Apanázs – Malonyai Péter publicisztikája

A következőkben egyértelműen hazabeszélek, sőt az elfogultság sem áll távol tőlem. Apámról írok ugyanis, aki a napokban lenne százesztendős, ám ezeken a hasábokon fontosabb, hogy ahhoz a generációhoz tartozott, amelynek életét végigkísérte a sport. Apámnál annak is köszönhetően, hogy akkor kezdte a gimnáziumot, amikor már beértek a kultusztárcát vezető Klebelsberg Kunó törekvései. Nem véletlenül hívták őt „sportminiszternek” is – többek között a Nemzeti Sport hasábjain.

Apám Szekszárdon, az Állami Garay János Gimnázium tanulója volt, ahol Berényi tanár úr kezében volt a testi nevelés. Zénó – ahogy a diákok hívták – már azzal kivívta a gyerekek tiszteletét, hogy amikor elfoglalta posztját, alkalmasságát bizonyítva kézen állt a város főterén lévő Garay-szobron. Apámban szertornászként látott tehetséget, hogy mekkorát, nem tudom, mindenesetre az iskola kiválasztottjaként rendre versenyzett a KISOK (Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja) viadalain, biztos helye volt a csapatban.

Elismerés volt ez, amit évtizedekkel később valamennyi visszaemlékező megerősített. „Akkoriban nem csak a testnevelő tanárt érdekelte a mozgás. Az egész tantestület sportszerető emberekből állt. Vagy legalábbis olyanokból, akik még valóban tudták a régi mondás igazságát, azt, hogy: ép testben ép lélek” – mesélte például egykori főszerkesztőnk, Borbély Pál. Szekszárdon is így volt, hiszen apámék osztályfőnöke, Létay Menyhért nem csupán az irodalomban és a francia nyelvben volt otthon, hanem a teniszpályán is.

A KISOK versenysorozatának rangja volt, a Nemzeti Sport például atlétikában 1933-ban művészi plakettel jutalmazta azt az országos győztest, aki legközelebb került számában az ifjúsági rekordhoz, s azt a testnevelőt is, akinek tanítványai a legtöbb pontot szerezték a futószámokban. De az is jellemző, hogy a Fradi futball-legendája, Sárosi „Gyurka” érettségiig az Eötvös főreál csapatában vízipólózott, miközben az amatőr FTC-ben a labdát rúgta.

Ha valami távol állt az apámtól, az a katonai pálya, mégis a Ludovika hallgatója lett az érettségi után. Hiába vonzották a könyvek, a művészetek, hiába tett sikeres felvételit az állatorvosi karra, nem volt választása. Enyhén szólva sem voltunk tehetős család, a városnak viszont ösztöndíja volt a Ludovikára – ez döntött.

Hogy milyenek voltak a hétköznapjai egyenruhában, a tőle idegen drill közepette, arról nem sokat beszélt, arról már szívesebben, hogy a Ludovikán is bekerült a szertornacsapatba, ami menedéket jelentett számára, némi szabadságot. A csapattagság ugyanis kiemelt koszttal járt („Ma kalóriapénznek nevezném” – írta visszaemlékezésében), kimenővel és külön edzésekkel. Szerette ezt a légkört, arra pedig büszke volt, hogy vívni Maszlay Lajostól és Hátszegi (Hatz) Józseftől tanult meg, lovagolni meg Tóth Bélától, aki később az öttusázók legendás lovasedzője lett.

Voltak még a sítáborok Erdélyben, ám ha erről esett szó, csak végigsimított a fején, és ezredszer is sóhajtozott, hogy a síelés miatt lett korán kopasz. Brahiból sapka nélkül száguldoztak a lejtőkön, megizzadt, az izzadság pedig ráfagyott fejére, és ennyi.

A Ludovikán egyébként nem került rossz társaságba, hiszen évfolyamtársa volt Mindszenty János, aki 1937 és 1947 között válogatott sprinter volt, később pedig versenybíróként, szervezőként meghatározó alakja a magyar atlétikának. És úriember – a végtelenségig.

Apám, később, a háború után a Ludovikán tanultak közül a vívásnak vette a legnagyobb hasznát. Minden vágya volt, hogy színész legyen, a háború után jelentkezett is a debreceni színházba, ahol ráosztották a Rómeó és Júliában Tybalt szerepét, akinek vívójelenete kulcs az előadásban. A színészek közül csak ő konyított a víváshoz, így aztán ő tanította be a partnereit. „Így lett az inasból mester erre a rövid, de igen munkás időre” – írta.

Nem lett színész, de haláláig a színházat szolgálta, ami nem ide tartozik. Az már inkább, hogy az ötvenes évek elején, a születésem környékén enyhén szólva is volt rajta súlyfelesleg. Legalábbis addig, amíg otthon nem lett a margitszigeti Sportuszodában. Akár esett, akár fújt, kedden, csütörtökön és szombat reggel munka előtt sporttal kezdte a napot. Futott egy szigetkört, utána a kis tornateremben egy órán keresztül medicinlabdázott. Nem úszót, vízilabdázót választott partnernek – olvasható egy Népsport-cikkben –, hanem öttusázót, mert ők „szívósabbak”. Jóba is lett a kor szuperklasszisaival, a világ fölött uralkodó Balczó Andrással, Móna Istvánnal és Török Ferenccel gyakran futott együtt, természetesen akkor, amikor ők csak kocogtak. Hogy a viszony mindennapos volt, arra jellemző, hogy Török doktor néhány éve azt közölte velem az uszodában, éppen úgy nézek ki, mint az apám, legalábbis – hátulról.

Az csak természetes, hogy ő vitt le az uszodába. Hogy miért éppen a Dózsát választotta (Fradi-drukker volt), nem tudom, mindenesetre örök emlék, ahogy állok vagy inkább toporgok mellette, riadtan pislogok jobbra-balra, amíg ő Csuti bácsival megbeszélte a részleteket. Mára leginkább az maradt meg, hogy Csuti bácsi körül olyan Pitralon-illat (szag?) keringett, hogy csak kapkodtam a fejemet. A Pitralon volt szinte az egyetlen borotválkozás utáni szer akkor, én pedig nem lettem nagy úszó – fogalmazok nagyképűen. De otthonra leltem az uszodában, amiért nem lehetek elég hálás az apámnak. Amíg eltűrték a tehetségtelenségemet, úsztam, aztán nekem is maradt a futás, a medicinlabda. A futás mindmáig, medicinlabdát pedig már ki tudja, mióta nem is láttam. Pedig jó szer volt – mondom és hiszem én.

Akkoriban nem voltak sportosak a színházi emberek, apámról elterjedt, hogy bezzeg ő, így aztán nem volt meglepő, hogy ő lett a Művész SK elnöke. Hat szakosztálya volt a klubnak, a leghíresebbek az uszoda melletti pályán játszó teniszezők (apámnál is a tenisz váltotta a futást szezonban), a kondicionáló torna és a vitorlázás, amelyet később átvett a Bp. Spartacus. Pedig remek telepük volt a balatonföldvári, a főnök pedig Dolesch Iván („Amit ő nem tudott a vitorlázásról, azt talán nem is érdemes tudni” – mondták róla), a legjobb versenyző Telegdy István, aki a római olimpián (1960) 12. lett csillaghajóban, 1975-ben pedig abszolút első a Kékszalagon.

Pénzre leginkább a SZÚR-ok bevételéből tettek szert, ha nem is dúskáltak a javakban, megéltek belőle, hiszen ez volt az a kor, amikor a Színészek és az Újságírók meccsére (is) megtelt a Népstadion. Klubelnökként apám volt a főnök, s miután a színházi világban is rangos pozíciója volt, minden évben megkérték, hogy öltözzön mezbe-nadrágba, bizonyosan udvariasságból, tiszteletből. Megtette, látható a fotókon, ám pályára sohasem lépett, azt mondta, nem árt tudni az embernek, hol vannak a határai.

A Művész SK-nak volt futballszakosztálya is, leginkább azért, hogy legyen hol edzeniük hetente egyszer a színészeknek a SZÚR-ra készülve. Nyilvánvaló, hogy leginkább a nagy rangadó előtt volt jelentős a létszám („Nehogy kimaradjak...!), egyébként jókat fociztunk mi, civilek. Még játszottunk is a BLASZ már meg nem mondom, milyen mély osztályában. Itt is sokat tanultam, az edzői szigorról például. Történt pedig, hogy a barátommal nem lehettünk ott a szerdai tréningen egyetemi zárthelyi miatt, ezért aztán vasárnap büntetésből nem kerültünk be a kezdőbe az éllovas Z. Danuvia ellen. Tudomásul vettük, de nem értettük, hiszen éppen tizenegyen voltunk. Kilenc emberrel, idegenben, egy sokkal jobb csapat ellen... Szünetben aztán 0–3-nál beállhattunk. Pedagógiailag képzettebben.

Amikor apámnak elmeséltem, csak annyit mondott, hogy az edzőnek igaza volt. „Miért?” – kérdeztem. „Mert ő az edző” – kaptam meg a kézenfekvőt.

Talán apanázsként.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!