Örök öngólok – Ballai Attila publicisztikája

Sokáig emlékezetes marad az a gól, amellyel bizonyos Juuso Hämäläinen eldöntötte a továbbjutást csütörtök este a Budapest Honvéd–Inter Turku labdarúgó Európa-liga-selejtező hosszabbításában, a 105. percben: becsúszva, estében is tökéletes löketet eresztett meg jó tizenöt méterről a kapu jobb alsó sarkába. Az igazi különlegességet azonban az adta, hogy saját kapujának jobb alsó sarkába. Így nyert 2–1-re a Honvéd, és esett ki a Turku. Bár a védő a kispesti Traoré elől igyekezett menteni, de körülményt sajnos gyorsan kirostálja a kollektív emlékezet. Ellentétben Hämäläinen „bénázásával”. És nem azért, mert elvetemültek vagyunk, hanem mert így működik az agyunk, a memóriánk irracionális tartománya. A jelentős tétről határozó öngól az adott mérkőzésre szóló sokkhatásán túl itt végzi a legnagyobb roncsolást. Jelentős tét alatt pedig éppen úgy érthetjük a vb-döntőt, mint két szomszédvár megye egyes rangadóját; hiszen egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb szégyenbe kerülni és abban is maradni a világ, mintsem az egész falu színe előtt.

Hämäläinen, ha mostantól egész hátralévő életében halmozná a jó, nemes cselekedeteket pályán és azon kívül egyaránt, például holnap feltalálná a koronavírus elleni, könnyen, gyorsan, tömegesen és olcsón előállítható, mellékhatások nélküli védőoltást, számosan akkor is úgy emlékeznének rá: ő az a szerencsétlen, aki tizenötről „besomta” azt az öngólt.

Miképpen egy másik finn, Teuvo Moilanen neve is kizárólag hasonló okból maradt fent, legalábbis Magyarországon. Az ő hátáról vánszorgott be a saját hálójába a labda a felszabadítónak szánt rúgás után az 1997-es finn–magyar vb-selejtező 90. percében. A mieink ezzel egyenlítettek 1–1-re, és csípték el a csoport második helyét, valamint a pótkvalifikációs esélyt, ezért jót mulattunk Csank János szövetségi kapitány önironikus poénján, amely szerint gólunk alaposan begyakorolt figura eredménye volt.

Őrzöm egy harmadik finn, Simo Olavi Saarinen alakját is. Ő ráadásul nem is labdarúgó, miközben a klasszikus öngól – tehát nem a blokkról bepattanó, irányt változtató lövés – szinte csak a futballban fordul elő. Én magam kézilabdában emlékszem egyre – egy utánpótláskorú kislány a kapusáról kipattanó labdát bevitte ziccerbe, és értékesítette is –, valamint jégkorongban még egyre. Ennek a gazdája Saarinen. Nem tegnap jegyezte, hanem 1988-ban az Izvesztyija-kupán. Akkor indult újságírói pályám első külföldi tudósítói útján jártam, a régi, „vörös” Moszkvában, élőben láthattam hokizni Krutovot, Makarovot, a veretes nevekből is álló svéd és csehszlovák csapatot, a kispadon még ott ült Tyihonov mester. Páratlan hatások – a legmaradandóbb mozzanat mégis Saarinené. A bíró jelezte, hogy kiküld egy svédet, a finn kapus rögvest lekorcsolyázott; Saarinen saját alapvonala mögé vitte volna a korongot, de hirtelen tolt egyet rajta, azután sután elütött fölötte, és az becsúszott az üres kapuba.

Természetesen nem csak finnek lőttek öngólokat – alább sorjáznak majd további példák –, de meggyőződésem szerint a néplélek valamiképpen a sportban is visszatükröződik. Ezt most nem fejteném ki bővebben, ingoványos talajra, felderítetlen területekre vinne; de talán nem egészen véletlen, hogy a finn bekk éppen az északon nagyhatalmi státuszuk miatt gyűlölt, tisztelt, méltányolt svédek ellen követi el élete, sőt sportága egyetemes történetének legmegmagyarázhatatlanabb hibáját.

A hétköznapi életben számos sportkifejezés honosodott meg és nyert átvitt értelmet, így lesre futni, árnyékra vetődni sem nagy öröm, de a legsúlyosabb hiba öngólt lőni. Az már-már öngyilkosság. Ha nem is feltétlenül szükséges hozzá kódolt szuicid hajlam, de pillanatnyi elmezavar, mentális defekt, az adott szituáció teljes és végzetes félreértelmezése gyakran igen. Ezért ennyire traumatikus és hosszú távú – persze szituációtól és következményektől is függően – egyes öngólok utóélete. Az elkövetőnek és minden elszenvedőnek, csapattársnak, szurkolónak egyaránt.

Öngól sokféle van. Megesik, hogy a kapus lepkézik. A 2006-os horvát–angol Eb-selejtezőn Gary Neville hazaadása megpattant egy göröngyön, Robinson portás ezért lyukat rúgott. A Somogy megyei Balatonlelle–Kadarkút találkozón, 2019 tavaszán Vodicska Krisztián harmincöt méteres hátragurítását sem sikerült kollégájának megszelídíteni. Lám, minden szinten szinte minden. Ilyenkor a jegyzőkönyv ugyan a mezőnyjátékos nevét őrzi, de a bélyeg a kapusra süttetik rá. Még egyértelműbben akkor, ha túlhúzott kidobással saját hálójába hajítja a labdát. Így, leírva hihetetlenül hat, mégis többször megesett. Egy-egy kirívóan látványos példát szolgáltatott erre 2002 februárjában a francia másodosztályban, a Caen–Grenoble meccsen a vendégek csapatkapitánya, Brice Maubleu, valamint 2016 nyarán az Egyesült Államokban, az angol Bournemouth vendégfellépése alkalmával a Minnesota United házi bűvésze, Sammy Ndjock. Túlpörgő diszkoszvető módjára egy negyedkörrel többet fordultak a kelleténél – ha nagypapakorukban egy kiadós vacsora után rémálmaik támadnak, aligha kétséges, milyen kép gyötri majd őket.

A legdrágábban persze a kolumbiai hátvéd, Andrés Escobar fizetett meg a balszerencsés mozdulatért: az 1994-es világbajnokság Egyesült Államok elleni csoportmeccsén az ő öngólja is kellett a csapat vereségéhez és ezzel a kieséséhez – ezért aztán másfél héttel később, már odahaza, Medellínben egy megbocsátani képtelen szurkoló fegyvere elvette tőle a legtöbbet, az életét.

Legalább megoszlik a felelősség, ha a védő nem észleli, hogy a kapus kiindult, és hűlt helyére passzol vissza. Mint, mondjuk, a Fradi-hátvéd Páling Zsolt, amikor 1995-ben, az ETO elleni 1–4 alkalmával Balogh „Tonó” távollétében a hosszú alsóba bólintott, és mivel két további löket Hrutkáról pattant be, a nép nyűgösen viselte e hármas csapást. Marco Materazzi – pedig nem akárki – 2006 tavaszán az Empoli–Inter olasz bajnoki 89. percében, 0–0-nál majdnem a félpályáról vette be saját, szintén üres kapuját. A kiesés elől menekülő Empolinak úgy kellett ez a gól, mint egy falat kenyér, ezért a nem minden csibészségtől mentes Materazzit egyesek igen dehonesztáló jelzőkkel illették.

Az öngólban ez a legszörnyűbb, a legpusztítóbb. A gyanú. Persze az is roppant káros, ha Hämäläinen többé nem mer becsúszni, vagy addig mérlegel, amíg késő lesz, ha a luftot rúgó kapusnak nem adnak haza, legfeljebb biliárdasztalon, ha Ndjock még edzésen is meggondolja, hogy vállalkozzon-e kidobásra. Az sem szolgál senki üdvére, ha baráti társaságban, a világhálón vagy bárhol évtizedeken át szórakoznak egyetlen balsikerű mozdulatán. Kínos, ha valakit ügyetlennek vagy eszetlennek tartanak – de még sokkal rosszabb, ha az is felvetődik, hogy utolsó gazember.

Örökre bennem marad az NB I-be feljutó hajdani vidéki kiscsapat szorgos és szürke mezőnymunkása, aki egyazon meccsen rövid időn belül előbb dropból kilőtte saját pipáját, majd látványos csukafejessel másodszor is betalált, és talán csak a csere akadályozta meg a „mesterhármast”. Máig nem tudom, mi miért történt. Gyepes Gábor 2004 őszén háromszor is öngólt szerzett, kétszer a válogatottban, egyszer a klubjában. Őt azért nevesítem, mert tűzbe tenném a kezemet az ártatlanságáért, de szegény kapott szépen, egy olvasónk például azzal hívott fel bennünket, nem lehetünk ennyire vakok, írjuk már meg, hogy „a Gyepes egy tégla”.

Az eddigiek igazán semmiségek Tokody Tibor és Pavol Durica kapitális önsorsrontásához képest. Előbbi 2001-ben újpestiként a saját kapusáról kipattanó labdát lekezelte, majd nyolc méterről a bal sarokba tekerte. Utóbb elismerte, hogy hirtelen megzavarodott, és mert röviddel a szünet után történt, nincs kizárva, hogy elfeledkezett a térfélcseréről. Én azért is hiszek neki, mert tettének nem volt logikus indítéka, az Újpest fordított, és 3–2-re megverte a Dunaferrt. Pavol Durica viszont 2008 márciusában a Magyar Kupa negyeddöntőjének visszavágóján „kivégezte” klubját, a Fehérvárt. A 87. percben, összesített 3–3-nál ráduplázott a debreceniek kihagyott tizenegyesére, és bődületes gólt rúgott az ezzel kieső Videotonnak, amelynek akkor jó egy hónapja volt a játékosa, ám néhány év múlva a felvidéki Diósförgepatonyban, Csallóközkürtön, Nemeshodosban, a szlovák negyed- és ötödosztályban találta magát.

Ottani szereplését már nem követtük nyomon. De „fő művét” ránk hagyta, nem feledjük, és neki még a jóhiszemű szánakozás sem dukál.

Sokáig emlékezetes marad az a gól, amellyel bizonyos Juuso Hämäläinen eldöntötte a továbbjutást csütörtök este a Budapest Honvéd–Inter Turku labdarúgó Európa-liga-selejtező hosszabbításában, a 105. percben: becsúszva, estében is tökéletes löketet eresztett meg jó tizenöt méterről a kapu jobb alsó sarkába. Az igazi különlegességet azonban az adta, hogy saját kapujának jobb alsó sarkába. Így nyert 2–1-re a Honvéd, és esett ki a Turku. Bár a védő a kispesti Traoré elől igyekezett menteni, de körülményt sajnos gyorsan kirostálja a kollektív emlékezet. Ellentétben Hämäläinen „bénázásával”. És nem azért, mert elvetemültek vagyunk, hanem mert így működik az agyunk, a memóriánk irracionális tartománya. A jelentős tétről határozó öngól az adott mérkőzésre szóló sokkhatásán túl itt végzi a legnagyobb roncsolást. Jelentős tét alatt pedig éppen úgy érthetjük a vb-döntőt, mint két szomszédvár megye egyes rangadóját; hiszen egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb szégyenbe kerülni és abban is maradni a világ, mintsem az egész falu színe előtt.

Hämäläinen, ha mostantól egész hátralévő életében halmozná a jó, nemes cselekedeteket pályán és azon kívül egyaránt, például holnap feltalálná a koronavírus elleni, könnyen, gyorsan, tömegesen és olcsón előállítható, mellékhatások nélküli védőoltást, számosan akkor is úgy emlékeznének rá: ő az a szerencsétlen, aki tizenötről „besomta” azt az öngólt.

Miképpen egy másik finn, Teuvo Moilanen neve is kizárólag hasonló okból maradt fent, legalábbis Magyarországon. Az ő hátáról vánszorgott be a saját hálójába a labda a felszabadítónak szánt rúgás után az 1997-es finn–magyar vb-selejtező 90. percében. A mieink ezzel egyenlítettek 1–1-re, és csípték el a csoport második helyét, valamint a pótkvalifikációs esélyt, ezért jót mulattunk Csank János szövetségi kapitány önironikus poénján, amely szerint gólunk alaposan begyakorolt figura eredménye volt.

Őrzöm egy harmadik finn, Simo Olavi Saarinen alakját is. Ő ráadásul nem is labdarúgó, miközben a klasszikus öngól – tehát nem a blokkról bepattanó, irányt változtató lövés – szinte csak a futballban fordul elő. Én magam kézilabdában emlékszem egyre – egy utánpótláskorú kislány a kapusáról kipattanó labdát bevitte ziccerbe, és értékesítette is –, valamint jégkorongban még egyre. Ennek a gazdája Saarinen. Nem tegnap jegyezte, hanem 1988-ban az Izvesztyija-kupán. Akkor indult újságírói pályám első külföldi tudósítói útján jártam, a régi, „vörös” Moszkvában, élőben láthattam hokizni Krutovot, Makarovot, a veretes nevekből is álló svéd és csehszlovák csapatot, a kispadon még ott ült Tyihonov mester. Páratlan hatások – a legmaradandóbb mozzanat mégis Saarinené. A bíró jelezte, hogy kiküld egy svédet, a finn kapus rögvest lekorcsolyázott; Saarinen saját alapvonala mögé vitte volna a korongot, de hirtelen tolt egyet rajta, azután sután elütött fölötte, és az becsúszott az üres kapuba.

Természetesen nem csak finnek lőttek öngólokat – alább sorjáznak majd további példák –, de meggyőződésem szerint a néplélek valamiképpen a sportban is visszatükröződik. Ezt most nem fejteném ki bővebben, ingoványos talajra, felderítetlen területekre vinne; de talán nem egészen véletlen, hogy a finn bekk éppen az északon nagyhatalmi státuszuk miatt gyűlölt, tisztelt, méltányolt svédek ellen követi el élete, sőt sportága egyetemes történetének legmegmagyarázhatatlanabb hibáját.

A hétköznapi életben számos sportkifejezés honosodott meg és nyert átvitt értelmet, így lesre futni, árnyékra vetődni sem nagy öröm, de a legsúlyosabb hiba öngólt lőni. Az már-már öngyilkosság. Ha nem is feltétlenül szükséges hozzá kódolt szuicid hajlam, de pillanatnyi elmezavar, mentális defekt, az adott szituáció teljes és végzetes félreértelmezése gyakran igen. Ezért ennyire traumatikus és hosszú távú – persze szituációtól és következményektől is függően – egyes öngólok utóélete. Az elkövetőnek és minden elszenvedőnek, csapattársnak, szurkolónak egyaránt.

Öngól sokféle van. Megesik, hogy a kapus lepkézik. A 2006-os horvát–angol Eb-selejtezőn Gary Neville hazaadása megpattant egy göröngyön, Robinson portás ezért lyukat rúgott. A Somogy megyei Balatonlelle–Kadarkút találkozón, 2019 tavaszán Vodicska Krisztián harmincöt méteres hátragurítását sem sikerült kollégájának megszelídíteni. Lám, minden szinten szinte minden. Ilyenkor a jegyzőkönyv ugyan a mezőnyjátékos nevét őrzi, de a bélyeg a kapusra süttetik rá. Még egyértelműbben akkor, ha túlhúzott kidobással saját hálójába hajítja a labdát. Így, leírva hihetetlenül hat, mégis többször megesett. Egy-egy kirívóan látványos példát szolgáltatott erre 2002 februárjában a francia másodosztályban, a Caen–Grenoble meccsen a vendégek csapatkapitánya, Brice Maubleu, valamint 2016 nyarán az Egyesült Államokban, az angol Bournemouth vendégfellépése alkalmával a Minnesota United házi bűvésze, Sammy Ndjock. Túlpörgő diszkoszvető módjára egy negyedkörrel többet fordultak a kelleténél – ha nagypapakorukban egy kiadós vacsora után rémálmaik támadnak, aligha kétséges, milyen kép gyötri majd őket.

A legdrágábban persze a kolumbiai hátvéd, Andrés Escobar fizetett meg a balszerencsés mozdulatért: az 1994-es világbajnokság Egyesült Államok elleni csoportmeccsén az ő öngólja is kellett a csapat vereségéhez és ezzel a kieséséhez – ezért aztán másfél héttel később, már odahaza, Medellínben egy megbocsátani képtelen szurkoló fegyvere elvette tőle a legtöbbet, az életét.

Legalább megoszlik a felelősség, ha a védő nem észleli, hogy a kapus kiindult, és hűlt helyére passzol vissza. Mint, mondjuk, a Fradi-hátvéd Páling Zsolt, amikor 1995-ben, az ETO elleni 1–4 alkalmával Balogh „Tonó” távollétében a hosszú alsóba bólintott, és mivel két további löket Hrutkáról pattant be, a nép nyűgösen viselte e hármas csapást. Marco Materazzi – pedig nem akárki – 2006 tavaszán az Empoli–Inter olasz bajnoki 89. percében, 0–0-nál majdnem a félpályáról vette be saját, szintén üres kapuját. A kiesés elől menekülő Empolinak úgy kellett ez a gól, mint egy falat kenyér, ezért a nem minden csibészségtől mentes Materazzit egyesek igen dehonesztáló jelzőkkel illették.

Az öngólban ez a legszörnyűbb, a legpusztítóbb. A gyanú. Persze az is roppant káros, ha Hämäläinen többé nem mer becsúszni, vagy addig mérlegel, amíg késő lesz, ha a luftot rúgó kapusnak nem adnak haza, legfeljebb biliárdasztalon, ha Ndjock még edzésen is meggondolja, hogy vállalkozzon-e kidobásra. Az sem szolgál senki üdvére, ha baráti társaságban, a világhálón vagy bárhol évtizedeken át szórakoznak egyetlen balsikerű mozdulatán. Kínos, ha valakit ügyetlennek vagy eszetlennek tartanak – de még sokkal rosszabb, ha az is felvetődik, hogy utolsó gazember.

Örökre bennem marad az NB I-be feljutó hajdani vidéki kiscsapat szorgos és szürke mezőnymunkása, aki egyazon meccsen rövid időn belül előbb dropból kilőtte saját pipáját, majd látványos csukafejessel másodszor is betalált, és talán csak a csere akadályozta meg a „mesterhármast”. Máig nem tudom, mi miért történt. Gyepes Gábor 2004 őszén háromszor is öngólt szerzett, kétszer a válogatottban, egyszer a klubjában. Őt azért nevesítem, mert tűzbe tenném a kezemet az ártatlanságáért, de szegény kapott szépen, egy olvasónk például azzal hívott fel bennünket, nem lehetünk ennyire vakok, írjuk már meg, hogy „a Gyepes egy tégla”.

Az eddigiek igazán semmiségek Tokody Tibor és Pavol Durica kapitális önsorsrontásához képest. Előbbi 2001-ben újpestiként a saját kapusáról kipattanó labdát lekezelte, majd nyolc méterről a bal sarokba tekerte. Utóbb elismerte, hogy hirtelen megzavarodott, és mert röviddel a szünet után történt, nincs kizárva, hogy elfeledkezett a térfélcseréről. Én azért is hiszek neki, mert tettének nem volt logikus indítéka, az Újpest fordított, és 3–2-re megverte a Dunaferrt. Pavol Durica viszont 2008 márciusában a Magyar Kupa negyeddöntőjének visszavágóján „kivégezte” klubját, a Fehérvárt. A 87. percben, összesített 3–3-nál ráduplázott a debreceniek kihagyott tizenegyesére, és bődületes gólt rúgott az ezzel kieső Videotonnak, amelynek akkor jó egy hónapja volt a játékosa, ám néhány év múlva a felvidéki Diósförgepatonyban, Csallóközkürtön, Nemeshodosban, a szlovák negyed- és ötödosztályban találta magát.

Ottani szereplését már nem követtük nyomon. De „fő művét” ránk hagyta, nem feledjük, és neki még a jóhiszemű szánakozás sem dukál.

Ha rászolgálna, az is baj, ha nem, az is. Hiába, öngól ellen nincs orvosság.