véletlenül mondta azt a minap egy helyi szakértő, hogy jelenleg Sztanyiszlav Csercseszov az orosz labdarúgás legjobb edzője. Ezt – a fent már említett eredmények mellett – azzal is indokolta, hogy a Fradival a jóval nagyobb költségvetésű Monaco, Trabzonspor kettőst is megelőzte, és első helyen jutott tovább az Európa-liga nyolcaddöntőjébe, és úgy is utcahosszal vezeti a magyar bajnokságot (két meccsel kevesebbet játszva), hogy harminc mérkőzést letudott már ebben az idényben.

Pedig amikor megérkezett Magyarországra, és az első három mérkőzéséből kettőt elveszített a Ferencvárossal (a Puskás Akadémia és a Paks ellen, az utóbbit ráadásul hazai pályán 3–0-ra), vagy amikor a Slovan Bratislava és az azeri Qarabag győzött Budapesten, nem gondoltam, hogy egyszer arról fogok értekezni, miért is jó szakember a Ferencváros vezetőedzője.

Sztanyiszlav Csercseszov azért figyelemreméltó „jelenség”, mert abszolút nem olyan, mint ahogy azt egy mindentudó futball-lexikonban a „jó edző” definíciójánál leírhatnák: nagy taktikus, bármikor képes váratlan húzásokra, folyamatosan több játékrendszerben gondolkodik, amelyeket mérkőzés közben is hatékonyan variál. A jó edző mintaképét eddig én nagyjából olyannak képzeltem el, amilyen Szerhij Rebrov. Nála mindig azt éreztem, viszonylag kötött elképzelése van arról, mit szeretne látni a pályán, milyen típusú futballt tart megvalósíthatónak az adott ellenféllel szemben, ahhoz igazította az aktuális felállást – ő aztán tényleg mindent bevetetett az NB I-ben használt 4–2–3–1-től és 4–3–3-tól kezdve a nemzetközi porondon alkalmazott, jóval védekezőbb 5–4–1-ig – és a játékosok feladatkörét. A Valerij Lobanovszkij-féle futballfelfogást továbbvivő Rebrovnál szinte körzővel, vonalzóval meg lehetett rajzolni, ki, mikor, hol fog helyezkedni, hol kell letámadnia az ellenfelet, mikor hova kell passzolnia, sarkítva talán még az is elő volt írva, hogy adott pillanatban bal vagy jobb lábbal kell lépni. Ez a rendszer pedig nagyon fegyelmezett és rendkívül hatékony játékot eredményezett. Elég csak a nemzetközi meccsekre gondolni, a Ferencváros az erősebb csapatokkal szemben – Ludogorec, ­CSZKA Moszkva, Celtic, Dinamo Zagreb – akkor is meccseket tudott nyerni, amikor alig volt gólhelyzete.

Ehhez a kissé katonás edzőhöz meglehetősen hiú jellem, nemegyszer kioktató stílus is társult. A sajtótájékoztatókon hidegvérű profi volt, nagyon ritkán mosolygott, és csak a futballal foglalkozott, meg időnként a körülményekkel... Szerette hangoztatni, hogy az érkezése előtt a Ferencváros 15 évig nem tudott bejutni a csoportkörbe, egy-egy gyengébb mérkőzés után pedig hol a pálya talaját kifogásolta, hol a szövetséget kritizálta a túl sűrű versenynaptár miatt, és még azt is megjegyezte, ez nem szolgálja a magyar válogatott érdekét. Az utolsó hónapokban pedig már a klubvezetőséget illette nyilvánosan kritikával, úgy érezte, nem tisztelik eléggé – miközben a az FTC történetének alighanem legjobban kereső edzőjévé vált (szó se róla, megdolgozott a pénzéért).

Csercseszov nagyon más – mind szakmailag, mind emberileg. Az egyetlen, amiben hasonlítanak, hogy ő is munkamániás, él-hal a futballért. Viszont egyáltalán nem az a smasszer típus, amilyennek kezdetben mindenki gondolta. Rebrovval ellentétben sokat mosolyog, poénkodik, és előfordult, hogy az egyik sajtótájékoztatóra jókora kötéssel a lábán bebicegő újságíró kollégának gyors gyógyulást kívánt, a következő alkalommal pedig visszakérdezett, hogy minden rendben van-e vele. Aztán emlékezetes pillanat volt, amikor a bajnokavatás után nyilatkozat közben pezsgővel locsolták a játékosai, ő pedig mutatta nekik, hogy inkább igyák meg, a Magyar Kupa-döntő után pedig Franck Bolinak szólt oda, hogy egy kis pezsgőt majd neki is tegyenek félre. A rendet persze megköveteli és osztrák elődjével, Peter Stögerrel szemben egyelőre a kissé öntörvényű labdarúgókat is tudja kezelni, mint amilyen például Boli vagy Ryan Mmaee.

Csercseszov, amikor Magyarországra érkezett, azzal kezdte, hogy az ő szótárában a probléma szó nem szerepel, és valóban nem is szokott a külső tényezőkkel foglalkozni, még az iváncsai fiaskó után sem hozakodott elő a pálya állapotával vagy a sűrű programmal, csak annyit mondott, a kupában előfordul az ilyesmi, tanulni kell belőle, és menni tovább. Másrészről a sikerek után sem helyezi előtérbe magát. Azt a tényt ugyan egyszer megjegyezte, hogy a Fradival elért, magyar szinten rekordszámú csoportkörös győzelem azért neki nem olyan nagy szó, mert a Dinamo Moszkvával nyert ő már egymás után hat meccset is az Európa-ligában (egymásra néztünk a kollégákkal, alig akartuk elhinni, de 2014-ben valóban hat győzelemmel tudta le a csoportkört, a Panathinaikoszt és a PSV-t is oda-vissza megverték, majd a nyolccadöntőben nyolc veretlen meccs után kaptak ki és búcsúztak a Napolival szemben). Ugyanakkor gyorsan hozzátette, hogy nem tudja magát különválasztani a csapatától, mindent együtt érnek el, és sosem foglalkozik a rekordokkal, csak a következő feladattal.

Viszont ha már az iváncsai kupatalálkozó szóba került, ott azért az is megmutatkozott, ha a legjobb játékosoknak aznap nem megy a futball, Csercseszov mester sem tud sokat hozzátenni annak érdekében, hogy változzon a mérkőzés képe. Ez volt a helyzet a Qarabag ellen vagy mondjuk a belgrádi 4–1-es El-vereség alkalmával, de említhetjük tavaszról a Paks elleni 0–3 mellett az MTK-val szembeni 3–0-s bajnoki vereséget vagy az őszi kecskeméti 0–2-t. Azért korábban ennyire sima zakók hasonló játékerejű vagy gyengébb csapatokkal szemben jóval ritkábban fordultak elő a Ferencvárossal. Csercseszovval kapcsolatban kicsit az az ember érzése, hogy felküldi a csapatot a pályára – szinte mindig ugyanabban a formációban –, és annyit kér, játsszatok. És a futballisták kreativitásán, napi formáján, valamint az ellenfél teljesítményén múlik, mikor milyen tartalommal töltik meg a játékot. De mivel nagyon sok jó labdarúgó alkotja a keretet, kedvére variálhatja az összeállítást, mert nagyon mellényúlni nem tud. Viszont ha aznap éppen senki sem tud egyénileg annyit hozzátenni, amennyi a győzelemhez kell, el is vérzik a csapat.

Ugyanakkor azt is meg kell hagyni, hogy az előzetes várakozásokhoz képest sokkal bátrabb támadófocit kér az együttestől. Én olyat még nem láttam, amit a Trabzonspor elleni hazai mérkőzésen, amikor 3–1-es vezetésnél, emberhátrányban játszva sem akarta betolni a buszt a kapu elé, és a szünetben nem hozott be még egy védekező játékost, hanem folyamatosan támadásra buzdította játékosait. „A taktikán azért nem változtattunk, mert mindenképp nyerni akartunk, ennek érdekében nem adhattuk fel a támadások lehetőségét” – mondta azután, hogy több mint egy félidőt tíz emberrel kellett futballoznia csapatának. De a későbbi meccseken sem volt hajlandó támadót feláldozni azért, hogy tartani tudja az eredményt és stabilabbá tegye a védekezést, mindig minden körülmények között kitartott a 4–2–3–1-es felállás mellett.

Ekkor értettem meg, hogy amikor az orosz válogatottat irányította, nem azért alakult ki a csapatról egy párharcban erős, alapvetően védekező felfogású együttes képe, mert Csercseszov ezt kérte a játékosoktól, hanem mert a képességeik alapján ezt tudták megvalósítani. És itt jutunk el a csercseszovi futballfelfogás alapjához: a labdarúgóit felszabadítja a kötöttségek alól, és hagyja, hogy abban a szerepben és taktikával játsszanak, amiben a leginkább ki tudják bontakoztatni képességeiket. Ennek köszönhető, hogy a megérkezésekor, belső középpályásként szürke egérnek tetsző Kristoffer Zachariassenből magyar szinten klasszis támadót faragott, hogy a Rebrovnál mellőzött Vécsei Bálint meghatározó játékossá vált, hogy felfedezte és folyamatosan fejleszti Pászka Lórándot, és hogy Tokmac Nguennek bevallottan nagyobb szabadságot adott elöl azzal a céllal, hogy ezzel is megpróbálja maradásra bírni.

A jó edzőt az eredményei minősítik. Csercseszovot valószínűleg sosem fogják majd a nagy taktikusok között emlegetni, de olyan szakember, aki képes kihozni a játékosaiból a maximumot, a legnagyobb sikerek esetén is hidegvérrel közli, hogy másnap reggel edzés, viszont egy 3–0-s vereség vagy egy kínos kupakiesés után sem mentegetőzik, és nem keres a nyilvánosság előtt habzó szájjal felelősöket, hanem azt mondja, nincs tragédia, tanulni kell a hibákból és még többet dolgozni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!