Egy meccset játszana újra Andrea Lekics, aki mindig szórakoztatni akarta a szurkolókat
– Sorozatban a 18. idényét játszotta a Bajnokok Ligájában, kívülről úgy tűnt, még remek fizikai állapotban van. Miért most döntött a visszavonulás mellett?
– Még a következő évadra is volt szerződésem a Ferencvárossal, amikor azonban január végén leültünk tárgyalni a klubvezetőséggel, a lelkem mélyén már éreztem, hogy az idény végén szeretném abbahagyni. Profi sportolóként mindig rengeteget edzettem, akár egyénileg is, s most eljött az a pont, hogy belefáradtam. Fizikailag még bírtam volna, inkább mentálisan éreztem magam fáradtnak ahhoz, hogy belevágjak az újabb felkészülésbe. A játék még mindig boldogsággal töltött el, a meccsek ünnepet jelentettek nekem, de közben egyre erősebben ott motoszkált a fejemben, hogy ideje új fejezetet nyitnom az életemben. Persze mindenki azt találgatja, mikor és hol fogok visszatérni, mint ahogy sok nagy sportoló tette a múltban. Nem titok, hogy nem álltam le teljesen, de már csak kedvtelésből edzek, és továbbra is helyes döntésnek tartom, hogy most tettem pontot a karrierem végére.
– Tud már múlt időben beszélni a pályafutásáról?
– Még mindig nagyon furcsa, szerintem még nem tudatosult igazán bennem, hogy ennyi volt. Talán csak akkor fog, amikor a csapatok elkezdik a nyári felkészülést, míg én megtehetem, hogy helyette nyaralni utazok. Ez az időszak biztos érzelmi hullámvasút lesz. Engem is meglepett, mennyit sírtam az idény végén – ezt a hatást váltotta ki belőlem az a sok kedves szó, amelyet kaptam az emberektől.
SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA
– Hogyan emlékszik vissza a fiatal Andrea első szárnypróbálgatásaira a kézilabdapályán?
– Szerelem volt első látásra. Előtte többek között a karatét és a teniszt is kipróbáltam, szerettem egyedül küzdeni, kiskorom óta megvolt bennem a versenyszellem, ezért bármibe fogtam, nyerni akartam. Tízéves lehettem, amikor apukám egyik barátjának lánya révén megismerkedtem a kézilabdázással, és egyből magával ragadott az edzések hangulata. Ebből a szempontból sokat köszönhetek az első edzőmnek, egy gyerek esetében mindig kulcskérdés a személye a megtartás szempontjából. Korábban jugoszláv válogatott játékos volt, nagyon szigorúan bánt velünk, de közben igazságos volt, és mágnesként vonzotta a fiatalokat a sportághoz. Talán kevesen tudják rólam, hogy bal kézzel írok, sokan meg is lepődnek, amikor így adok autogramot, a kéziben viszont valahogy természetesnek hatott, hogy a jobb kezembe fogtam a labdát. Akkora örömöt és élvezetet jelentett a játék, hogy minden mást abbahagytam.
– Mit szóltak hozzá a szülei?
– Sohasem akartak semmit rám erőltetni, hagyták, hogy én hozzam meg a fontos döntéseket. Csak hálás lehetek nekik, amiért mindenben segítettek. Az apukám vitt mindenhova, gyakran más gyerekeket is fuvaroztunk autóval a meccsekre. Nem voltak elvárásaik – márpedig manapság gyakran halljuk, hogy a gyerekeknek már fiatalon milyen teljesítménykényszerben kell élniük –, bármi történt velem, otthon mindig támogató közeg várt.
– Szülővárosában, Belgrádban két klubban is szerepelt, majd az első trófeáját meglepetésre a Knjaz Milossal nyerte meg. Miként sikerült?
– Tizenkilenc évesen először kellett egyedül megállnom a helyem. Arandjelovac ugyan csak egy órára van a fővárostól, de csak elkerültem otthonról. A klub pénzügyi problémákkal küzdött, így szükségem volt a családom anyagi támogatására, mégis élveztem az ott töltött évet, ráadásul először szerepeltem a bajnoki címért versenyben levő csapatban. A Knjaz Milos különleges helyet foglal el a szívemben, a csődközeli helyzet ellenére megmutattuk, hogy a barátság és a csapatszellem csodákra képes. Először tapasztaltam, milyen egy trófeát a magasba emelni, ráadásul a klubnak is ez volt az első aranyérme. Az idény hajrájában néhány meccsen már figyelt a Krim Ljubljana, szerencsére jól ment a játék, s leigazoltak Siti Eszter váltótársának, és hogy tanuljak tőle. Miatta és Ljudmila Bodnyijeva miatt is döntöttem úgy, hogy elfogadom a kihívást.
– Mekkora ugrást jelentett egy Bajnokok Ligájában szereplő csapatban játszani?
– Mint ég és föld, a szerb bajnokság erőssége össze sem volt hasonlítható a BL színvonalával, a fejlődésem miatt ezért is tartottam szükségesnek a váltást. El kellett fogadnom, hogy ritkábban fogom látni a szüleimet, mivel akkoriban vízumra volt szükségük a látogatáshoz. Siti már az idény elején keresztszalag-szakadást szenvedett, így nekem kellett a kezembe vennem az irányítást. Ott álltam 20 évesen a BL-meccseken, a balomon Natalija Derepasko, a jobbomon Anja Freser, beállóban meg Bodnyijeva. Ez volt a legnehezebb idény a karrieremben, nem tudom szavakba önteni, mennyire féltem, és ekkora klasszisoktól sem mertem tanácsot kérni. Akkoriban még nem mentek a pattintott passzok beállóba, ezért több edzés után is kinn maradtunk Ljudmilával gyakorolni. A pályán nem tudtam önmagam adni, azt is megkérdőjeleztem, hogy valamikor is fel tudok-e nőni erre a szintre.
– Mi hozta meg az áttörést?
– A következő nyári szünetben hazamentem, és eldöntöttem, ahhoz, hogy ezen a szinten meghatározó játékos legyek, fizikailag egy „szörnyeteggé” kell válnom. Szinte végkimerülésig hajtottam az edzéseken, de meglett az eredménye, teljesen más felkészültséggel érkeztem meg a második idény kezdetére, és a folytatásban a BL-ben is kiválóan ment a játék.
SZÜKSÉGE VOLT A SZABADSÁGRA
– Kívülről azóta is azt láthattuk, hogy határozott elképzelése van a játékról. Honnan ez a magabiztosság?
– A kezdettől égett bennem a tudásvágy, akkoriban sok férfi kézilabdát néztem – már csak azért is, mert kevés női meccset mutattak a tévében –, és próbáltam mindenkitől ellesni valamit. Ivano Balic játékát különösen élveztem, természetesen nem lehetett lemásolni, mert annyira különleges volt. Inkább a látásmódját akartam elsajátítani, és hogy nyugodt tudjak maradni a legkiélezettebb helyzetekben is. Ahogy az ellenfelek egyre jobban figyeltek rám, világossá vált, hogy fejlesztenem kell a játékom, időről időre túl kellett valamivel járnom a védők eszén. Tudatosan igyekeztem magam felkészíteni minden eshetőségre támadásban.
– Balicot említette, de tudom, hogy Anja Andersen stílusát is szerette. Egyiküktől sem állt távol egy-egy váratlan megoldás a meccseken, ebben hasonlított rájuk.
– Mindig is az hajtott, hogy szórakoztassam a játékommal a szurkolókat. Mindenki azért jön ki a meccsre, hogy valami varázslatosat lásson a pályán, én pedig meg akartam adni nekik. Persze nem lehet kényszeresen csinálni, vagy benned van vagy nincs, rám motiválóan hatott, ha tapsra tudtam ragadtatni a nézőket egy-egy meglepő akciómmal. A többi sportágban is azokat kedvelem, akik valami különlegeset, váratlant tudnak húzni.
– Volt kedvenc lövési típusa?
– Imádtam cunderezni, a talpról eleresztett lövések is közel álltak hozzám, már kiskoromban megtanultam a helyes kivitelezést, talán többet is használhattam volna a karrierem során. Aztán ott van a strandkéziből ismert teljes fordulat a levegőben – teremben azért ritkán alkalmaztam. Idővel a gólok mellett legalább akkora örömöt jelentett a sikeres gólpassz, mert azzal egy csapattársamat is boldoggá tudtam tenni.
– A beállóval való kettő-kettőzések szintén a védjegyének számítottak, a csapattársainak résen kellett lenniük, mert félrenézve vagy a háta mögött is érkezhetett a labda.
– Talán ez volt nekem a legélvezetesebb része a játéknak. A kettő-kettes helyzetek a kézilabdázás alapjai, ha nem is tudatosan gyakoroltam rájuk, mégis a specialitásommá váltak, különösen a beállóval való összjáték. Néha talán túlzásba is vittem, és több helyzetet elvállalhattam volna magam, de szerettem olyan passzt választani, amelyre az ellenfél nem volt felkészülve, mint a hát mögötti assziszt. Sokan kérdezték, volt-e valami egyezményes jelünk a beállóval arra, honnan várja a labdát, de a korábbi csapattársaim is megerősíthetik, hogy ezek természetes módon jöttek tőlem, az esetek nagy többségében nem terveztük meg előre. A játék annyira felgyorsult, hogy a tudás nem elég, muszáj hallgatnod a megérzéseidre.
– Ez azt is jelenti, hogy szüksége volt mozgástérre az edzőitől?
– Pontosan, de nem úgy kell elképzelni, hogy teljesen szabad kezet kaptam, sohasem éltem vissza a bizalommal, tiszteletben tartottam a lefektetett határokat. A hozzám hasonló kézilabdázókat nem lehet ugyanakkor túlságosan korlátok közé szorítani, mert elvész a boldogság a játékunkból. Persze el kellett fogadnom azokat a helyzeteket is, amikor ez mégis megtörtént, mert mindig az edzőé az utolsó szó. Ilyenkor próbáltam a munkámmal elnyerni a bizalmát, és hogy megadja nekem a szükséges szabadságot a pályán. Ezzel együtt nem volt vitám egyetlen edzőmmel sem, sohasem kaptam büntetést, tudtam, meddig mehetek el. Mindig kíváncsi voltam, mi az aktuális edzőm jövőképe, és abban milyen szerepet szán nekem. Ha valami magyarázatra volt szükségem, szemtől szemben odaálltam, és megkérdeztem. Ehhez kell egyfajta magabiztosság, de ez a legkönnyebb módja a későbbi félreértések elkerülésének.
– Egyre gyakoribb a női kézilabdázásban is, hogy az edzők kikérik a játékosok, különösen az irányítók véleményét.
– Ha megnézzük a norvég válogatottat, mennyi tapasztalt játékos alkotja a keretét, teljesen természetes, hogy a kapitány akár egy időkérésnél számít a meglátásaikra. Ez mindig azon is múlik, az adott edző mekkora egóval rendelkezik, a balkáni trénerek között még mindig sokan nem ennyire nyitottak. Hiszem, hogy idővel mindenhol ebbe az irányban fognak haladni. Persze nem mindegy, kinek adod meg a felelősséget, hogy elmondja a véleményét, ki kell próbálni, hogy beválik-e.
– Inkább a régebbi stílust kedvelte a kézilabdázásban? Mit gondol a hét mezőnyjátékossal való támadásról?
– Szeretem a gyors kézilabdát, és meg vagyok róla győződve, ha versenyben akarunk maradni a többi sportággal, nekünk is gyors és dinamikus játékot kell felmutatnunk. Másfelől nem minden újítást kedvelek, ezek közé tartozik a hét a hat elleni játék is, amely teljesen átalakítja a támadások ritmusát. Még nem sok női csapat alkalmazza következetesen, mert sok időbe telik jól begyakorolni, de azért már egyre több próbálkozást látunk rá. A karrierem során megéltem a teljes átalakulást, ahogy a lassabb játékból eljutottunk egy sokkal gyorsabb változathoz. Azon múlik a siker, ki milyen jól tud alkalmazkodni a változásokhoz.
EGY MECCS, AMIT ÚJRAJÁTSZANA
– 2011-ben a legjobbkor érkezett meg az első BL-győzelméért hajtó ETO-hoz?
– A Győr megkeresése mellett volt egy anyagilag jóval kecsegtetőbb ajánlatom is az Oltchim Valceától. Az ETO-ban már akkor is benne volt a BL-győzelem esélye, engem pedig mindig az ilyen kihívások vonzottak. Persze volt bennem némi bizonytalanság a játékperceket illetően, hiszen ott volt a csapatban Görbicz Anita is a posztomon. Kicsit stresszes volt, mert tudtam, hogy Győrben ő a királynő, de nem futamodtam meg, inkább motivált, hogy esélyem nyílt vele együtt játszani, tőle tanulni. Végül sok lehetőséget kaptam, gyakran álltunk fel három jobbkezessel, Eduarda Amorim, Görbicz meg én, és még ott volt Kovacsics Anikó is bevetésre készen. Iszonyú nyomás nehezedett a klubra, miután már régóta üldözte az első nemzetközi kupagyőzelmét. Az első idényem végén idegenben lőtt több góllal nyert csak a Buducsnoszt a BL-döntős párharcban, a következő évben aztán végre összejött a végső siker. Nem tudom leírni, mit éreztem, bekerültem a klub történelemkönyvébe is azáltal, hogy tagja voltam az első aranyérmes csapatnak, ráadásul nekem is ez volt az első nagy trófeám.
– Még ugyanebben az évben érte el a legnagyobb sikerét a válogatottal is.
– Ha nem lett volna ott a 2012-es szerbiai Eb, ahol végül fájdalmas módon elbuktuk a magyar válogatott elleni bronzmeccset, nem éreztük volna, hogy esélyünk lehet az éremre a hazai rendezésű vébén egy évvel később. Előtte még az első kört sem élte túl a szerb válogatott egyetlen világversenyen sem, vagy éppen ki sem jutott, ha a vébékre gondolunk. 2012-ben viszont megéreztük, hogy van erő a csapatunkban, szomorúak voltunk persze a bronzmeccs miatt, de ha előzetesen valaki azt mondja, hogy négy közé jutunk, nem hittük volna el. Ez vezetett el minket a 2013-as ezüstéremhez.
– Meg a norvégok felett aratott, csodaszámba menő siker a negyeddöntőben. Hogyan sikerült elkapniuk őket?
– Fokozatosan egyre magabiztosabbakká váltunk a negyeddöntőig vezető úton, a skandinávok előtte folyamatosan ott voltak a legjobb négyben a világversenyeken, így inkább rajtuk volt a nyomás. Olyan csapategység jellemzett minket, amelyet nehéz szavakba önteni. Kétszer is álltunk ötgólos hátrányban, de hittünk magunkban, támadásról támadásra haladtunk, miközben elképesztő erő érkezett a lelátóról, és végül csodát tettünk. Tipikus példája volt annak, amikor valaki nem hisz benned, de te akkor is meg akarod mutatni.
– Továbbra is tartja, hogy a brazilok elleni vb-döntő az egyetlen meccs, amit újrajátszana?
– Ez az érzés nem változott az évek múlásával sem. Az elődöntő során történt meg a baj, kifordult a lábfejem. Tizenkét órán keresztül kaptam oxigénterápiát, és mindent megpróbáltak, hogy a sarkamnál levő hatcentis vérömleny leapadjon. Négy hétre be akarták gipszelni a lábam, de ez nekem nem volt opció. Nem tudtam lábra állni és teljesen magam alatt voltam, de mindenképpen játszani akartam a döntőben. A kezdés előtt kettő, a szünetben további egy érzéstelenítő injekciót kaptam, térdtől lefelé nem éreztem a lábam. A meccs nagy része így kiesett nekem, arra sem emlékszem, hogyan tudtam egyáltalán futni. Utólag belátom, nem volt okos döntés, ám tudtam, egy játékos karrierjében egyszer nyílik lehetőség hazai pályán finálét vívni a válogatottal. Azért játszanám szívesen újra a meccset, mert egyáltalán nem tudtam a legjobbamat nyújtani, jó, ha harmincszázalékos állapotban voltam. A torna után aztán nyolc hétig tartott a rehabilitáció…
– Mennyire fájdalmas pont a karrierjében, hogy a generációjával együtt kimaradt az olimpiai szereplés? Az elhalasztott tokiói olimpiától éppen a magyar válogatott ütötte el a szerbeket a selejtezőben.
– Nem lehettem ott a győri kvalifikációs tornán, mert épp a rehabilitációmat végeztem egy súlyos sérülés után. A decemberi Eb-n szakadt el az Achilles-inam, egy olyan meccsen, amely előtt a koronavírus-járvány miatt három napig nem hagyhattuk el a hotelszobánkat. A pályafutásom során sokat bajlódtam különböző sérülésekkel, ez azért volt különösen fájó, mert így lemaradtam az olimpiai selejtezőről – miután megműtöttek, végig ez járt a fejemben. Nagyon kemény volt a visszatérésem érdekében végzett út, viszont fizikailag annyira felépítettem magamat, hogy jobb állapotba kerültem, mint előtte bármikor. Remélem, ha más minőségben is, de egyszer még átélhetem, milyen egy olimpia hangulata, például a szerb válogatott vagy az olimpiai csapatunk háttérembereként.
– Mennyire voltak fontosak az olyan egyéni elismerések, mint az év játékosa cím 2013-ban az IHF-től?
– Számomra a kézilabdázás mindig többről szólt, mint a trófeák és egyéni díjak üldözése. Sokkal fontosabb, milyen embereket ismertem meg az utam során, és ők hogyan fognak emlékezni rám. Márpedig az emberekben az fog megmaradni, amilyen ember vagyok, nem hogy miként teljesítettem a pályán. Ezért próbáltam mindig mindenkivel szemben őszinte és korrekt lenni. Természetesen óriási elismerés, ha a sportágában valakit a világ legjobbjának választanak, de 2013-ban még más időket éltünk, nem volt közösségi média, sokkal kisebb volt a felhajtás a díj körül. Teljesen más lenne, ha most kapnék egy hasonló címet. Úgy tekintek a díjra, mint a kézilabdázás iránti elkötelezettségem elismerése.
A LEGJOBBKOR JÖTT A FRADI HÍVÁSA
– Kétszer is nagyon közel állt hozzá, hogy a bombaerős keretet összeállító Vardar Szkopjével felérjen a csúcsra. Hogyan tudott túllépni rajta, hogy a szétesés előtt mégsem jött össze?
– Mindkét alkalommal a Győr állta az utunkat, és mindkétszer egy góllal maradtunk alul a hosszabbításban. A másodiknál Kiss Éva a ráadás legvégén védte ki a ziccerünket, utána egy hónapig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán folytatom a játékot. A final fourra már úgy utaztunk, hogy tudtuk, ez a vége a közös történetünknek, nekem is aláírt szerződésem volt a CSM Bucuresti-tel. Ráadásul úgy éreztem, mindent megtettem a sikerért, ez a két tény, és ahogy elbuktuk a finálét, csak még fájdalmasabbá tette a vereséget.
– Megjárta a CSM-et és a Buducsnosztot, mielőtt visszatért a Krimhez, azonban Ljubljanában is csak egy évet maradt, mert 2022-ben csatlakozott a Ferencvároshoz. Miért volt ilyen mozgalmas ez az időszak?
– Ha nem jöttek volna az anyagi nehézségek, biztos hosszabb ideig maradok Podgoricában. A Krimnél azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy onnan vonulok vissza, ám az Achilles-ín-műtétemből visszatérve nem voltak elég türelmesek velem, nem tudtam visszanyerni a sportformámat. A legjobbkor keresett meg a Fradi, magamnak is bizonyítani akartam, hogy képes vagyok még a legmagasabb szinten játszani. Ehhez térre volt szükségem, és Elek Gábortól megkaptam, ez mindent jelentett nekem. Ismertük egymást korábbról, kívülről mindig kemény edzőnek tűnt. Örülök, hogy hallgattam ismét a megérzésemre, és a részese lehettem a klubtörténelmi eredményeknek. Ráadásul Budapest az egyik kedvenc városom, amivel soha nem tudok betelni. Korábban nem volt módom igazán felfedezni, tökéletes hely volt számomra a karrierem utolsó állomásának.
– Megfejtette már, hogyan tudták mínusz hatról megfordítani a Metz elleni BL-negyeddöntős párharcot?
– Nem vagyok babonás, de a metzi visszavágó előtt többször is a szerencseszámom, a hetes jött velem szemben, például a pálya sarkában is ott volt egy kis hetes. Végül éppen hét góllal nyertünk, a meccset pedig hetedikén rendezték. Amikor a második félidőben három-négy góllal elmentünk, a franciák már teljes sokkban voltak, akkor éreztem, megcsináljuk. Karrierem egyik legnagyobb csodája után aztán hideg zuhanyként ért, amikor az öltözőben Gábor közölte, nemsokára kijön a hivatalos hír a távozásáról. Senki sem tudott róla semmit.
– Sokat látott kép önről, ahogy már a budapesti final fourban a vállán sír, miután Emily Bölk dudaszós góljával bejutottak a döntőbe.
– Olyankor is hittünk magunkban, amikor talán senki más. Először szerepeltünk a négyes döntőben, előzetesen nem sok esélyt adtak nekünk az Esbjerg ellen, ám bebizonyítottuk, hogy tévednek. Persze sokaknak Emy döntő gólja maradt meg, de előtte a második félidőben kimagaslóan védekeztünk és okosan is támadtunk. Tudtuk, mit akarunk csinálni, és meg is valósítottuk. Fantasztikus volt látni a „zöld falat” a kapu mögött, egy női kézilabdázónak ezek a legszebb élmények. Szintén jó volt átélni, mennyit jelentett a szurkolóinknak a következő idényben a 27 év utáni duplázás. A Fradiba igazolásom előtt nem tudtam, mekkora támogatottsága van a klubnak az országban, egészen más volt személyesen megtapasztalni, pedig Szerbiából azért ismerem, milyenek a fanatikus szurkolók.
– Aktív szerepet vállal a következő generációk felkészítésében, elég csak a saját táborára vagy az EHF fiatal tehetségeket felkaroló programjában való részvételére gondolni. Mekkora felelősséget jelent, hogy sok gyerek példaképként tekint önre?
– Az egyik legnagyobb ajándék, amit a kézilabdázástól kaptam, hogy sok fiatal a példaképének tart. Miért fontos ez? Sok, már befutott sportoló talán nincs is tudatában, milyen hatással lehet a gyerekekre, akiknek sok akadállyal kell megküzdeniük, míg belőlük is érett játékos válik. Nem te választod, hogy példaképpé válsz vagy sem, ez automatikusan jön, viszont nagyon nem mindegy, hogyan használod fel az ismertségedet. A sportágunknak szüksége van sztárokra és nagyobb tömegbázisra, hogy vonzóak maradjunk a más csapatsportokkal való versenyben. Mindenki maga tudja megtenni ezért az elő lépést, akár csak azzal, hogy tovább kinnmarad egy-egy mérkőzés után autogramot osztani és fényképezkedni, vagy éppen van egy pár jó szava a rád váró gyerekekhez. Én úgy állok hozzá, annyit kaptam a kézilabdázástól, szeretném valahogy viszonozni.
– Simon Petra is a mentoráltjai közé tartozott, az FTC-nél ráadásul nap mint nap tanulhatott öntől. Hogyan látja a fejlődését?
– Sok múlik azon, a fiatal játékos mennyire fogékony az idősebbek tanácsaira, vagy már azt képzeli, hogy mindent tud, ilyen szempontból Petra kiváló alany volt, míg én örömmel osztottam meg a tapasztalataimat a következő generációval. Azt üzenem az összes fiatal játékosnak, ne hagyják veszni az ilyen lehetőségeket, és bátran tegyenek fel annyi kérdést, amennyi csak szükséges. Petrára visszatérve, nem volt egyszerű az elmúlt idénye, de meg kell tudni birkózni az olyan helyzetekkel is, amikor kevesebb a játékidő. Ha már fiatalon megtanulsz türelmesnek lenni, kevesebb gondod lesz vele a későbbiekben. A következő évadban biztos több lehetőséget fog kapni, de meg kell majd küzdenie azzal is, ha az ellenfelek már jobban felkészülnek belőle. Nem aggódom miatta, a magyar válogatott szép jövő előtt áll irányító poszton, Vámos Petra is rengeteget lépett előre Metzben.
– Sorsszerűnek is nevezhetjük, hogy a tavasszal még két selejtező erejéig újra magára ölthette a válogatott mezt, és főszerepet vállalt a világbajnoki részvétel kiharcolásában?
– Nem mondtam le évekkel ezelőtt a válogatottságot, pusztán a szerb szövetségben eldöntötték, generációváltásra van szükség, amellyel messzemenőkig nem értettem egyet, ugyanis nem volt elég minőségi játékos, akik egyből pótolhatták volna a rutinos játékosokat. Aztán tavaly kicserélődött a szövetség vezetése, és utána egyből felhívtak minket, hogy segítsünk kiharcolni a vébérészvételt. Akkor még nem tudtuk, ki lesz a kapitány, de egyből igent mondtunk Dragana Cvijiccsel együtt. Az áprilisi selejtezők előtt nem mondtam semmit a többieknek arról, hogy az idény végén abbahagyom, nem akartam elterelni a figyelmet a közös feladatunkról. A hazai visszavágó előtt aztán már az öltözőben sem tudtam visszatartani a könnyeimet, tényleg sokat jelentett, hogy még egyszer magamra ölthettem a válogatott mezt, és segíthettem a kijutásban. Most már azzal győzködnek, hogy játsszak az év végi vébén is, de ez persze csak vicc, és nem is lennék rá képes klub nélkül.
– Szempont volt, hogy olyankor fejezze be, amikor még képes magas szintű teljesítményt nyújtani?
– Teljesen más idény volt, mint az eggyel korábbi. Bővebb volt a keret, ezáltal az én szerepem is kisebb volt, mint a megelőző években. Nem játszottam annyit, az edző próbált mindenkit tűzben tartani. Aki korábban többet volt a pályán, hozzá kellett szoknia az új helyzethez. Nem éreztem, hogy ne tudnék még hasznos tagja lenni a csapatnak, voltak is jó meccseim, viszont ahogy említettem a beszélgetés elején, már nem voltam készen fejben arra, hogy őrült módjára eddzem, mint a múltban.
– Azt hogy tudta feldolgozni, hogy nem jött össze az újabb final four a Fradival?
– Nagyon vágytam rá, hogy még egyszer ott legyek a BL-négyes döntőben, még ha korábban többször is jártam már ezen a szinten. Különleges lett volna egy újabb final fourral lezárni a pályafutásomat. Meg is volt rá minden esélyünk, miután idegenben jó meccset játszottunk az Odensével, hittem benne, hogy hazai pályán megcsináljuk. Sajnos nem játszottam sokat a visszavágón, nehéz volt érzelmileg feldolgoznom, tudva, hogy ez lehet utolsó meccsem a Bajnokok Ligájában. A lefújás után hatalmas ürességet éreztem.
– Karrierje utolsó mérkőzése jelképes módon zárult. Mennyire érték váratlanul a hajrában történtek?
– Az utolsó héten már minden edzésre különleges érzésekkel pakoltam össze, tudva, hogy újabb nappal kevesebbet töltök az Elek Gyulában, aztán nem lesz több nagyszínpad. Szerencsére elmentünk padelezni is a lányokkal, amely segített elterelni a gondolataimat. Semmit sem tudtam arról, hogy az idényzáró bajnokin az utolsó időkérésünknél Allan Heine meg akar tapsoltatni a szurkolókkal. Kissé elveszve álltam az aréna közepén, aztán jöttek a lányok, és a magasba dobáltak. Hálás voltam a drukkereknek, akik a három ferencvárosi idényemben is támogattak. Nekem a sportban a fair play a legfontosabb, ezért is érintett meg a fehérváriak és az edzőjük, Szuzana Lazovics gesztusa, hogy a legvégén engem és a távozó Szöllősi-Zácsik Szandrát is hagytak még egy gólt lőni. Úgy érzem, az évek során kiérdemeltem az ellenfelektől a tiszteletet, ez a jelenet életre szóló emlék marad.
– Mi fog a legjobban hiányozni?
– Elsősorban az emberek, akiket a kézilabdázás révén megismertem. Aztán a napi rutin, amelyet a profi sport jelentett. A gólszerzés, a gólpasszok, az örömteli és a szomorú pillanatok egyaránt hiányozni fognak, mert így volt kerek a történet.
– Van már terve a jövőre?
– A nyár végéig biztos pihenni fogok. Utána próbálom megkeresni az utam, nem szeretnék teljesen elszakadni a sportágtól. 2013-ban indítottam el az akadémiámat, amely eddig nyári tábor formájában működött, de a jövőben talán kiszélesítjük. És még nem adtam fel azt a tervemet sem, hogy nyissak egy kis saját éttermet.
| EGY KORSZAK VÉGE – SZTÁROK SORA BÚCSÚZOTT |
 Nem túlzás csillaghullásról beszélni női kézilabdázásban, annyi klasszis hagyta abba a játékot az elmúlt idén végén. Andrea Lekics is egyetértett a megállapítással, szerinte egy korszak véget ért a sok kiváló játékos visszavonulásával. A karrierjüket befejező sztárok közül kiválasztottunk négyet, hogy róluk külön-külön is mondja el röviden a véleményét.
Jovanka Radicsevics: „Jokával kezdem, mert vele játszottam a legtöbbet együtt, Győrben közösen nyertünk BL-t, amely karrierem legfontosabb trófeája. Megtiszteltetést jelentett egy hozzá hasonló nagy küzdő oldalán szerepelni. Egy pillanatig sem adta fel, valódi harcos volt.” Cristina Neagu: „Minden kétséget kizáróan a sportágunk egyik legkiemelkedőbb alakja fejezte be a személyében. Igazi varázsló volt a pályán, nagy űrt hagyott maga után. Együtt játszottunk a CSM-ben, ezért engem is meghívott a bukaresti gálájára. Elképesztő volt a szervezés és a körítés, látszott, hogy mennyire szeretik Romániában, ahol az egész sportág kivételes helyzetben van.” Allison Pineau: „Ő is volt az év legjobb játékosa, és bár karrierje végén inkább védőként számítottak rá, korábban a támadójátékával is kitűnt. Az elkötelezett és fegyelmezett sportoló mintaképe volt.” Isabelle Gulldén: „Soha nem szerepeltünk egy csapatban, de szívesen néztem a játékát, mert mindig benne volt valami váratlan húzás, a passzai élményszámba mentek. Neagu búcsúmeccsén velem is lövetett egy kínait.” |
 Született: 1987. szeptember 6., Belgrád |
RENGETEG ISMERT JÁTÉKOS KÖSZÖNT EL LEKICSTŐL – ÍME, NÉHÁNY KOMMENT A VISSZAVONULÁSÁT BEJELENTŐ POSZTJA ALÓL
