Két oszlop, egy oszlop – Malonyai Péter publicisztikája

GYERE, FUSSUNK EGYÜTT! – hallottam magam mögül, amikor kiléptem a Sportuszoda kapuján, hogy nekivágjak szokásos szigetkörömnek. Hátranéztem, és már mondtam is: „De hát te sokkal gyorsabb vagy nálam...” Csak legyintett – „Hol van az már...?!” –, és elindultunk.

És utána sokáig együtt futhattam Bodnár Jánossal, azaz inkább Janival, aki egy hete hagyott itt bennünket 79 esztendősen.

Máig fújom a penzumot, benne a résztávokat. Gyorsítás a Honvéd-teniszpályák, az állatkert és a nagyszálló mentén, visszafordulva pedig két villanyoszlop erős, egy villanyoszlop laza, s végül a kertmozitól levezetés az uszodáig.

Hiába voltam még innen a húszon, joggal volt bennem félsz. És persze tisztelet. Hiszen Jani 1965-ben junior-világbajnok volt öttusában, 1968-ban a legendás Balczó András, Török Ferenc, Móna István győztes aranycsapat tartalékja a mexikóvárosi olimpián. De nem volt gond, figyelt arra, hogy ne szenvedjek, sőt még technikai tanácsokkal is ellátott („Magasabbra a térdet!”). Tudtam tartani a tempót, mindig jólesett vele a futás. Na ja, akkor már edző volt, a Bp. Honvéd gyerekeit gardírozta.

Természetes volt bennem a tisztelet, rászolgált nálam (is). A lipcsei világbajnoki győzelmét rádión hallgattam, a háttér pedig a Népsport jóvoltából maradt meg bennem. Hogy futásban és az összetettben a svéd Björn Fermet győzte le 54 ponttal, aki aztán Mexikóvárosban 11 ponttal Balczót.

Nem véletlenül lett öttusázó (tehetség), és mégis. Egri gyerekként bátyjával, a később, 1964-ben Tokióban vízilabdában olimpiai bajnok (és az olaszoknak a torna legnagyobb gólját lövő) Andrással együtt egész nap a szomszédjukban lévő uszodában múlatták az időt, s persze pólóztak. Aztán Jani, csak hogy kipróbálja magát, elindult egy háromtusaversenyen, Benedek Ferenc felfigyelt rá, és vitte Csepelre. Pesten együtt lakott albérletben az akkor már orvosegyetemista, később sebész főorvos bátyjával, ez azért is fontos, mert klasszikusan jó testvérpár az övék. (A múlt időre nem tudom rávenni magam.)

Ott akart lenni a mexikóvárosi olimpián, miközben tudta, hogy a Balczó, Török, Móna hármas mögött csak tartalékként van rá esélye. Jellemző, hogy a negyedik ember kiválasztására is válogatóversenyt írtak ki, Jani Varga Pált és Móczár Istvánt előzte meg a sorban. De azért jó tudni, hogy végül a nagy hármas döntött, a csepeli Balczó a dózsás Vargára, a honvédos Török és Móna a csepeli Bodnárra szavazott. Aki – mint később mesélte – elhatározta, hogy akkor a tartalékok között ő lesz a legjobb az olimpián. Ami többet jelentett a versenyeken való segítségnél, hiszen, hogy úgy mondjam, üzlet is volt a világon...

„Temperamentumos, szókimondó fiú, bekerülése a »nagy triász« mellé komoly harci tett” – mutatta be a Népsport a játékok előtt. Megosztva egy jellemző történetet róla. E szerint egy alkalommal sérült lábbal futott, de nem hagyta ki vízilabdameccsét, végigjátszotta a bajnokit. „A húzódásoknak jót tesz a hideg víz” – magyarázta.

Mert a póló maradt, a Vasasban és bátyjával az OSC-ben játszott (volt bajnok, kupagyőztes és universiade-3.), de maradjunk még annál, hogy a Népsport „temperamentumos, szókimondó fiúként” jellemezte. Így igaz, őszinte volt, de mindig szemtől szembe, ebből azért akadt konfliktusa elegendő. Rögtön az olimpia utáni esztendőben (1969), amikor három fegyelmije is volt. Először azért, mert megmondta véleményét az edzőjének, másodszor mert fájós füllel kihagyta volna az úszást, harmadszor pedig – mint nyilatkozta – minden korábbi „bűnét” a fejére olvasták.

Ezzel gyakorlatilag véget ért a versenyzői pályafutása öttusában, de maradt a sportágban, TF-diplomásként a Bp. Honvéd sportiskolásainál lett edző. Sokan kételkedtek benne, hogy jó nevelő lesz, ám az lett, amit a bátyja mondott: „A bohém természete, a szókimondása megmaradt, de a gyerekekkel más. Következetes, szigorú.”

Tanúsíthatom. Nem hagyott ki egy poént sem, zrikái találóak voltak, de benne volt a lényeg. Átverni nem lehetett, egri „csibészként” (már bocsánat...) mindig tudta, mi az ábra. Azaz... Egyszer feladta. Egyik tanítványa rendre kihagyta a hajnali futóedzéseket, amiért ultimátumot kapott tőle. De a gyerek másnap se volt ott reggel hatkor, majd azzal mentegetőzött, hogy mire indult volna, mindenki elment otthonról, és elvitték a kulcsot. Jani felhívta a figyelmét rá, hogy a földszinten laknak, kimászhatott volna az ablakon, mire a másik rezzenéstelen arccal vágta rá: „Igen, Jani, de nálunk Óbudán kívül vannak a kilincsek az ablakon...” Ekkora marhaság hallatán ő is csak legyinthetett.

Sikerre vitte a Bp. Honvéd öttusázóit. Úgy látta, hogy a korábbi úszókból jó öttusázó lehet, így lett versenyző Lázár Péter, Császári Attila, lapunk volt főszerkesztője, Buzgó József, majd az olimpiai és világbajnok Fábián László. Valamennyien vallják, hogy (szinte) mindent neki köszönhetnek. Az pedig szintén Janit dicséri, hogy rá tudta őket beszélni arra, hogy a nulláról, csak az úszásban otthonosan, nekivágjanak egy göröngyös útnak.

Talán legsikeresebb éve 1979 volt, amikor többek között Buzgó, Császári, Kancsal Tamás, Sasics Szvetiszláv összeállításban megnyerték a BEK-et is, a legjobb szakosztály volt a Bp. Honvédé. Egy esztendővel később szintén, ám ekkor Janit – nem beszélek mellé – megfúrták. A részleteket, a szereplőket ismerem, de a lényeg, hogy erős hatalmi háttérrel megtehették. Persze hogy nem szakmai indokkal, megint az egyenessége, az őszintesége keverte bajba. Ezúttal súlyosabb esetről volt szó, hiszen a szövetségi kapitánnyal, Török Ferenccel nem ettek egymás tenyeréből.

Olyannyira, hogy a Bp. Honvéd elöljárói szerint ez volt az oka annak, hogy Császári nem volt csapatban a moszkvai olimpián (1980). Pedig az eredményeivel rászolgált. Török kapitány csak annyit mondott, hogy a Honvéd belügye nem érdekli, Jani pedig elmesélte, hogy például ott kellett lennie minden klub vezetőedzőjének a válogatott keret tréningjein, de csak megfigyelőként. „Én az ilyesmit egyszerűen fölöslegesnek, értelmetlennek tartom, nem is jártam el ezekre az edzésekre. Ha beleszólhatnék a munkába, az más, de díszletként nem fogok a futópálya szélén álldogálni. Furcsa, hogy a »megfelelő kapcsolat« kialakításán ilyen értelmetlen dolgot kell érteni...” – mondta.

A Népsport pedig megállapította, hogy továbbra is a Bp. Honvéd a legjobb klub nálunk öttusában, „s ez a tény nem Bodnár János ellen szól”, Császári pedig így beszélt: „Most, hogy elment, már azok is sajnálják, akik korábban rosszat mondtak róla…”

És következett a másik szerelem, a vízilabda. Persze hogy érzelmi alapon. Egerbe ment, barátja, Pozsgay Zsolt hívására, majd az OSC edzője lett – a gyerek- és az ifjúkor helyszínein igyekezett az egyről a kettőre jutni. Az élvonaltól 1988-ban búcsúzott, utána gyerekeket nevelt a Fradiban – haláláig. És hogy milyen edző volt, sportágától függetlenül, íme rá egy jellemző mondat: „Ars poeticám nincs, mert az alapvetés, hogy nem csupán versenyzőt, embert is kell faragnom a tanítványaimból.”

A legnagyobb szenvedélye a foci volt. Nem véletlen, hogy akik fúrták a Honvédban, visszatérően előhozták, hogy miközben a srácok a hegyen futottak, ő a többi edzővel az uszodai „dühöngőben” a labdát rúgta. Megjegyzem, miért futottak volna jobban a gyerekek, ha áll a domboldalon, és várja, hogy letudják a hegyi kört. Az uszodai emberek immár több évtizedes vasárnap reggeli játékainak szintén főszereplője volt (hanggal is, persze…), a halála előtti napon még pályán volt a Népligetben. Azt mondják a többiek, rég játszott olyan jól… Korához (79) képest, természetesen.

Egyik futásunk előtt fáradt voltam, előző nap szigorlatoztam római jogból, ezért megkérdeztem tőle, mi lenne, ha ezúttal nem két oszlop, egy oszlop, hanem egy oszlop, két oszlop lenne a résztáv.

Úgy nézett rám, hogy...

Hogy nagyon szeretném, ha még összevonná a szemöldökét a könnyebbik út miatti felháborodásában.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!