Gügyögők – N. Pál József publicisztikája

A Budapesti futballmesék című sorozat hetedik darabját nézem. Hányan figyelnek Csillag Péterék kultúr- és várostörténeti, szociológiai jegyeket is fölvillantó összeállításaira, nem tudom, tény, megjegyzés, „komment” alig kíséri őket, s ha mégis, nem az értelem az úr mindenekfelett. Ez a rész a labdarúgó-válogatott 6:3-at követő Keleti pályaudvarra érkezését, a csapat – természetesen a „korszellem” rekvizitumaival is terhelt – lelkes fogadását idézi föl, s akadt hozzászóló, aki a futballtörténelmi értetlenségről tanúskodó együgyűségét csak nem bírta magában tartani. „Barimeccsről”, meg sörmeccsről írt lesajnáló módban, amire emlékezni – gondolom – szerinte fölösleges jó hatvan év után. Nem először történik ilyesmi persze – a 2013-as évforduló kapcsán is emlékszem (ráadásul ifjabb „futballszakostól” való!) hasonló hangra –, ám hogy ragályos jelenségről van szó, bizonyos.

Még grammatikai értelemben is! Bevallom, az „öribarival” (örök barátság?) már igen, de a „barimeccs” (barátságos mérkőzés?) kifejezéssel nem találkoztam még. Ha egy anya mond ilyesmit kicsi gyermekének a homokozóban, rendjén való talán, ám a „fizu” (fizetés?), a „bünti” (büntetés, büntető?), vagy – ez a leginkább nevetséges – a „tizi” (tizenegyes?) szótákolmányok nyakra-főre való szajkózása ivarérett korban is, legföljebb infantilizmusnak nevezhető.

S szemléleti infantilizmus bizony az is, ha az 1953. november 25-én Londonban játszott angol–magyart egy semmit sem érő – mert ma „tét nélkülinek” tetsző – barátságos mérkőzésnek látja valaki csupán. Ennek lélektani tünete az a mozdulat, ahogy ifjabb (már nemcsak ifjabb!) kortársaink a telefonjuk képernyőjére merednek, s e bűverejű vonzástól képtelenek szabadulni. Rettegnek, hátha lemaradnak „valamiről”, de hogy miről, nem tudják megmondani rendszerint. A tengernyi információ (bocs: „infó”), ami az agyat, a képzeletet tartja fogva mind-mind a „jelen” s a közeli „holnap” vágyairól, emócióiról beszél (látszik beszélni) persze, s olyan virtuális világot húz fel a „fogoly” köré, ami neki egyetlen értelmes mércének, viszonyítási pontnak mutatja magát. Mindent ehhez mér, a reményt, a magatartást, az „értékválasztást”, az ízlést, az elvárást, s bizony a rendkívül hézagosan ismert – hisz az nem „hasznosítható” tudás – a múltat is. Paradoxon, de igaz: az az informatikai robbanás, ami a kilencvenes évektől egyre gyorsulva tör reánk, miközben az ismerethez jutás illúziójának példa nélküli bőségét adta, a tudatot sohasem tapasztalt módon szűkítette be, s – állítom – ki is lúgozta egyben. A „múltat végképp eltörölni” programját nem a kommunistáknak, hanem eme „szép új világnak” sikerült (sikerülhet?) beteljesítenie. Csak a jelen parancsa, elvárása, látószöge marad mérceként.

S így van ez a sport (különösen a labdarúgás) históriájára nézvést is ma már. Az a tudás, érzékenység, ami az egykor megesett történetet a maga kora viszonyainak megfelelve képes értelmezni, nagyrészt kiveszett. Egy-egy eseményt a következményeiből – s nem előzményeiből, körülményeiből! – igyekszik a ma embere „megérteni” (s így mond ítéletet is róla rögvest), ami torz „eredményt” hoz kivédhetetlenül, ezért tilos – a történettudományban is! – megtenni ezt. Pedig könnyen belátható (lenne): az a szurkoló, aki a Wembley lelátóján ült, vagy a rádió (Angliában már televízió is volt) előtt szorított, nem tudta – nem tudhatta, de nem is érdekelte – milyen lesz a futball húsz, negyven vagy hatvanhét év múlva, ahogy mi sem tudjuk, milyen lesz – ha lesz még – 2050-ben vagy 2100-ban majd! S nem tudta azt sem, mily sok tornát, „tétmeccset” rendeznek – a pénz parancsára természetesen – a XXI. század elején, s eszébe sem jutott, hogy amit néz (százötezredmagával ott a stadionban!), az értéktelen „barátságos” meccs csupán, illetve annak gondolja hat évtized múlva valaki okoskodó. Ő csodát látott akkor, olyan játékot, labdarúgókat, amilyet, amilyeneket addig senki sem, s hogy (futball)történelmi pillanat tanúja (volt), elég hamar rádöbbent alighanem. Merthogy ama magyar csapat a sportág históriáját – több áttétellel – évtizedekre előre megváltoztatta, meghatározta, épeszű lélek nem vitatja már. Az angol(!) Jonathan Wilson meg főleg nem, aki alapkönyvnek tekintett fejlődéstörténeti munkájában (Futballforradalmak, 2014) arról a londoni találkozóról s általában a kor magyar futballjáról külön fejezetet írt.

A barátságos meccs kifejezésnek értelme sem nagyon volt hosszú ideig. A magyar válogatott első, mai értelemben vett „tétmérkőzéseit” – ha az 1911–1914 közti, a fiatalon elhunyt Rudolf Wagner tiszteletére kiötlött hat osztrák–magyar találkozót nem tekintjük annak, aminek végén miénk lett a Wagner-serleg – a stockholmi olimpián (1912) játszotta le, a következőket meg '24-ben a párizsi játékokon, az „egyiptomi csapással” fűszerezve. Mondani sem kell: a magyar szurkolót nem a megalázó 0:3 „tétmeccsjellege” bőszítette csupán. Aztán voltak (1927-től) az évekig elhúzódó Európa-kupa-sorozatok, a '34-es vb két, a '38-as négy találkozója (az előbbihez kettő, az utóbbihoz egy „selejtező” is járult), ám az akkori futballtudat szerint minden csata „tétmérkőzésnek” számított, az osztrákok elleniek, az angolokkal való 2:1 és 2:6, a csehek elleni 8:3, Sárosi hét góljával – igaz, ez EK-forduló is volt – meg pláne! A rövid életű Balkán-kupáért '45 után küzdhettünk (megnyertük), az '50-es vb-re nem mentünk el, volt a Helsinkiben aratott ötkarikás diadal, de az '54-es torna selejtezőjére nekünk („irányítottan”) sorsolt Lengyelország „barátságosan” visszalépett. Nehéz elhinni, de a tétmeccs-barátságos meccs megosztottság nem vált az agyakban széjjel végzetesen még (a világbajnoki döntő elveszítése viszont örök tragédia maradt!), ez a jelenség is – mint annyi más – a hatvanas évek média, orvoslás s üzleti szempontok gerjesztette „futballforradalmának” az egyik következménye lett. Az újabb lökést az említett '90 utáni informatikai robbanás adta meg, a nyerés, a trófeaszerzés bódító parancsát állítva mindenek fölé e játékban is. Aki csak harminc-egynehány éves, ebbe az észjárásba nőtt bele – s ettől nem képes szabadulni – kivédhetetlenül, s hajlamos, hogy e szerinte megmásíthatatlan törvényt alkalmazza a múltra is. Nincs barátság, nincs barátságos meccs többé, ha mégis van, s azon győzni tudunk (tudtunk egykor), az semmire sem való!

S van e szemléleti ficamnak másik oka is. A magyar labdarúgás – nem valamennyi szurkolónál, de „általában” – a nemzeti identitás szerves része lett, ám világbéli pozíciója oly nagyot esett jó félszázad alatt, amire nincs példa másutt, s ennek gyümölcseként újabb paradoxon tanúja lehetünk. Az emlékezet a dicső múltat számontartja, a mélytudat része marad látens mérceként, ha tagadjuk, akkor is, s mindez önpusztító bír lenni szinte észrevétlenül. Mivel „régi dicsőségünk” visszavívására nincs esély, a pillanatokra felcsapó részmámort – lásd 2016 –, ha nincs azonnali folytatás, még hevesebb hisztéria váltja föl. Az ebbe az érzelmi csapdába szorult – a világfutball elejét közben minden korábbinál nagyobb intenzitással, rajongással követő – szurkoló keserű dühe önnön, egyre kevésbé racionalizálható (mert csak a jelen „mércéjére” támaszkodni képes) múltja ellen fordul: gyűlöli, ha a régi sikereket hallja emlegetni, amelyek rajta – keserűsége, fájdalma csillapításán – nem segítenek. S főleg gyűlöli, ha az emlékezők azok, akik focink romló állapotáért szerinte felelősek. S mindenkit felelősnek érez, aki bármely pozíciót birtokol, s – vele ellentétben – a mai „futballból él”: edzőt, játékost, elnököt, politikust, riportert, főszerkesztőt, mezei újságírót, mindenkit. Neki ők hitelképtelenek, hülyeséget beszélnek, s hülyeségekkel példálóznak, lenézve őt napra nap. Odavág tehát, azzal a látószöggel s azzal a nyelvi állapottal, amit a mai „korszellem” ad neki.

A labdarúgás históriájának egyik legfontosabb találkozóját például gyerekes daccal „lebarimeccsezi”.

„Nem! nem az ellenség – önfia vágta sebét” – írta a költő egykoron.