Leánykérés helyett rőzse – Malonyai Péter publicisztikája

Közelebb került az öttusa (az egyszerűség kedvéért hívjuk egyelőre így) a megoldáshoz, egy 21 tagú testület bejelentette, hogy „egyfajta akadályverseny” kerülhet a tusák közé a lovaglás helyett.Az olimpiai megmaradás jegyében, mert ugyebár egyelőre ott tartunk, hogy az alapító atya, Pierre de Coubertin által megálmodott sportág nem szerepel a 2028-as Los Angeles-i játékok programjában. Az esztendő végéig kell beterjeszteniük a javaslatot a felkent vezéreknek, lovaglás nuku, s emellett csökkentendők a költségek, s növelendő a biztonság.Hogy az „egyfajta” akadályverseny mennyire biztonságos, arról még írok, kezdjük azzal, hogy az újítás bizottsága éppen Budapesten, a közelmúlt világkupaversenye időpontjában vette elő az „egyfajtát”. A sportág fővárosában tehát, és ez nem elfogultság, hiszen a legeredményesebb olimpiai nemzet vagyunk. A testületben magyar nincs, mindössze két korábbi valóban neves öttusázót vonultat fel (Janusz Peciak: olimpiai és világbajnok, Joël Bouzou: világbajnok), mellettük az amerikai Bob Stull ismert még, három olimpián (1984, 1988, 1992) indult. Ugyanakkor hét olyan ország szavazhatott, amelynek szemernyi múltja és jelene sincs a sportágban.Nem éppen hiteles tehát a testület, főként, hogy az öttusázók érdekvédelmi szervezetének (Pentathlon United) felmérése szerint a megkérdezett 310 versenyző és edző többségében (93 százalék) elutasítja a változtatást, sőt szándéka szerint elhagyja a sportágat a lovaglás törlése miatt (77 százalék). Az akadályverseny előkerülése után levelet írtak a NOB-nak, benne: „Egyértelmű, hogy a szövetség (UIPM) nem foglalkozik, nem képviseli és nem hallgatja meg sportolóit, amivel megsérti az Olimpiai Chartát, amely a sportolókat »az olimpiai mozgalom alapkövének« ismeri el.”Nem érdektelen, hogy talán az öttusában volt a legtöbbször téma a szabályváltoztatás, leginkább a televíziós közvetítésekért könyörögve (így lett az öt napból másfél óra), ám a sportágaknál leggyakrabban a lovaglás állt a középpontban.A római olimpián (1960) még tereplovaglás volt, 5 kilométeres pályán, 30 úgynevezett rögzített akadállyal nehezítve, s az időmegkötöttség percenkénti 500 méteres sebességet írt elő. Róma után csökkentek a követelmények, 1500 méterre rövidült a pálya, húszra mérséklődött az akadályok száma, s ezekből tíz verhető lett. Engedmény történt a sebesség tekintetében is, elegendő volt a percenkénti 400 méter. Így rendezték meg a mexikói olimpia küzdelmeit. München (1972) előtt további könnyítést tartalmazó javaslatot dolgoztak ki, ekkor lépett be a díjugratás. Aztán 1973-ban lett miénk az a rendszer, amely egészen addig érvényes volt, amíg nem jöttek az egynapos versenyek: akadályugratás, időmérés nélkül, de alapidővel. A pálya hossza 1000 méter, a megkövetelt sebesség 400 méter percenként, az alapidő két perc. A lovas által elkövetett hibák büntetőpontokat jelentettek. Az alapidőn belül teljesített nulla hibapontos lovaglás jelentette a maximális 1100 pontos eredményt. Ebből a vonták le a hibapontokat. A pályát előre meghatározott útvonalon kellett teljesíteni, a pályatévesztés – ha nem korrigált a versenyző – kizárást vont maga után.A változtatások mögött visszatérően a lótulajdonosok és az öttusázók közötti ellentét állt, a gazdák féltették a lovaikat a véleményük szerint kevésbé képzett versenyzőktől. Túl rosszul azért nem járhattak, mert mindig volt elegendő ló a versenyeken, mindenesetre nagy igazság, amit a legendás lovasedző, Tóth Béla mondott: „Némelyik lótulajdonos százszor inkább a feleségét adná kölcsön, mint a lovát.” Ebből kiindulva lenne is ötletem, mi válthatná ki aktuálisan a lovaglást. (Tudom, mire gondolnak, én mindenesetre a leánykérésre, rózsacsokorral...)És akkor az akadályversenyről. A tartalom, a részletek még nem ismertek, annyi szivárgott ki, hogy olyasmi várható, mint a Spartan Race. Böngészve a világhálón, kiderül, hogy a következő gyakorlatok lehetségesek: gumiabroncs-cipelés, homokzsákcipelés, fatörzscipelés, homokkal töltött vödrök cipelése, egyéb terhek cipelése, vontatás (beton, fém vagy más teher húzása a földön), szögesdrót alatt kúszás, vizes gödrök és sár, tűzakadályok. És vannak még a burpee-k, a büntetőfeladatok, ami gyakorlatilag fekvőtámaszozás. Mint a katonaságnál, persze akadálypálya ott is van, s az öttusa ugyebár katonai sportág, de mégis... Ami túlzás, az túlzás. Az a szabály viszont roppant szimpatikus, hogy azt a versenyzőt, aki a pihenőhelyeken kívül szemetel, kizárják.Nagy kérdés, mennyire szolgálja a biztonságot (mármint a versenyzőét) a sok emelgetés, cibálás, mászás, a gyakorlatok ugyanis inkább merevítenek, mint lazítanak, mert ne feledjük: másfél órán belül történik mindez, amikor vívni, úszni, lőni és futni is kell. Nem mindegy, milyen izmokat mozgat meg az akadályok sora, ott a sérülésveszély is, az orvosi szakirodalom például a cipekedésnél hangsúlyosan hívja fel a figyelmet a könyök- és derékfájásra, ami aligha segíti a kimagasló teljesítményt a másik négy tusában.Arról nem beszélve, hogy az akadályok leküzdéséhez ész nem kell, miközben a lovaglás szellemi sport is, hiszen meg kell teremteni az együttműködés hátterét a lóval.Elképzelem az öttusázó klasszisokat, akik az olimpiára készülve, a cipelést gyakorolva úgy edzenek, hogy hazaviszik a nénikék kosarait a piacról vagy többször is a hátukra segítik a rőzsekötegeket az erdőben. Mesés, ugye?Véletlenek pedig nincsenek, a már említett Bob Stull érdekelt a Spartan Race-ben, amelynek magyar szövetsége már van, magyar neve még nincs (még a büntetések is burpee-ként szerepelnek), az elfogadottsága is lebeg. Nem én mondom, hanem Ian Adamson, a Nemzetközi Akadálysport-szövetség (FISO) elnöke. Ő nyilatkozta, hogy a sportág „jelenleg az utolsó köröket futja, hogy hivatalosan is versenysportként, majd az olimpiai sportágként jegyezzék be”.Hogy én nem tudok mit kezdeni a „forradalmi” újítással, az hagyján, de mintha a szakemberek is így lennének vele. Kállai Ákos, a nők szövetségi kapitánya így reagált: „Abban bíztam, hogy konkrétan fogjuk tudni, milyen paraméterekkel és hogyan fog történni az a versenyszám, amit majd kihirdetnek. De semmit sem tudunk, ötletem, elképzelésem sincs, hogy mi lehet, hiszen az akadályfutás nagyon széles spektrumon mozog, a sárban futástól durván elmenve a másik végletig, a Ninja Warriorig. Egyszerűen nem tudom elképzelni, mi lehet az ideális.” És a férfiak kapitánya, Martinek János: „Ha majd látjuk, talán tisztább lesz a kép. Azt gondolom ugyanakkor, hogy egy újabb fizikai szám azért nagyon megterhelő lesz a versenyzőknek.”Veszettül kapar az olimpiáért a nemzetközi szövetség, pedig a tapasztalatok azt mutatják, hogy az ilyesmi nem hatja meg az öt karika urait. A volt remek öttusázó, főtitkárként is kiváló Császári Attila 1996-ban mondta, hogy túlságosan is meg akartak felelni a NOB-nak, belementek, hogy egy produkcióért ne járjon két érem (egyéni, csapat), de ahelyett, hogy a váltó bevezetését javasolták volna, a nőkért harcoltak, s így hoppon maradtak (a nők csak 2000-ig).Az olimpiai és világbajnok olasz Daniele Masala is 1996-ban jelentette ki, hogy a nemzetközi szövetség tehet arról, hogy az öttusának nincs jövője. Nem léptek idejében, amikor pedig végre elszánták magukat, rossz döntéseket hoztak. Korábban fel kellett volna ismerni, hogy az öttusa bajban van, s nem a szabályok állandó változtatásával kellett volna megoldani a gondokat.Nincs új tehát a nap alatt, az akadályverseny ötlete pedig nagyképűség, fennhéjazás, hiszen a sportág világurai éppen akkor mondtak, mondanak csődöt, amikor akadályokkal szembesülnek.A terheket pedig a versenyzők, az edzők cipelik – hogy igazodjak a tervezett tusához.