Emberként, edzőként – Ballai Attila publicisztikája

Edzőként kudarcot vallottam, de nem bántam meg, hogy visszatértem Győrbe – jelentette ki Ambros Martín, az Audi ETO KC női kézilabdacsapatának távozó vezetőedzője a Nemzeti Sportnak adott „összegző” interjújában. A mondat több szempontból is tanulságos és értékelendő. Egyrészt azért, mert kiviláglik belőle, hogy a tréner saját maga szerint sem csak edzőként volt jelen hazánkban és a sportágban, hanem emberként, személyiségként is. (Mivel egyéb, polgári hivatást nem űzött, hozzánk köthető civil szenvedélye, küldetése sem ismeretes, más megfejtésre nem gondolhatunk.) Az viszont valóban árnyalja a képet, hogy edzőként elért és el nem ért eredményei mellett emberként milyen emlékeket, véleményeket hagy maga után.

A témát még aktuálisabbá teszi, hogy pénteken ugyancsak utolsó szegedi mérkőzését vezényelte honfitársa, Juan Carlos Pastor, akivel így egyszerre búcsúznak, egy év különbséggel majdnem egyszerre érkeztek – 2012-ben, illetve 2013-ban, bár Martín eközben egy román és egy orosz kitérőt is tett –, egyidősek, ötvenöt évesek. Korábban mindketten hosszú ideig dolgoztak egy spanyol klubnál, amely az általuk fémjelzett időszakban nőtt naggyá, és talán pályájuk végéig ott is maradtak volna, ha a spanyol kézilabda anyagi alapjainak megrendülése miatt nem kell váltaniuk. Így kapták el a feléjük dobott magyar mentőövet. További hasonlóság, hogy némi túlzással megváltóként várták őket nálunk, és e vágyak egy részét be is teljesítették. A Győr sorozatban besöpört BL-trófeáival éveken át Európa élklubjává emelkedett, a Szeged itthon megtörte a Veszprém egyeduralmát. Martín és Pastor érdemei elvitathatatlanok, miként az is, hogy kiemelkedő képességű és elhivatottságú szakemberek. Ugyanakkor az is igaz, hogy olyan körülmények, feltételek között dolgozhattak, olyan igényeik teljesülhettek, hogy magyar kollégáik 99 százalékának soha ehhez fogható meg sem adatik, és esetenként olyan szakmai-emberi megbicsaklásokat néztek el nekik – akár saját klubjukban, akár tágabb környezetükben –, amiért magyar trénernek már nyílt, verbális felkoncolás járt volna. Nem vitatható, hogy mindketten maradandót alkottak, múlhatatlan érdemeket szereztek, kézilabdázásunk két, roppant erős bástyáját korábban soha nem látott magasságba építették, a maguk képére formálták; ők ellenben szinte érintetlenek maradtak a magyar kézilabda egésze iránt. Egy évtized alatt sem képességet, sem szemernyi szándékot nem mutattak nyelvünk alapszintű elsajátítására, de ennél nagyobb bajként arra sem, hogy a magyar válogatott, a sportág összérdekeit bármikor és bármennyire is szem előtt tartsák. Gondoljunk Háfra Noémi győri kálváriájára vagy legújabban Szita Zoltán tavaly őszi, szegedi vesszőfutására. Most, hogy ennyi év után elmennek, a hála és a köszönet hangjai mellett itt is, ott is érezhetők a felszabadult sóhajok, annál is inkább, mert utolsó „dobásuk” nagyon nem sikerült: a BL-elődöntőben a Vipers átszáguldott a Győrön, a Szeged idén tavasszal minden fronton kapitulált a Veszprémmel szemben, a BL-nyolcaddöntőben ráadásul valósággal megsemmisült. Némileg árulkodó jel az is, hogy egyikük után sem kapkodnak a nagycsapatok: Martín spanyol női, Pastor egyiptomi férfikapitányként folytatja.

Ennyi hasonlóság mellett a két, magyarországi pályaív mégis egészen más. Juan Carlos Pastoré egyszerűbben leírható. Ahogy jött, úgy megy, a kézilabdáért élve, a kézilabdába temetkezve, a világ többi, „elhanyagolható” részére, a személyes kapcsolatokra is fittyet hányva. Elképesztő elméleti tudást felhalmozott specialistaként, aki valószínűleg azért nem tudta mindezt mindig napi gyakorlatra váltani – a Bajnokok Ligájában jelesül egyszer sem, így a final four elérhetetlen álom maradt –, mert az emberi tényező hiányzott. Elvétve idézhető fel önfeledt gesztusa, rövid, kényszeredett beszélgetései, a meccsek utáni interjúi során még a szemkontaktust is kerülte a partnerrel, Bánhidi Bence csapatkapitány tavaly őszi helyzetelemzése szerint a keret mintegy húsz százalékával volt jó viszonyban. Azaz négy-öt játékossal. Talán ez, az egymásért küzdés hiánya az oka annak, hogy a 2022–2023-as idény során nemegyszer életfunkciókat sem mutatott a csapata – miként ő sem –, és akár az Aalborg, akár a Veszprém ellen iszonyatos, a Szeged szintjén vállalhatatlan vereségbe zuhant bele.

Ambros Martín megítélése bonyolultabb. Benne ide érkezésekor nyitott, rokonszenves, délies temperamentumú, de a kézilabdát, elsősorban a védekezést északi precizitással szervező és uraló trénert ismertünk meg. Új, tündökletes korszakot nyitott meg az ETO-nál az egészen addig el nem ért BL-serleg megkaparintásával 2013-ban, majd az első női final fourban, Budapesten 2014-ben a címvédéssel. Lunde, Görbicz, Amorim, Löke, Lekics, Radicsevics – ezzel az atomcsapattal csak nyerni lehet, mondták egyesek. Igen ám, de ennyi egót össze is kellett fogni és egy irányba állítani, és ehhez már az edzői mellett kivételes pedagógiai képességek is szükségeltettek – tették hozzá mások. Joggal. Az idill akkor tört meg, amikor ­Ambros Martín 2016 őszén elvállalta a román szövetségi kapitányi tisztet. A Győr mellett. A világ akkor legjobb, legértékesebb csapata mellett – gebinben. Még a holland kapitányság is a telhetetlenség megengedhetetlen jele lett volna, de a Győr–Bukarest ­kétlakiság a magyar valóság iránt kicsit is érdeklődő, fogékony elmével vállalhatatlan volt. Neki nem. Ám sem ott, sem a Rosztov élén – a 2019-es BL-finálét éppen a Danyi Gábor vezette Győrrel szemben veszítette el – nem alkotott maradandót, újabb állomáshelyén, az orosz nemzeti csapatnál pedig az egyetemes sporttörténelemben is egyedi módon zárt: a 2020-as Eb kellős közepén, a dánoktól kapott verés után, azonnali hatállyal menesztették. Szergej Siskarjov szövetségi elnök még a kést is megforgatta benne, amikor így indokolta a statáriális döntést: egyértelműen csalódást okozott pszichológiai, taktikai szempontból és a motivációt illetően is, ezért azonnali lehetőséget kap rá, hogy pihenjen, több időt töltsön a családjával.

Martín süllyedni látszott, ám a Győr másodszor is mentőövet dobott neki. Csakhogy még közeli munkatársai szerint is más Ambros tért vissza, mint amilyen elment. Itthon a lényegesen szerényebb lehetőségekből gazdálkodó Ferencváros az ETO egyenrangú ellenfelévé nőtt, a BL-ben pedig a Vipers kétszer is fájdalmas, bántó csapást mért rá. A múlt szombati elődöntőben a norvégok 18 perc alatt 16 gólt lőttek a védekezés korábban okkal elismert professzorának tartott Martín együttesének.

Erre utalt a tréner, amikor – mint a bevezetőben említettük – úgy értékelt, hogy edzőként kudarcot vallott. E minősítést én erősnek tartom, a csalódás talán pontosabb kifejezés, az összkép, mármint a 2012 óta kirajzolódó pedig mindenképpen erősen pozitív. Így a korábbi páratlan sikerkorszakot is végleg lezáró búcsú szép és méltó lehetett volna, ha Ambros Martín nem érzi úgy, hogy a repülőre szállás előtt egyet még oda kell szúrnia. De utolsó szavaival azt találta fontosnak közölni, hogy a szövetség a Ferencvárost támogatta, a Győrt eközben úgy kezelte, mintha nem magyar csapat lenne. Mivel a riporter nem kérdezett vissza, hogy ilyen súlyos vád esetében mégis milyen konkrétumokra gondol, legfeljebb találgathatnánk. Csakhogy nem érdemes, a sunyi időzítés és a képtelen állítás miatt sem. Az ETO elegáns közleményben határolódott el az egyébként ebbéli minőségében közvetve Pálinger Katalin MKSZ-alelnökbe és Görbicz Anita elnökségi tagba is belemaró nyilatkozattól, amellyel Martín azokkal a győri szurkolókkal is szembement, akik páratlanul sportszerű módon a final fourban képesek voltak a Fradinak drukkolni.

Annyiban mégis igazat kell adnom Martínnak, hogy ő is, Pastor is egy évtizeden át élt és dolgozott némileg idegen testként a magyar kézilabdában. Ám ez az ő választásuk volt. Ettől még jár a köszönet az eredményekért, a felejthetetlen meccsekért, én pedig ezúton kívánok nekik további sikereket és azt, hogy új állomáshelyükön edzőként és emberként egyaránt szép emlékeket hagyjanak maguk után.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!