Hátraszaltók – Ballai Attila publicisztikája

Napra pontosan két éve történt, 2020. március 13-án, pénteken. A mából visszanézve más korban, másik világban. A családdal egy józsefvárosi étteremben vacsoráztunk, és azt latolgattuk, hogyan illesszük be a lányok meccsét a szombati programunkba. Aztán perceken belül megoldódott a dilemma: sehogy, mert nem kell, nem is lehet. Elhangzott a bejelentés, hogy a koronavírus-járvány miatt gyakorlatilag bezár az ország. Néhány órával korábban derült ki, hogy a nemzetközi sportági szövetség bizonytalan időre elhalasztja az egy héttel később esedékes kézilabda olimpiai selejtezőt, így a győri tornát is. Nem győztük kapkodni a fejünket. Mi van itt? Mintha az 1995-ben forgatott amerikai katasztrófafilm, a Vírus elevenedett volna meg, már-már azt vártam, hogy hirtelen Dustin Hoffman is felbukkan szkafanderben. Egy ugyancsak 2020. március 13-i, délelőtti keltezésű hír szerint három magyar férfinál mutatták ki az új típusú – még ízlelgettük a kifejezést, Covid19 – megbetegedést, ezzel tizenkilencre nőtt a fertőzöttek száma. Mármint az egész országban.

Azokban a napokban alig akadt valaki, aki akár csak nagyjából is fel tudta mérni, mi zúdulhat ránk. Előre, szokás szerint, roppant kevesen voltak okosak. E kevesek egyike még a mindenféle szigorítások, intézkedések előtt felhívott telefonon, és javasolta, én írjam meg elsőként, hogy el fog maradni a nyári tokiói olimpia. Dehogy írom, gondoltam magamban; hogy felesleges pánikot keltsek, hogy kiröhögjenek? Így nem lettem „látnok”. Mentségemre szóljon, maga a NOB-vezérkar is azt hangoztatta még március 22-én is, hogy nincs napirenden a halasztás, felvetés szintjén sem kívánnak foglalkozni a kérdéssel. Aztán két napra rá megszületett a döntés a 2021-es rendezésről.

Azon a két évvel ezelőtti tavaszon talán még nem is a pandémia volt a legriasztóbb, hanem a helyzet világszintű „kezelése”. A feloldhatatlannak tűnő ellentét a két sarokpont között: egyrészt igyekezzünk minél nagyobb biztonságot teremteni, másrészt a lehető legkisebb mértékben billenjen ki az életünk a hétköznapi kerékvágásból. A sport azért szenvedte meg különösen e kontrasztot, mert a nem létfontosságú területek közül talán a leglényegesebb. Közlekedni, dolgozni, étkezni, gyermeket nevelni, egészségügyi ellátást garantálni kell, úszni, futni, focizni, meccsre járni nem. Viszont hasznos és lélekemelő, különösen vész esetén.

2020. március 11-én, a labdarúgó Bajnokok Ligája berekesztése előtti utolsó játéknapon két nyolcaddöntő-visszavágót vívtak. A Paris Saint-Germain a Parc des Princes-ben zárt kapuk mögött fogadta a Dortmundot, a Liverpoolt bezzeg saját pályáján csurig telt ház, 52 ezer néző előtt ejtette ki az Atlético Madrid. A közvélemény túlnyomó része akkor úgy vélekedett, hogy a franciák túlzott óvatosságból egyedi élménytől fosztották meg híveiket, az angolok bezzeg vagányak, náluk a szurkoló az első. Valójában háromezer madridi drukkert, potenciális vírusgazdát szabadítottak rá az akkor már súlyosan fertőzött ibériai közegből a minden szempontból felkészületlen britekre; másnap, 12-én felfüggesztették a La Liga küzdelmeit, 15-én pedig kijárási tilalmat vezettek be Spanyolországban. Már e következetlenség riasztó volt, de a két hónappal később napvilágot látott adat még sokkal inkább: az Anfield nézői közül legalább 41 halt meg heteken belül a Covid19-ben. Azaz az 52 ezerből majdnem minden ezredik ember. (Mára, globális szinten nagyjából ugyanez az arány: nyolcmilliárd földlakó, hatmillió elhunyt.)

Születtek természetesen megalapozott, időt álló döntések is, amelyeket viszont sokszor az érintettek részéről követtek értetlen, dühödt reakciók, békaperspektívából. Ezek még csak a pandémiával való ismerkedés, szembenézés első napjai. Az azt követő két év összes logikai bakugrása terjedelmi okokból is felidézhetetlen, ám a legutóbbi „hátraszaltó” megér némi meditálást: több mint egy hónapja, február elején megállapodás született arról, hogy a májusra Japánba, Fukuokába tervezett vizes vb-t jövő nyárra halasztják, majd február 7-én, hétfő reggel jött a rajtaütésszerű bejelentés: mégis az idén lesz a világbajnokság, méghozzá Budapesten!

Ilyenkor a minket ért váratlan öröm és lehetőség mellett elmereng azon a vélekedésen az ember, hogy a különféle válságok jelentős részét igazából nem is a krízis megnyilvánulásai, hanem a rájuk érkező reakciók mélyítik el.

E jelenig ívelő múltidézés aktualitását az adja, hogy február 24-én két éven belül másodszor ébredt olyan napra Európa, amelyről joggal hittük, hogy sohasem köszönt már ránk. Oroszország háborút indított Ukrajna ellen. Az önálló gondolkodásra egyre ritkábban kapható sportvezetők újabb megoldhatatlan feladatba ütköztek. Az orosz válogatottakat, csapatokat, sportolókat sújtó szankciókban a koherencia hiánya mellett érdekes kettős beszéd is fellelhető: szóban leggyakrabban a „banned”, azaz eltiltott, írásban ellenben inkább a „suspended”, felfüggesztett kifejezés használatos. Ha pongyolaságból, nemtörődömségből, az baj. Ha sandaságból, az még nagyobb baj. De mit várjunk egy mezei sportfunkcionáriustól, ha az Egyesült Királyság tekintélyes adminisztrációja huszonnégy órán belül ugyanabban a tárgykörben két, gyökeresen eltérő döntést hoz? E hét csütörtökjén az országban lévő teljes vagyona befagyasztásával bünteti a Chelsea tulajdonosát, Roman Abramovicsot, és a klub eladási folyamatát azonnali hatállyal megakasztja, majd pénteken mégis úgy határoz, hogy Abramovics bizonyos feltételek mellett áruba bocsáthatja a Chelsea-t.

A kontinentális kézilabda-szövetség, az EHF sem hazudtolta meg önmagát. A női BL-ben a csoportküzdelmek befejeztével nem kellett volna egyebet tennie, mint hogy a két, még versenyben lévő orosz egylet kizárásával minden, az A-ágon második Rosztov, illetve a B-n negyedik CSZKA Moszkva után végző csapatot eggyel előbbre léptet, és ennek értelmében írja újra az egyenes kieséses szakaszt. Ha a játszótéren, bármilyen sorversenyből kiesik egy szereplő, a gyerekek józan eszüknek és természetes igazságérzetüknek köszönhetően nyilvánvalóan erre a megoldásra jutnak. Az EHF ezzel szemben egészen torz verziót ötölt ki: a CSM Bucuresti nem kapott ellenfelet a CSZKA helyett, hanem mérkőzés nélkül masírozik be a legjobb nyolc közé; ötödik helyezett létére, miközben a harmadik Ferencváros és a negyedik Brest játszani kényszerül. A Rosztov kirekesztése pedig azt jelenti, hogy eredeti negyeddöntős riválisa, a Dortmund–Metz párharc győztese egyből a négyes fináléban találja magát. Markus Glaser sportigazgató suta magyarázatként leszögezte: „Az EHF célja az volt, hogy jelentősebb módosítások nélkül megőrizze a meglévő játékrendszereket.” Gratulálunk, sikerült. Aki ezt érti, arra szép karrier várhat az európai szövetségben.

Mindez a trauma persze egészen elviselhető ahhoz képest, hogy míg két évvel ezelőttig okkal hittük, hogy a miénk az európai történelem legszerencsésebb, legkegyeltebb generációja, hiszen nem sújtják már háborúk, világjárványok, gyógyíthatatlan gyermekbetegségek, éhínségek, és még a természeti katasztrófák is megkímélnek bennünket, most a nyakunkba szakadt minden. Az ember ilyenkor döbben rá igazán önnön kicsinységére. Ha pedig e felismeréshez a fentiekben részletezett események, fordulatok társulnak, akkor azt kényszerülünk megállapítani: még annál is kisebbek vagyunk, mint amekkorák lehetnénk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!