Papírforma? Kit érdekel! – Moncz Attila publicisztikája

Mike Tyson mondta egyszer: „Mindenkinek van egy terve, amíg szájba nem vágják”. Nagyjából ilyen érzése lehetett kedden a labdarúgó-világbajnokságon Argentínának, midőn 2–1-re kikapott Szaúd-Arábiától. Ha az is járt az argentinok fejében, hogy el akarják kerülni a csoportelsőséget, ezzel együtt az egyenes kieséses szakaszban Brazíliát (cserébe „csak” Franciaországot kapnák meg a nyolcaddöntőben), azt aligha így tervezték. A kudarc miatt a biztos továbbjutásért meg kell verniük Mexikót és Lengyelországot, ami viszont könnyen első helyet érhet, hacsak a szaúdiak nem borítják legalább még egyszer a papírformát.

Bár az is igaz, annyira már nem tudják, mint Argentína ellen. Amint az a Nemzeti Sport online felületén olvasható volt, a Gracenote statisztikai modellje szerint ez volt minden idők legvalószínűtlenebb vb-eredménye (megelőzve az Egyesült Államok 1950-ben aratott 1:0-s győzelmét Anglia ellen). Idővel a Las Vegas-i fogadóirodák is előszedték, hogy futball-világbajnokságokon ez volt a legnagyobb meglepetés azóta, hogy 2006-ban az oddsportal.com oldal elkezdte rögzíteni az ilyen adatokat. A szaúdi siker 26-szoros pénzt ért, amivel felülmúlta az eddigi csúcstartót, a 2018-ban játszott Dél-Korea–Németország találkozót, amelyen az ázsiaiak győzelme 19.1-szeres hasznot hozott. (A teljesség kedvéért a harmadik dobogós Svájc Spanyolország ellen 2010-ben aratott diadala, ami 13-szoros összeget hozott a bátraknak.)

Hogy a mostani sikert más aspektusból is elhelyezzük, kanyarodjunk vissza Tysonhoz. Merthogy ő, de csakis ő, a szaúdi „szintet” kétszer is minimum hozni tudta. Mert bár a hajdani magyarországi Klicsko-láz miatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Vladimirnak a Corrie Sanderstől elszenvedett veresége volt a legnagyobb pofon, de az csak 21-szeres szorzót ért a bátraknak, szemben „Iron Mike” 1996-os, Evander Holyfield elleni vereségével, utóbbi diadalát 26-szoros szorzóval adták. De még ez is elmarad az ökölvívás listavezetőjétől, hiszen James „Buster” Douglas 1990. február 11-én a 10. menetben kiütötte Tysont. Az addig 38 meccsén veretlen, ereje teljében lévő Tysont – 43-szoros odds ellenében. Az eddig látottak alapján nagyjából az ázsiaiak sikerét adnák ma ennyivel egy Argentína–Katar vb-mérkőzésen...

Douglas diadalát senki sem élte meg tündérmeseként a bunyóban, nem úgy például Jim Braddock 1935-ös trónra lépését. Az ő hihetetlen története Hollywoodot is megihlette, Cinderella Man címmel film (magyarul az „A remény bajnoka” néven futott, Russell Crowe és Renée Zellweger főszereplésével) is készült a felnőttként a nyomorból a nehézsúlyú vb-címig jutó amerikairól, akinek a győzelmét 11-szeres szorzóval adták Max Baer ellen. Ha nem is KO, de pontozásos Braddock-siker született a Madison Square Gardenben.

Az ilyen jellegű sporttörténetekre fogékony amerikaiaknál egyébként nem Braddocké a legnagyobb tündérmese, hanem az 1980-as amerikai jégkorong-válogatotté. Amely úgy nyert Lake Placidben olimpiát, hogy több forrás szerint is 1001-szeres pénzt lehetett kaszálni az aranyérmével. Nem alaptalanul, hiszen Herb Brooks csapata amatőrökre épült, mindössze négy olyan játékos szerepelt a keretben, aki legalább valamelyik kisebb profi ligában játszott. A sorsdöntő meccsen meg a túloldalon az előző hat olimpiából ötöt megnyerő, kétszeres vb-címvédő Szovjetunió állt, többek között Vlagyiszlav Tretyakkal, Szergej Makarovval és Vlagyimir Krutovval, a kispad mögött meg a mindenható Viktor Tyihonovval. Aztán a harmadik harmad közepén Mike Eruzione bevágta a negyedik amerikai gólt is, delíriumba döntve egy nemzetet. A Sports Illustrated magazin 1999-ben az évszázad amerikai sportpillanatának választotta a gólt, pedig választék bőven lett volna akár csak az amerikai major sportokból. De hát az mindent vitt, ha hidegháborús időkben a saját vadászterületén sikerült valamiben megverni a Szovjetuniót.

Ez természetesen fordított szereposztásban is igaz, elég, ha csak az 1972-es olimpia kosárlabdadöntőjére gondolunk. Az amerikai férfiválogatott 1936 óta az összes ötkarikás aranyat megnyerte, és Münchenben is három másodperc választotta el ettől. Háromszor is. Merthogy az amerikaiak vezettek 50–49-re, de elsőre a bedobás után 0.1 másodpercnél megállt az óra, a szovjetek meg tiltakoztak, hogy a zsűri nem vette figyelembe az időkérésüket. Másodjára – egy rosszul előrehajított labdánál – nem indult el az óra. Harmadjára Szergej Bjelov duplája a szovjetek felé billentette a mérleg nyelvét. Az amerikaiak nem vették át az érmeket, sohasem ismerték el a vereséget, és nem tartják olimpiai bajnoknak a Szovjetuniót.

De hogy ne csupán csapatsportból említsünk bombameglepetéssel záruló amerikai–szovjet (illetve már orosz) versenyfutást, azért idézzük fel a 2000-es olimpia kötöttfogású birkózótornájáról a 130 kilósok döntőjét. Az egyik oldalon a nemzetközi viadalokon addig veretlen, háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és 12-szeres Európa-bajnok Alekszandr Karelin. A másikon Rulon Gardner, aki az 1997-es wroclawi vb-n 5:0-ra kapott ki az orosztól, úgy, hogy bőven volt alkalma szemrevételezni a csarnok légterét, Sydney-ben viszont meg sem bírta őt mozdítani Karelin, és mivel az összekapaszkodás során az orosz keze csúszott ki, Gardner lett az olimpiai bajnok. A fináléban érvényes akció nélkül, viszont tökéletesen hatástalanítva az egyébként ezzel a vereséggel nyugdíjba vonuló szupersztár összes fegyverét.

Valami hasonlót tett Robin Söderling is a 2009-es Roland Garroson Rafa Nadallal. A pusztító tenyereseivel a nyolcaddöntőben négy szettben legyőzte az előtte itt senkitől, utána is csak Novak Djokovicstól (kétszer) kikapó spanyolt. Bár az is igaz, ha nincs ez a bravúr, Roger Federernek sohasem jött volna össze a „karrier Slam”, hiszen neki Párizsban hagyományosan nem ment Nadallal szemben. Hat meccset, illetve 22 szettet játszottak egymással, 6–0, illetve 18–4 a végeredmény a matador javára. A svájci mágusnak viszont 2009-ben „csak” Söderlinget kellett megvernie a trófeáért.

Természetesen az amerikai major ligák sem maradhatnak ki az ilyen gyűjtésekből, különösen akkor, ha tökéletes idényt tesz tönkre valaki vagy ősi riválist gyűr le hihetetlen módon. Az elsőre a legjobb példa a New York Giants amerikaifutball-csapatának esete, amely a 2007-es Super Bowlon (amelyet 2008. február 3-án játszottak) a 16–0-s alapszakaszt záró, majd a playoffban is kettőt nyerő New England Patriots együttesét birkózta le. Benne David Tyree olyan elkapásával, amelynek sikerére nem lehetett volna oddsot adni, hiszen ki gondolt volna arra, hogy a sisakjához szorítva tartja meg a labdát a levegőben. Körülbelül ugyanilyen kilátástalan volt az MLB, a baseball-liga 2004-es rájátszásában a Boston Red Sox helyzete. A gárda összesítésben 0–3-ra állt az ősi rivális New York Yankees ellen, a negyedik meccsen pedig egy inningre volt a kieséstől. Innen nyerte meg a főcsoportdöntőt, majd pedig a World Seriest (1918 óta először!) a Red Sox.

Persze, az ilyen rövidebb távú, illetve egymeccses események sehol sincsenek például a ­Leicester City 2016-os angol bajnoki címére az idény előtt adott 5001-szeres oddsra. És akadt, akinek az is bejött!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!